Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Ne terjessz álhíreket felebarátodról

2019. január 22. - KötőSzó

Természetesen ez így nem szerepel a Tízparancsolatban, de nem kell túl élénk, elrugaszkodott fantázia ahhoz, hogy úgy érezzük, a „Ne tégy hamis tanúbizonyságot felebarátod ellen” parancsolat ezt az esetet is lefedi. Keresztényként pedig talán még nagyobb a felelősségünk abban, hogy ne terjesszünk ellenőrizhetetlen tartalmú és hátterű híreket, mert szinte biztos, hogy hazugságot osztunk meg.

Szerző: Kövesdi Miklós Gábor

rawpixel-780496-unsplash.jpg

Mint azt a 444 is megírta, a New York-i és a Princetoni Egyetem kutatói végeztek egy felmérést, amely arra jutott, hogy a nyugdíjasok a „leginkább álhírterjesztők”. A hatvanöt évesnél idősebb netezőknek a tizenegy százaléka, a tizennyolctól huszonkilenc évesig terjedő korosztálynak pedig csupán a három százaléka osztott meg álhíreket. A hatvanöt év felettiek kétszer annyi álhírt osztottak meg, mint a negyvenöt és hatvanöt éves közöttiek, és közel hétszer annyit, mint a tizennyolc–huszonkilenc éves korosztály.

Hogy nálunk is ugyanezek-e az arányok, azt persze nem tudom. Az a benyomásom viszont, hogy nemtől és kortól függetlenül nagyon sokan gondolkodás nélkül megosztanak bármit. Legyen az egy lánclevél vagy egy celeb hamis halálhíre. Magyarországon a legtöbben mégis talán a politikai álhíreket „szeretik” a legjobban. Hogy ezek mennyire veszélyesek, azt jól jelzi, hogy még az amerikai választásokat is döntően tudták befolyásolni, ahogy arról például az Ars Technica beszámolt

Fontosnak tartok eloszlatni egy gyakori tévedést.

Egy hír nem attól valódi vagy álhír, hogy amit mond, az tetszik-e vagy sem. Hanem attól, hogy a cikk írója feltünteti-e a forrásokat, amelyekből az értesüléseit szerezte, és attól, hogy ezek a források nem álhíroldalak.

Az ilyen cikkek mellett jellemzően nincs feltüntetve a szerző neve, vagy ha fel van, az legfeljebb egy álnév. Persze létezik olyan újságírói műfaj, ahol nem szerepel a szerző neve, ez az úgynevezett „mínuszos hír”, melyek néhány mondatban foglalják össze a történést. De a mínuszos hírek mellett kivétel nélkül ott szokott szerepelni a forrás is (jellemzően egy másik újság vagy valamelyik hírügynökség neve, illetve a neten az eredeti hír linkje).

Ne áltassuk magunkat: az álhír nem köthető semmilyen politikai oldalhoz vagy világnézethez. Az ellenzéki hazugság semmivel sem jobb a kormánypárti hazugságnál, és természetesen ez fordítva is igaz.

Ha pusztán pragmatikus szemszögből nézzük a dolgot, akkor sem nehéz belátni, hogy magunknak ártunk az ilyesmivel, hiszen ha rendszeresen osztunk meg olyan tartalmakat, amelyekről nyilvánvaló vagy idővel kiderül, hogy hazugság, azzal végső soron a saját szavahihetőségünket ássuk alá. Tehát ha ilyen cikket látunk, próbáljunk utánanézni a benne foglaltaknak, mielőtt megosztjuk, vagy ha nincs időnk kutakodni, inkább felejtsük el. Az álhíroldalakra jellemző az is, hogy nem lehet megtudni, kik alkotják a szerkesztőségét. A mértékadó médiában mindig feltüntetik valahol a főszerkesztők, szerkesztők, fontosabb kollégák nevét, sokszor a nevek mellett ott az e-mail-elérhetőségük is.

A fake news portálokhoz senki nem adja a nevét.

Sokan azt mondják erre, hogy a hagyományos média is tele van hazugságokkal. Egy kormánnyal szimpatizáló ismerősöm azzal érvelt, hogy egy jobboldali szavazónak az RTL és ATV hírei ugyanúgy hazugságok, míg a baloldaliaknak a közmédia, az Echo és a Hír TV. Természetesen a sajtóban mindig is jellemző volt a csúsztatás, a hírek „tálalása”, amikor a tényeket bizonyos érdekek szerint csoportosítják. Ezek is sajnálatos, elítélendő és káros gyakorlatok, és minden médiatartalom befogadásánál igaz, hogy résen kell lenni, több forrásból kell tájékozódni egyazon témában. Lényeges különbség azonban, hogy ha például az RTL Klub tudósít valamiről, kiderül, hogy hol történt, amiről szó van, és honnan szerezték az értesüléseiket, így könnyű ellenőrizni, igaz-e, amit állítanak. Természetesen ezzel együtt nem zárhatjuk ki, hogy akár egy ilyen felületen is felbukkanjon álhír, ezért az a leghelyesebb, ha minden egyes hírt, cikket, tudósítást önmagában ítélünk meg.

Ne úgy álljunk hozzá, hogy ha a kedvenc csatornámon mondják, akkor biztosan igaz, ha meg a másik oldal csatornáján, az biztosan hazugság.

Két példán keresztül szeretném bemutatni, hogy működik az álhírgyártás. Szándékosan hozok egy ellenzéki és egy kormányhoz közeli példát. Néhány hete ellenzéki érzületű ismerőseim osztogatni kezdtek egy hírt, amely arról szólt, hogy Orbán Gáspár Isten haragjával fenyegeti azokat, akik az apját bírálják. Az közismert, hogy a miniszterelnök fia az utóbbi egy-két évben keresztény közösségeket épít. Ezt a tevékenységét keresztény körökben is sokan bírálják. Épp ezért könnyű ezen keresztül támadni. A hírt eleve egy olyan oldalról osztották meg, amelyről még soha nem hallottam, pedig rendszeres internetezőként elég sokat híroldalt ismerek. Megnyitottam, és elolvastam a cikket, amelyből csak három dolog nem derült ki: mikor mondta Orbán Gáspár, amit neki tulajdonítanak, hol, és hogy a szerző hogyan értesült róla. A cikkben szerepelt ugyan egy hivatkozás, de a linkre kattintva egy másik névtelen oldalra jutottunk, ahol hosszas görgetés árán valóban találtam egy hasonló tartalmú cikket. Viszont ebben a cikkben sem szerepelt az imént hiányolt három sarkalatos adat, ellenben itt már a látszatra sem ügyeltek, és semmiféle forrásmegjelölés nem volt. Tehát bizonyíték hiányában azt kell feltételeznem, hogy Orbán Gáspár nem mondott ilyet.

A második példa annyiból kínosabb, hogy az álhírterjesztést sokak által olvasott, neves médiumok követték el. A trágárkodó tüntető lány esetére gondolok. Szerintem mindenki ismeri a sztorit. Én először a Figyelő cikkével találkoztam, amelyben megírták, hogy Blanka több tantárgyból bukásra áll, és annyi hiányzása van, amennyi már meghaladja a törvényesen megengedett szintet. Az újságíró nem szalasztja el, hogy cikkében a HVG-t egy füst alatt fake news gyárnak nevezze, a hír forrásaként pedig a Ripostra mutat. Megnyitom a Ripost cikkét, ahol forrásként csupán annyi szerepel, hogy „információink szerint”. Vagyis oda jutottunk, hogy valakiről nagyon súlyos állításokat írtak le anélkül, hogy azokat bármiféle bizonyítékkal alátámasztották volna. Akik ezt a hírt megosztották, azok ezt azért tették, mert számukra nem szimpatikus a káromkodó diáklány, és olyasmit tartalmazott a cikk, amit készséggel elhittek róla. És mivel tetszett nekik a tartalom, és az „jó” oldalról érkezett, fel sem merült bennük, hogy esetleg nem igaz. Mint ahogy azon sem zúdult fel egyetlen Figyelő- vagy Riposzt-olvasó sem, hogy a diák osztályzatai vagy hiányzásai száma olyan személyes adat, amelyet nem lehet az érintett engedélye nélkül nyilvánosságra hozni.

Pedig mindenki jobban járna, ha az újságíró-kollégák minden médiumban arra törekednének, hogy az igazat írják meg a legjobb tudásuk szerint, hiszen attól a pillanattól, hogy nyilvánvaló valótlanságokat írnak le, előbb-utóbb lehetetlen lesz megállapítani, mi az igazság.

Borítókép: Unsplash

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr2014579860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.