Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

A vallástalanság mítosza

2019. január 17. - KötőSzó

Az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata (European Network Remembrance and Solidarity – ENRS) éves emlékezetkutatási konferenciájának rezüméje szerint a valóságunk múlttal és jövővel kapcsolatos vágyai, azaz a társadalmi képzelet terén sosem voltunk szekulárisak. A legmeggyőzőbb előadók legalábbis arra élezték ki mondandójukat, hogy a modernitással kapcsolatos általános felvetés, miszerint a szent és a profán örökké elváltak egymástól, valójában nem történt meg, elválásuk legalábbis semmiképpen sem nevezhető általánosnak. A politika mindig az irracionalitás terepén mozgott, és a vallásos diskurzust vagy felhasználta, vagy módszertanát kisajátította – különösen akkor, amikor a múlt számára fontos újraértelmezésén dolgozott. Beszámoló a konferenciáról, azaz a kortárs emlékezetkutatás vallással kapcsolatos aktuális problémafelvetéseiről. A cikk végén rövid interjút olvashattok Geneviéve Zubrzyckivel, a konferencia főelóadójával. 

Szerző: Nagy Zsófia

asd_1.jpg

A modernitásról való tudásunk szerint a szekularizáció lezajlott folyamat, kortárs tapasztalataink pedig már egy új korszakot mutatnak, a posztszekularizációt, melyben a racionális gondolkodás sérülésével együtt a vallás társadalmi szerepe újra felerősödik. A vallásos fókuszú emlékezetkutatás szerint ez egy túlegyszerűsített narratíva, és legalább két megközelítést kínál arra, hogy a vallás és társadalmi emlékezet kapcsolatában felismerjük a folytonosságot. Az egyik szerint

az egyház mint intézmény aktív szereplője az emlékezetkultúrának, mivel a vallásos emlékezet nem egy elszigetelt vákuumban működik, így tevékenységére ugyanúgy kellene figyelni, mint a politikai szereplők ugyanilyen motivációjú társadalmi gyakorlatára.

A másik megközelítés szerint profán színterek – közülük is elsősorban a nacionalista diskurzus – lelkes felhasználói a vallás módszertanának, s még a legracionálisabb kivitelben is szüntelenül az irracionalitás határain belül maradnak, hiszen elképzelt koncepciókról győznek meg elképzelt közösségeket. Ez pedig nem kizárólag kortárs jelenség, különböző korokban különböző intenzitással, de mindig jelen volt.

Benedict Anderson Elképzelt közösségek című, sokat hivatkozott könyvében köti össze a vallásos és a nacionalista gondolkodást, és bár gondolatmenetét gyakran úgy magyarázzák, hogy a nemzetvallás felváltotta elődjét (európai kontextusban a kereszténységet), a szerző mindössze annyit állít, hogy belőle alakult ki. Ennek talán legszembetűnőbb bizonyítéka, hogy mind a vallásos, mind a nacionalista világkép számára alapvető fontosságú a folytonosság s benne kiváltképp is az élők és holtak közötti kapcsolat mitizálása. A vallásos gondolkodásnak bevált eszközei voltak arra, hogy a halandóság-halhatatlanság szürke zónájában magabiztosan mozogjon, azaz hogy az élet folyamán bekövetkező szerencsétlen eseményeket egy folyamatosságot biztosító történetbe illessze. A nacionalista diskurzus számára jól bevált ennek a módszernek a kisajátítása, gondoljunk csak a retorikára, a nemzeti mítoszokra vagy a mártírok, szimbólumok és rítusok újratervezésére.

A konferencia egyik főelőadója Geneviéve Zubrzycki, a Michigani Egyetem professzora volt, akinek fő kutatási területe a nemzeti identitás, vallásosság, kollektív emlékezet és nemzeti mítoszok kapcsolatának vizsgálata. Bár előadása egy általánosabb módszertani útmutató volt a valláshoz köthető, de nem vallási szimbólumok társadalomtudományi kutatásához, érdemes megemlíteni a 2006-ban megjelent Auschwitz keresztjei: nacionalizmus és vallás a posztkommunista Lengyelországban című, díjnyertes könyvét. Ebben a szerző azt tárgyalja, hogy a lengyel nacionalista narratíva hogyan legitimálja magát a katolicizmus szimbólumaival. A második világháború óta Lengyelországot gyakran hasonlítják a szenvedő Jézushoz, Auschwitz pedig ennek megfelelően a lengyel mártíromság szimbólumaként lép elő. A koncentrációs tábor kisajátításának példája az 1998 nyarán és őszén történt esemény volt, amikor több száz keresztet állítottak fel a tábor körül.

A keresztállítók egyértelmű szándéka volt, hogy Auschwitz a lengyel nemzeti szenvedés helyszíneként kanonizálódjon, nem törődve azzal, hogy a táborban számos más nemzetiségű zsidó vagy nem zsidósága okán oda került ember halt meg. Ahogy azzal sem törődtek, hogy a kereszt nemhogy nem Auschwitz áldozatainak és túlélőinek saját szimbóluma, de akár a gyilkosaikra is emlékeztetheti őket.

A konfliktus megismétlődött 2010-ben Varsóban, az elnöki palota előtt, miután a lengyel köztársasági elnök, Lech Kaczyński kíséretének kilencvenöt további tagjával együtt életét vesztette egy repülőgép-szerencsétlenségben, útban a katyńi mészárlás hetvenedik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésre. A baleset után öt nappal cserkészek egy spontán megemlékezés során felállítottak egy fakeresztet az elnöki palota elé. Az új elnök, Bronisław Komorowski elrendelte a kereszt áthelyezését egy közeli templomba. Erre azonban csak jóval később került sor, mivel konzervatív csoportok ellenállással és közterület-foglalással akadályozták a kereszt elmozdítását. Végül egy hónapokig tartó tüntetés- és ellentüntetés-sorozat alakult ki a kereszt pártfogói és a szekuláris országot követelő állampolgárok között. A keresztet a kormányzat végül bejelentés nélkül, 2010. szeptember 16-án az elnöki palota kápolnájába vitette, onnan került át a Szent Anna-templomba, ahol a mai napig megtalálható.

A konferencia első napjának záróeseményén egy evangélikus lelkész, egy orosz ortodox és egy lengyel katolikus pap, egy rabbi és egy szúfi ültek közösen asztalhoz, hogy megbeszéljék, ők milyen megemlékezési projekteket támogatnának vagy hoznának létre.

kapelle-der-versoehnung-bild-1.jpgA berlini Megbékélés temploma

Thomas Jeutner német evangélikus lelkész a berlini Bernauer úton található Megbékélés templomát (Kapelle der Versöhnung) képviselte. A jelenlegi, emlékműként és templomként is funkcionáló épület helyén egy azonos nevű kápolna állt: pontosan a berlini fal nyomvonalán, melyet 1985-ben végül leromboltak, hogy biztosíthassák a határ környezetének alaposabb átláthatóságát.  Az új templom fából és agyagból készült, utóbbiba a lerombolt templom törmelékeit is beledolgozták. Körülötte búza terem, utalva a német demokratikus ellenzék azon akciójára, amikor a rendszerváltás idején virágmaggal szórták fel a területet. A templombelsőben pedig mindennap a berlini fal egy-egy áldozatáért gyújtanak gyertyát, felolvassák a nevét, és imádkoznak érte.

A gyülekezet saját újraépítésén túl közösségi programmal is ellensúlyozza a háborús és hidegháborús pusztítás emlékét. A környéken levő lakótelepek egymástól és a természettől elidegenedett lakóit egy közösségi kerttel próbálják rábírni, hogy egy térben legyenek, ismerjék meg egymást, és közösen hozzanak létre valamit, amiből nem csak a maguk, de a környezetük számára is haszon származik.

Ha tehát csökkent is az egyház mint intézmény ereje, a vallásos módszertan társadalmi szerepe aligha, mindez pedig kicsit szűkké és kényelmetlenné teszi a szekuláris társadalom mint fogalom használatát. Ha valahol mégis tetten érhető a szekularizáció, akkor talán az akadémiai diskurzusban, amely gyakran úgy tart a vallásos szempont megjelenésétől, mint a forró vastól. Egy ilyen szempontú kutatásnál a „hívő” fogalma és szempontjai különösen zavarba ejtőek lehetnek. Az emlékezet és vallás közös kutatása során ez a szempont mégis gyakran elmarad. S bár ez a konferencián többször is elhangzott, a megvalósult kutatások a jelenséggel egyelőre csak elméletben foglalkoztak, a bevált kutatói gyakorlatok nem találták meg azt a nyelvezetet, amellyel magukévá tehetnék ezt a nézőpontot. 

A nemzeti mítosz nyomában

Villáminterjú Geneviéve Zubrzyckivel, az ENRS éves emlékezetkutatási konferenciájának főelőadójával.

Hogyan írná le a posztszekuláris társadalom fogalmát?

A posztszekuláris társadalom az akadémiai definíció szerint arra a társadalomra utal, amelyben végbement a szekularizáció. Én úgy gondolom, hogy a szekularizáció nem egy befejezett dolog. A szekularizáció egy politikai projekt, amely arra irányul, hogy elérjék a szekularizáltság állapotát. A munkám során is erre a folyamatra fókuszálok – azaz azokra a törekvésekre, amelyek a szekularizáltság irányába mutatnak. A folyamat elsősorban, de nem kizárólag a politika és a jog terepén játszódik le. Emellett vannak kulturális vonatkozásai is, és az is ide tartozik, hogy például hogyan viselkedünk közterületen. Emellett úgy gondolom, hogy jelenleg olyan törekvéseknek is tanúi vagyunk, amelyek a szekularizáció ellenében dolgoznak – hol inkább, hol kevésbé. A neokonzervativizmus és a populizmus  a társadalmat egy vágyott múltkép szerint igyekszik újradefiniálni.

Változik manapság a nemzeti identitás jelentése?

Nem csak manapság, állandóan változik. A nemzeti identitásra is úgy gondolok, mint egy állandóan mozgásban, konfliktuszónában levő dologra. Politikai vezetők állandóan próbálják újradefiniálni, mit jelent amerikainak, magyarnak, lengyelnek lenni. Sokan gondolták, hogy a nemzeti identitás körüli viták majd eltűnnek az európai integráció vagy a rendszerváltás miatt. Ehhez képest éppen ellentétes folyamatokat látunk magunk körül. Rengeteg a vita, amelynek középpontjában a nacionalizmus és a nemzeti identitás áll. A szekularizációs projektek ezekben a vitákban azon munkálkodnak például Lengyelországban, hogy lehetséges legyen elképzelni egy lengyel identitást a katolicizmus keretein kívül.

Munkája során elsősorban azzal foglalkozik, hogy a nemzeti mítoszokat elemzi, bontja elemeire. 

A nemzeti mitológia nem csak történetekben és történelemkönyvekben, de dalokban, versekben, szobrokban vagy olyan mindennapi gyakorlatokban is jelen van, amikor emberek bizonyos helyeken gyertyákat gyújtanak, koszorúkat hagynak maguk után. A nemzeti mítoszoknak éppen az adja az erejét, hogy ott vannak az állami szinten és a mindennapi élet szintjén is: abban, ahogy a szülők az országról beszélnek a gyerekeiknek, vagy a zenében, amit a rádióban hallasz. Ez az, amibe az emberek „beleszocializálódnak”, és olyan magától értetődővé válhat számukra, mint a levegő, amit belélegeznek. Szerintem az a fontos, hogy megfigyeljük azt a számtalan módot, ahogy a nacionalista ideológia a mindennapi élet részévé válik. Ez az a folyamat, melynek során a nemzet absztrakt fogalma valóságossá és megfoghatóvá, emberközelivé válik. Ezt történelmi narratívákkal és etnográfiai terepmunkával lehet eredményesen kutatni.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr6914561374

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.