Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Lehet az egyház szava 2019-ben, hogy „tévedtünk”?

2019. január 09. - KötőSzó

Január 1-jén jelent meg a Baptist News Global oldalán egy írás Mark Wingfield véleményéről – aki egy Dallasban szolgáló baptista lelkipásztor –, amely az új év első napjaiban felrobbantotta az angol nyelvű keresztény sajtót. Habár a cikk az amerikai helyzetre vonatkozik, és elsősorban azt értékeli, úgy ítéltük meg, hogy a magyarországi kereszténység számára is érdekes és megvitatandó felvetéseket tartalmazhat. A cikk fordítása nem szó szerinti, szerkesztett változatban közöljük. 

james-l-w-1247081-unsplash.jpg

Újévi fogadalmainkra gondolva reménykedhetünk, hogy a keresztény egyházak ki tudnak majd mondani egy egyszerű szót 2019-ben. Azt a szót, mely megváltoztathatja a történelem menetét, előmozdíthatja a társadalmi párbeszédet, és talán még néhány szkeptikusnak is segíthetne visszatérni az egyházba.

Ezt a szót nehéz kimondani: „Tévedtünk.”

Elismerhetnénk – a keresztények univerzálisan és bizonyos egyházak külön is –, hogy sok mindennel kapcsolatban tévedtünk. Mégis azt tapasztalhatjuk, mintha a hibáik elismerése éppen azoknak nem menne könnyen, akik azt várják másoktól, hogy vallják meg bűneiket, és hagyjanak fel a gonoszsággal.

A kereszténységben talán túl sok minden épül az abszolút bizonyosságra, és kevés az isteni misztériumra. Emlékszem egy bizonyos déli baptista lelkészre, aki azt állította, hogy még soha nem gondolta meg magát semmiben. Ma is eszembe jutnak annak az idősebb barátomnak a szavai, akinek küzdelmes volt elfogadnia az egyházunk döntését egy megosztó kérdésben. Miután meghallgatott egy előadást a Szentírás különböző értelmezési lehetőségeiről, azt mondta:

„Azt kéred tőlem, hogy ismerjem el, hogy mindaz, amit a szüleimtől és a nagyszüleimtől tanultam a Bibliáról, tévedés volt. És ha elismerem, hogy ebben tévedtek, akkor azt is meg kell kérdeznem, mi másban tévedtek még. Én ezt egyszerűen nem tudom megtenni.”

Arra tanítottak minket, hogy a Szentírás egy fajta, elődeinktől megörökölt értelmezését tiszteljük a Szentíráson átívelő, Jézus Krisztus evangéliumában megtestesülő narratíva helyett. Azt tanították meg nekünk, hogy Isten szavaként tiszteljük a Bibliát ahelyett, hogy Jézust tekintsük az Atya isteni Igéjének, egyedüli mércének és imádatunk tárgyának.

Valóban olyan törékeny a hitünk, hogy egy hiba elismerése miatt kártyavárként omlana össze, és semmivé válna?

A kereszténység meghatározó szereplői a kezdetek óta azért küzdöttek, hogy minél jobban megértsék Isten működését a világban. Kérdéseket tettek fel, és vitáztak, zsinatokat tartottak, hittanítások tűntek fel, és felülvizsgálták őket, sőt az egyház időről időre alkalmazkodott a tudomány fejlődéséhez is. És mégis, napjainkban számtalan keresztény számára megállni látszik az idő – mintha minden új gondolat vagy isteni üzenet már elhangzott volna korábban. Ha ez igaz, akkor valóban halott, és hiábavaló a hitünk.

De mikkel kapcsolatban ismerhetné el a kereszténység 2019-ben a tévedését Mark Wingfield szerint? Következzen az ő hét javaslata:

Tévedtünk a faji előítéletekkel kapcsolatban.

Gyakran még azok is igen keveset tudnak a rasszizmusról, akik saját bevallásuk szerint érzékenyek és tudatosak a faji előítéletekkel kapcsolatban. Tudhatja-e valójában egy fehér bőrű amerikai ember, milyen a más bőrszínűek, etnikai csoportok élete, helyzete, tapasztalata? Másrészt ott van az a számos amerikai keresztény egyház, amely a mai napig nem volt képes elismerni, hogy tévedett a rabszolgasággal kapcsolatban, amikor azt legitimálta. Képtelenek voltak megvallani Amerika eredendő bűnét – talán mert a hitet generációról generációra kérdés nélkül vették át egymástól. Nagy árat fizetünk ezért most a megosztottság formájában, és csak az őszinte megbánás segíthet rajtunk.

Tévedtünk, amikor a szexuális ragadozók védelmét választottuk az ártatlanok védelme helyett.

Az egyház szörnyűséges napnak néz elébe, amikor majd elszámol azzal, hogy nemcsak szemet hunyt a papok által elkövetett szexuális bántalmazások felett, hanem hogy tudván tudva hagyta megtörténni őket. 

A szexuális bűnök elleni hadjárat közben az egyház a saját háza táján nem volt képes rendet tartani.

Tévedtünk a nőkkel kapcsolatban.

A héten olvastam egy interjút egy híres amerikai lelkipásztorral pár évvel korábbról, amelyben elmeséli, hogy mit válaszolt a lányának, aki azt kérdezte, hogy ő miért nem lehet lelkész: „Ugyanazért, amiért nekem nem lehet kisbabám.” Ez a fajta érvelés egyszerűen téves. Nem a férfi nemi szervek tesznek képessé valakit, hogy lelkipásztor legyen, minthogy a női nemi szervek sem zárják ki, hogy Isten vezetői hivatásra hívjon el valakit. A nők egyházon belüli, egyenlő vezetői szerepére ugyan szűkös a bibliai hivatkozási alap, az egyházakban jelen lévő, hagyományos előítéletek viszont roppant erősek. Itt az idő, hogy az egyházak elkezdjék komolyan figyelembe venni a nők képességeit és adottságait is, és elkezdjenek hinni nekik, amikor azt mondják, Isten hívta őket szolgálatra.

Tévedtünk azzal kapcsolatban, hogy mit jelent „pro-life”-nak (életvédőnek) lenni.

Tagadhatatlan, hogy az abortusz mind morális, mind orvosi szempontból fontos és nehéz kérdés. Ám a tömeggyilkosság, az éhezés, az egészségügyhöz való hozzáférés, a rabszolgaság, az emberkereskedelem, a halálbüntetés és a háborús szenvedések legalább ennyire nehezek. Az amerikai kereszténység azonban elkövette azt a – lélektani és politikai – hibát, hogy egyedül az abortuszellenességet tette meg a pro-life, vagyis az életvédelem definíciójának. Ennek az eredménye az a fajta identitáspolitika Amerikában, amely lehetetlenné tette a párbeszédet, és sokat ártott az evangélium üzenetének is.

Tévedtünk, amikor kizártuk Isten kegyelméből az eltérő szexuális orientációval vagy identitással rendelkezőket.

Nyilvánvalóan ez a legmegosztóbb kérdés napjaink egyházában. Az egyháznak el kellene kezdenie meghallgatni a lányait és fiait és elhinni nekik, hogy nem ők választották a szexuális orientációjukat. Elismerhetnénk, hogy az egyház tévedett, amikor kizárta azokat a hithű keresztényeket, akik felfedték másságukat keresztény közösségük tagjai előtt.

Tévedtünk, amikor Isten országát lelkek helyett számokban kezdtük mérni.

Az amerikai kereszténység régóta az istentiszteletekre járók számának és az adományok összegének megszállottja.

Tömegeket gyűjtöttünk tanítványok helyett. Sok lelkipásztor elismeri ezt, de egyedül nem tud változtatni, mivel az ő saját teljesítményét is ezek alapján ítélik meg.

Tévedtünk, amikor hitünket a politikába vetettük.

Ma az egyház és a politika '70-es években kezdődött egybefonódásának tetőzését látjuk. Az egyháznak előbb-utóbb el kell számolnia a képmutatással és hallgatással. Nem csak azok a hibásak, akik politikusokat használtak a saját keresztény szándékaik megvalósításához, hanem azok is, akikben nem volt elég bátorság, hogy jobb példát mutassanak. Az evangéliumnak megvan a maga értelmezése az emberi méltóságra és jólétre vonatkozóan – erre kellene felhívnunk minden politikus figyelmét politikai oldaltól, pártállástól függetlenül.

Ha Jézus Krisztus egyházát szeretnénk releváns szereplőként megtartani a küldetésünk során, ha valóban Isten békítő szeretetének eszközei szeretnénk lenni, akkor tükörbe kell néznünk, még akkor is, ha nehéz.

A naivitás és a konfliktuskerülés oda vezetett, hogy azt hihettük: minden, fent is tárgyalt probléma varázslatosan, magától megoldódik anélkül, hogy bármelyikünknek felelősséget kellene vállalnia bármiért. De a valóság és benne az élet, amelyre Isten hív minket, nem így működik. Itt az idő, hogy elismerjük, hogy tévedtünk. Ez lehetne valami egészen új kezdete.

Szerkesztői kiegészítés

A fenti lista nem tükrözi szerkesztőségünk álláspontját, ezért néhány ponton kiegészítenénk.

Tévedtünk az ökológiai válsággal kapcsolatban.

Fontos lenne, ha az egyház jobban elköteleződne az ökológiai válság megoldási javaslatainak forszírozása mellett, és belátná ezzel kapcsolatos felelősségét. Hiszen ki más védhetné a legvehemensebben a teremtett világot, mint azok, akikre gondozása bizatott? Erről korábban itt írtunk.

Tévedtünk a valóban káros tévtanításokkal kapcsolatban.

Fontos lenne annak felismerése is, hogy teológiánk mennyire felhígult, és emiatt mennyire nem voltunk és vagyunk képesek a keresztény tanítás átadására az aktív, templomba járó híveink körében sem, amit az ezotéria és hittartalmaink sajátos keveredése is mutat. Erről korábban itt írtunk.

Az eredeti cikk szerzőjének a nők képességeivel és egyházon belüli szerepével kapcsolatos pontját pedig azzal egészítenénk ki, hogy nem csupán azzal lehet adós az egyház, hogy tehetséges és rátermett nőket nem hoz helyzetbe – miközben jobbára minden, gyülekezet körüli tevékenységet nők végeznek, és ők is az aktívabb templomba járók –, hanem azzal is, hogy mennyire támogatjuk a nehéz helyzetben élő – bántalmazott, gyermeküket egyedül nevelő vagy szegénységben élő – nőket és rajtuk keresztül gyermekeiket, családjaikat. Mennyire erősítjük igehirdetéseinkkel, egyházi és gyülekezeti életünkkel a nők kiszolgáltatottságát és alárendeltségét ahelyett, hogy méltóságukban erősítenénk vagy nehézségeikben segítenénk őket. Ehhez kapcsolódóan pedig ugyanígy fel kell tennünk a kérdést: milyen pozitív választ és mintát tudunk adni a férfiaknak a változó és számukra is kihívásokkal teli időszakban? Oda tud-e figyelni az egyház a férfiak frusztrációira és érzéseire, továbbá tud-e azokra pozitív, megerősítő mintát adni, beszélgetni, feszültséget oldani? Erről korábban itt írtunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr114543926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.