Kötőszó

Muntag Vince, a kerekesszékes Molnár Ferenc-kutató a Kötőszón megjelent riportunknak köszönhetően jutott ki az angliai Canterburybe, a Kenti Egyetem European Theatre & Dramaturgy elnevezésű mesterszakára. Cikkünk nyomán pénzgyűjtési akció indult, hogy elvégezhesse álmai képzését, ráadásul megtalálta azt a gondozót is, aki külföldi tartózkodására elkísérte, és a kinttartózkodása alatt az ügyes-bajos dolgait intézte. Vince egy év után rengeteg tapasztalattal és tudással felvértezve jött haza, hogy itthon ott folytassa, ahol abbahagyta: doktori képzéssel és akadozó hétköznapokkal.

Szerző: Laborczi Dóra | Fotó: Magyari Márton

„Nem tudtam, hogy milyen csapot nyitok meg ezzel a felhívással. A Kötőszó-cikk megjelenése napján és utána öt napig nyolc-tíz e-mailt kaptam, aztán két héten át három-négyet azoktól, akik gondozónak jelentkeztek nálam. Rengetegen akarnak szabadulni a magyar közegből” – emlékszik vissza Vince.

A megfelelő személy kiválasztásakor nem a szakmai felkészültség volt az elsődleges szempont, hanem az illető személyisége: „Engem ellátni nem különösebben bonyolult, ráadásul tudom a saját testem a segítő perspektívájából definiálni és pontosan elmondani, mikor mi a teendő. Ezért nem a »knowhow« volt a lényeg, hanem az, hogy kivel akarok inkább együtt élni: akiben megbízom annyira, hogy kezelje a pénzem, és mosson rám.” Vince ezeket a szempontokat szem előtt tartva talált rá R. Nagy Jánosra, akivel hamar összebarátkoztak, mert kiegészítik egymást. A személyi feltételek mellett szükség volt a gondozó egyéves fizetésének előteremtésére is. A pénz „hektikusan, de szépen gyűlt” – mondja Vince, és rögtön hozzá is teszi, hogy a szükséges összeg felét egyetlen adományozó, Énekes Dániel bocsátotta rendelkezésre. Amikor végül összegyűlt a pénz, az ELTE felajánlotta, hogy megtoldja, Vince így egy még jobb ajánlatot tehetett le János elé. 

„Pihentem, mert csak azzal kellett foglalkoznom, ami inspirál”

Egy Vincéhez hasonló mozgássérült egyetemi hallgató számára a körülmények legalább annyira  fontosak, mint a szakmai-tanulmányi szempontok. A körülmények, amelyek biztosítják – vagy nem – azt, hogy a szakmájával és tanulmányaival tudjon foglalkozni ahelyett, hogy elfér-e, elgurul-e a kerekesszéke azon az úton, ahol haladnia kell, vagy hogy le tud-e zuhanyozni. Vince tapasztalatai alapján leginkább ebben ragadható meg a két ország közti különbség. „Angliában tulajdonképpen pihentem egy évet, mert csak azzal foglalkozhattam, ami inspirál és amihez értek. Mert ezt olyan környezetben tehettem meg, ami, habár új volt, technikailag rendkívül kényelmes. Ezért számomra pihentető. Úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen erőt gyűjtök ahhoz, ami utána Magyarországon vár rám. Ez elsősorban nem azt jelenti, hogy itthon rossz, ez nem a »bezzeg nyugaton«-mantra. Inkább azt jelenti, hogy itthon van egy aktív közegem, amiben kezdeményezőként veszek részt. Canterburyben pedig úgy éreztem, mintha vákuumba kerültem volna.”

Persze nehéz lenne figyelmen kívül hagyni a két ország közti különbséget – már ami az akadálymentesítés állapotát illeti: „A speciális szükségletű embereknek elvben a teljes apparátus a rendelkezésükre áll emberben és anyagban, vagyis technikai eszközökben egyaránt. Az intézményekben az erre vonatkozó felelősségvállalás teljesen alapvető. És ez csak közvetve pénzkérdés: kétségtelen, hogy ennek súlyos költségvonzatai vannak, ez viszont azt és csak azt jelenti, hogy az infrastruktúra egésze megdrágul ennyivel. Mielőtt ezt idealizálnánk, érdemes a hozzáállás mélyén észrevenni a kapitalista alapgondolatot: az angol társadalom érdekből megtanult szolidárisnak lenni, mert rájött, hogy ez (gazdaságilag is) megéri. Rosszmájúbban fogalmazva: senki nem kockáztatja azokat a pereket és sztrájkhullámokat, amelyek ott ténylegesen fenyegetnének diszkrimináció esetén. Helyette viszont többmilliós ára van az egyetemi tanulásnak, tehát kőkemény verseny folyik az ösztöndíjakért, ahol nagyon megválogatja a pályázat meghirdetője, hogy kit támogat. Ugyanez a helyzet a segítőszolgálatokkal: nekem azért nem volt esélyem helyben embert fogadni, mert csak brit állampolgároknak jár ehhez támogatás. Az ideológiai tanulás fogyatékosügyben, ami az angoloknál idáig vezetett, alig negyvenéves – ennek utánanéztem. Éltanulóhoz illő, gyermeteg lelkesedéssel, bizonyos kényszerességgel bizonygatta felém az egyetem, hogy hányféle eszközzel tud nekem segíteni. Nekem azt kellett megtanulnom, hogy éljek a lehetőséggel, és ne elégedjek meg a kivitelezhetőség minimumával, hanem kérjem a kényelmes, teljes megoldást. Nehéz volt átállnom. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen mértékben a kényelmemre legyenek a dolgok. Tulajdonképpen tejben-vajban fürödtem” – emlékszik vissza az angliai körülményekre Vince.

Nyelvi nehézségek odakinn, társadalmi bénultság idehaza

Vince egész eddigi életében alig volt egyedül, így – mint mondja – rengeteg gondolkodni valója volt. Az első néhány hónapban a nyelvi és földrajzi környezet feltérképezése vette el a legtöbb energiát, következésképp a kollégium–egyetem–könyvtár tengely mentén élte az életét. Egy koedukált kollégiumban lakott, ahol a szobák jelentős része mozgássérült hallgatók fogadására alkalmas. Az együttélés szempontjából a legnagyobb kihívást az okozta, hogy BA-sokkal lakott együtt, akik nem tudtak főzni, és mindent odaégettek a konyhában. Közösségi életet – elsősorban a nyelvi nehézségek miatt – nem igazán élt, habár ki tudta magát fejezni, és kocsmázni is próbált a szaktársakkal.

„Az angolsághoz kötődő közkeletű sztereotípiákból egyetlenegyet tudok visszaigazolni: politikai korrektség ide, gyarmatosítás utáni lelkiismeret-furdalás oda, az idegenek mindig idegenek maradnak.

Én Canterburyben fizettem egy – nagyon komplex – szolgáltatásért, amit egyetemnek hívnak, és ezt megkaptam. Se többet, se kevesebbet. Ez nem jelenti azt, hogy ők a multikulturalizmusukat ne gondolnák komolyan. Csak azt, hogy nyolc hónapomba került a témavezetőimmel közös referenciákat találni. A szakmai munkám olyan volt, mint egy pszichoterápia: a szakdolgozatomhoz le kellett fordítanom angolra a Játék a kastélybant, és újra kellett tanulnom a szakmai írást az alapoktól. Felmérhetetlenül tanulságos volt és irgalmatlanul kimerítő. Emellett leginkább a két világ közti kapcsolat hiányzott – annyira nem tudtam összeegyeztetni a kettőt, hogy nem tudtam eldönteni, melyik vagyok én. Az is hiányzott, hogy kinn jobban értsenek, elemibb szinten. Hogy ha mondok egy szót, lássam a szemén, hogy ugyanarra gondolunk. Itthon az hiányzik, hogy értse a világ, miért nem érdemes tolni az elektromos kerekekesszékemet. Ez kiélesítette bennem a politikai attitűdöt, nem konkrét kérdésekben, hanem abban, hogy meg tudom fogalmazni, milyen ügyekben mit kellene, lehetne csinálni. Azt is rendkívül érdekesnek találom, hogy miért találta meg mostanában a magyar politikai ellenzék – az otthonápolástól kezdve a tömegközlekedés akadálymentesítéséig – paradigmaként a mozgássérültséget. Mintha a társadalom magára is bénultként tekintene” – foglalja össze Vince.

És hogy mi vár Vincére Magyarországon? Egy megírandó diplomamunka, egy elvégezendő doktori képzés és további küzdelmek az önálló életben. És itt nem elsősorban a politikai éleslátással járó küzdelmekről, hanem a konkrét fizikai mozgástér szűkösségéről van szó és arról, hogy most már tudja, milyen legyen a fürdőszobája, és szeretné itthon berendezni a maga Canterburyjét. Ez most vágyálomnak tetszik, ahogyan másfél évvel ezelőtt a kiutazás is annak tűnt.