Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Nem pap leszek, hanem lelkész?

2018. október 05. - KötőSzó

„Nem pap leszek, hanem lelkész” – hallhatjuk nagyon sok teológushallgatótól, amikor megkérdezik, hogy mégis mihez kezd majd a teológusdiplomájával. Az ember identitását meghatározza a szerep, melyet betölteni készül. Egyházunkban a ma elterjedt felfogás szerint a lelkész nem szeretné önmagát piedesztálra emelni, ami helyes és üdvözlendő, meglátásom szerint ugyanakkor sokszor átesünk a ló túloldalára. Ha azt mondjuk, hogy „csak” lelkésznek készülünk, akkor egyrészt elhatárolódunk a római katolikusoktól, ami abból a – tapasztalatom szerint – negatív identitásból alakult ki, mellyel a hívő nem valami mellett, sokkal inkább valamivel szemben fogalmazza meg önmagát. Másrészt a lelkészi szolgálat tartalmi kiüresedését is magával hozza: lehántjuk róla azt a funkciót, mellyel a lelkész a csoda, a szentség és az igehirdetés őrállója.

Szerző: Tiborcz Dániel
josh-applegate-718198-unsplash.jpg

Pénteken jelent meg Nagy Szabolcs posztja a Kötőszó-beszélgetések Facebook-csoportban, ahol az egyházi-papi pedofíliáról volt szó. A bejegyzésben ezt olvashatjuk: „sok gondolat motoszkál most bennem. Leginkább az, hogy ez (lelkészek rosszaságainak kiemelése, jóságainak elfelejtése) valamennyire azért van így, mert az egész egyházi kultúra arra épül, hogy a klérust piedesztálra emeljük. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez nálunk, evangélikusoknál nincs így, és hogy ténylegesen tudunk az egyetemes papság teológiai elve mellett haladni az úton, de legyünk őszinték: nem megy. A mi egyházunk is erre a hierarchikus berendezkedésre épít – szervezetileg és szemléletileg.Egyetértek azzal, hogy a pedofília, egyházi sikkasztás stb. tragédia, bűn és szégyenfolt. De most nem ehhez szeretnék hozzászólni, hanem a felvetés azon részéhez, amelyik a lelkészség–hierarchia–püspökség témaköréhez kapcsolódik.

Azt gondolom, hogy jogosan veti fel Nagy Szabolcs a hierarchia és a „klérus piedesztálra emelésének” kérdését, mert olyan kérdéskörről van szó, amely sok szempontból vitatott és tisztázatlan. Olyan problémát vet fel, amely az istentiszteleti szolgálatot és a lelkészséget is érinti.

Evangélikus egyházunkban nem szeretjük, ha papnak szólítják a lelkészt. Viszont nem tesszük mellé, hogy mit gondolunk a lelkészlétről, így tisztázatlan maradhat az evangélikus lelkész teológiai funkciója, szerepe az egyházi hierarchiában, illetve talán az egyházi hierarchiáé is. Pedig ennek tisztázása nagyon fontos, mert sok félreértés övezi. 

A püspök funkciója: védelem a tévtanításokkal szemben

A papság és püspökség a kereszténység része. Jézust sokan követték és sokan hallgatták. Nagy tanítványi körről számol be az Újszövetség, például a hegyi beszéd (Mt 5-től) vagy az ötezer ember megvendégelése (Jn 6) történetében. Mégis volt egy szűk kör Jézus körül, akiket kegyelme szerint különleges feladattal bízott meg. Működése elején kiválasztott tizenkét férfit, az apostolokat, akikkel együtt járta Palesztinát, és olyan funkciót adott nekik, amellyel később közösségi feladatot láttak el: például bűnöket bocsátottak meg (Jn 20,22–23), és megtörték a kenyeret (Lk 22,19) – ezek olyan egyházi szertartások (gyónás, úrvacsora), amelyet ma is kizárólag felszentelt lelkészek végeznek egyházunkban.

A hierarchia is az egyház része, amely persze nem olyan, mint amilyet a világból ismerünk, vagyis nem hatalmaskodásról van benne szó.

Erről beszél Jézus Lk 22,24–30-ban: a szolgálat hatalmáról. Olyan feladatkörről, amely természetes módon alakul ki minden vallásban, így a kereszténységben is, ahogy arról olvashatunk a Filippi-levélben a gyülekezeti funkciók, a püspök és a diakónus említésekor (Fil 1,1). A Timóteushoz írt első levél 3. fejezetében pedig már a presbiter is szerepel, így  válik háromosztatúvá a papság rendje. Később Antiochiai Ignác egyházatya ír a püspöki tisztség fontosságáról, amely az egyház számára egyfajta védőhálóként is funkcionál a téves tanítás ellen. „Meneküljetek a szakadásoktól, mint minden rossz eredetétől. Kövessétek mindannyian a püspököt, ahogyan Jézus Krisztus az Atyát, a presbitériumot pedig úgy, mint az apostolokat…” A Barmeni hitvallás így fogalmaz a hierarchiáról: „Az egyházban a különböző tisztségek nem egynek a többi fölötti hatalmát alapozzák meg, hanem az egész gyülekezetre bízott és annak parancsolt szolgálat gyakorlói.” Ennek a szolgálatnak a felügyeléséért pedig a püspök felel.

Mi a lelkész funkciója?

Jó volna eldönteni, voltaképpen mi is az evangélikus lelkész feladata, funkciója, szolgálatának lényege. Mi, evangélikusok a gyülekezet fő szolgálattevő emberét hívjuk lelkésznek. Pál első levele Timóteushoz említi a „preszbüterosz” intézményét is. Ez a német nyelvben Priesterként jelenik meg, az angolban priest formában, mely magyarul papnak fordítható. Ők az apostolok utódai, akik az apostolok szolgálatát (igehirdetés, szentségek kiszolgáltatása) végzik, és történelmi folytonosságban állnak velük. Ezt nevezte el a későbbi egyház „apostoli folytonosság”-nak (successio apostolica), amelybe maga Luther is be akarta állíttatni a papjait: szerette volna elérni, hogy egy, az ebben a folytonosságban álló püspök ordinálja őket – de ezt megtagadták tőlük.

A pap tehát olyan személy, aki azzal a különleges funkcióval rendelkezik, hogy a gyülekezetben a tanítás tisztaságáért felel, valamint oltári szolgálatot végez, vagyis az úrvacsorai liturgiát vezeti. Az Ágostai hitvallás is következetesen papnak hívja a lutheri reformáció szolgálattevőit. A XXIII. fejezet így kezdődik: „Mivel a mi papjaink…”  Luther és a reformáció tehát nem számolta fel a papi funkciót, hanem átértelmezte.

Nem teljesen azonos a római katolikus áldozópap szerepével, aki újra és újra megjeleníti Krisztus áldozatát, az a funkciója viszont megmaradt, hogy a gyülekezet számára az evangélikus lelkész is az értünk meghalt és feltámadt Krisztus testét és vérét szolgálja ki a kenyérben és a borban, és a szereztetési igéket mondja. Ilyen módon az evangélikus lelkész is pap, mert oltári szolgálatot végez, és a szentség „sáfára”. Más kérdés, hogy egyházunkban a történelem úgy hozta, hogy ezt a funkcióját a legtöbb gyülekezetben előbb csak évente kétszer, manapság havonta egyszer látja el. Mindazonáltal rossz szemmel nézzük, ha az evangélikus lelkészre a pap szót használják, mert ebben is el szeretnénk különülni a római katolikus egyháztól, mondván ez ilyen formában „túl katolikus.”

Egyetemes papság

Rosszul értelmezzük az egyetemes papság kérdését, ha azt értjük alatta, hogy a „laikus”, fel nem szentelt szolgálattevő ugyanazt a funkciót láthatja el, melyet egy felszentelt lelkész (feloldozás, úrvacsora).

Az egyetemes papság arról szól, hogy a hívő ember Jézus Krisztuson keresztül Istennel közvetlen kapcsolatban állhat, tehát oly módon nincs szükség közvetítőre, ahogy azt az Ószövetség áldozatcentrikus világában látjuk.

Ugyanúgy a hívő ember egyúttal rendelkezik azzal az egyetemes keresztény funkcióval is, hogy a hitéről tanúságot tehet, sőt tanúságot kell, hogy tegyen a világ, a társadalom előtt, vagyis a szó eredeti értelmében „mártír” (görögül martüria: 'tanúságtétel'). Az egyetemes papság különben nemcsak nálunk, evangélikusoknál jelenik meg, hanem a római egyházban is „általános papság” néven. Ugyanakkor üdvözlendő lenne, ha minél több gyülekezeti tag élne az egyetemes papságával, és a liturgiában szolgálatot vállalna a lelkész mellett. Sőt kifejezetten interaktívvá tenné az istentiszteletet ebben az amúgy demokratikus közösségben, mert sok helyen az istentisztelet „egyszolgálattevős” alkalom.

Azt gondolom tehát, hogy helyes és jó, ha papnak tartjuk az evangélikus lelkészt, mert ezt a szolgálatot Krisztus alapította, és a lelkész az apostolok örökségét ápolja. Az elején szót ejtettem az identitásról: mint írtam – sok egyéb fontos kérdés mellett – ezt is tisztáznunk kell magunkban. Helyesebb, ha az evangélikus hívő identitásának alapja az, amiben hisz, és önmagát valami mellett határozza meg, semmint valami ellenében. Eszerint az evangélikus lelkész is inkább abból épül, ha nem elhatárolódik más felekezet szolgálattevőjétől, hanem annak tudatában szolgál, hogy apostoli feladatot lát el. És ha így teszünk, a lelkész önképe is sokkal pozitívabb lehet.

A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem negyedéves teológus-lelkész szakos hallgatója.

Felhasznált irodalom:

Fekete Károly: A barmeni teológiai nyilatkozat. Kálvin Kiadó, Budapest, 2009.

Tony Lane: A keresztyén gondolkodás rövid története. Harmat Kiadó – Kálvin Kiadó, Budapest, 2001.

Reuss András: A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai 2. – Ágostai hitvallás. Luther Kiadó, Budapest, 2008.

Lexikon.katolikus.hu

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr4814272641

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.