Kötőszó

„A magunk sötét barlangjaiban, örvénylő veszedelmek közt mi is megtapasztalhatjuk, hogy Isten nem hagy minket magunkra. Az emberarcú Isten, Jézus Krisztus a mi segítőnk, aki mentőalakulatot küld értünk. Ennek tagja talán egy kedves családtag, az emberi hangot megütő lelkipásztor, a lelkiismeretes orvos vagy egy figyelmes szomszéd.”

Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök jegyzete – elhangzott 2018. július 15-én a Kossuth Rádióban.

Lélegzetvisszafojtva figyeltük a híreket, hogy mi történik azokkal a thaiföldi fiatalokkal, akik edzőjükkel a Tham Luang Nang Non barlangban rekedtek. Kilenc napon át semmit sem lehetett róluk tudni, míg aztán végre életjelt adtak magukról. Kijutni azonban nem voltak képesek a vízzel elárasztott barlangrendszerből, így mentőalakulatokat kellett értük küldeni. Az ő munkájuk nehézségét jelzi, hogy az egyik haditengerészeti búvár életét vesztette, mivel kifogyott a levegője. Hosszú nappalokon és talán még hosszabb éjszakákon át kellett a fiúknak a barlangban kuporogniuk.

Ez a szívszorító helyzet számomra a 69. zsoltárt idézte, ahol a bajba jutott ember így imádkozik:

„Segíts meg, Istenem, mert nyakamig érnek a vizek!

Feneketlen iszapba süllyedtem, nincs hol megállnom. Örvénylő vizekbe estem, elsodort az ár.

Belefáradtam a kiáltozásba, kiszáradt a torkom, szemem elhomályosodott, míg Istenemre vártam.” (Zsolt 69,2–4)

A mentőalakulat tagjai felkészítették a fiúkat az erőt próbáló útra, amelynek egy szakaszát a hömpölygő sodrású, mocskos víz alatt kellett megtenniük. Mindenkit két búvár kísért, akik a barlangban végigvezetett kötélbe kapaszkodva haladtak. A teljes arcot beborító maszkot viselő gyerekek az egyik búvár palackjából kapták a levegőt, az őket körülvevő vizet pedig a másik segítő fejlámpája világította meg. A nyilván elcsigázott fiúknak a búvárok és vezetőkötél követése mellett leginkább arra kellett ügyelni, hogy helyén maradjon a maszkjuk és a búvár által vitt palackhoz csatlakozó légzőkészülék.

Belegondoltam, hogy micsoda bizalomra van ilyenkor szükség. A bajba jutott ember nem tehet mást, mint hogy teljesen a segítőjére hagyatkozik. A zsoltáros éppen ezt a hangot szólaltatja meg:

„Hozzád imádkozom, Uram, a kegyelem idején, Istenem. Nagy szeretettel hallgass meg, hűségesen segíts meg!

Húzz ki a sárból, hogy el ne süllyedjek, hadd meneküljek meg (…) az örvénylő vizekből!

Ne sodorhasson el a víz árja, ne nyelhessen el a mélység, ne záruljon be fölöttem a kút szája!

Hallgass meg, Uram, jóságos szeretettel, nagy irgalmaddal fordulj hozzám!

Ne rejtsd el orcádat szolgád elől! Bajban vagyok, siess, hallgass meg!” (Zsolt 69,14–18)

Figyeljünk erre a sorra: „ne rejtsd el arcodat szolgád elől!” A thaiföldi fiúk helyzetéről olvasva József Attila Bukj föl az árból című versének e sorai jutnak eszembe: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem”. Ez a vers ugyanakkor imádság is, hiszen a költő ezt kéri az általa csak remegve sejtett Istentől: „bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra”. Zárásként aztán így kiált fel: „úgy nézek farkasszemet, / emberarcú, a hiányoddal”. Ugyanezt kéri tehát a zsoltáros: „Ne rejtsd el orcádat szolgád elől!”

Isten nem rejtette el orcáját a bajba jutott thaiföldi fiúk elől. Rájuk tekintett, és edzőjükkel együtt kimentette őket.

A magunk sötét barlangjaiban, örvénylő veszedelmek közt mi is megtapasztalhatjuk, hogy Isten nem hagy minket magunkra. Az emberarcú Isten, Jézus Krisztus a mi segítőnk, aki mentőalakulatot küld értünk. Ennek tagja talán egy kedves családtag, az emberi hangot megütő lelkipásztor, a lelkiismeretes orvos vagy egy figyelmes szomszéd. Legyen meg bennünk az a gyermeki bizalom, amellyel rájuk, az ő segítségükön keresztül pedig az életmentő Úristenre hagyatkozunk.

Elhangzott a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorának Lélektől lélekig rovatában 2018. július 15-én.

Fotó: Daily Beast