Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

500 év botránya: a kereszt

Fabiny Tamás elnök-püspök írása

2018. április 26. - KötőSzó

Ma, 2018. április 26-án igazi botrányt, ráadásul az egyházat érintő világbotrányt kell az olvasóval megosztanom. Ne gondoljon senki anyagi vagy erkölcsi visszaélésekre vagy valamilyen pikáns politikai tartalomra. A kereszt botrányáról szeretnék szólni, napra pontosan ötszáz évvel azt követően, hogy Luther feltette a kérdést: Ki a kereszt teológusa?

sunset-1495438_960_720.jpg

Pál apostol így ír: „A keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. (…) Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? (…) Miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük...” (1Kor 1,18–23)

A kereszt teológiája: botrányos teológia. Ezt a botrányt képviselte Pál apostol, majd a reformátor Luther Márton. Híres-hírhedt wittenbergi tételei között a 92. és a 93. így szól:

„Távozzanak azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének: »Béke, béke!« – de nincs béke!”

„Tegyék jól a dolgukat azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének: »Kereszt, kereszt!« – de nincs kereszt!

Luther itt – Jer 6,14 és Ez 13,10 nyomán – az ószövetségi kor úgynevezett udvari prófétáira utal, akik hamis békességet hirdettek. Erkölcsi és tanításbeli züllés közepette az egyházban sem lehet békesség. Az egyház prófétai szolgálata ezért Krisztus keresztjének radikális meghirdetése és vállalása kell, hogy legyen.

Amit 95 tételében Luther megfogalmazott, az még csak előjátéka volt annak, amit aztán fél évvel később, az 1518. április 26-án tartott heidelbergi disputáció keretében részletesen is kifejtett. Figyeljünk a dátumra: mindez éppen ötszáz évvel ezelőtt történt! Csepregi Zoltán szellemesen írja a Magyar Luther Füzetek 8. köteteként 1999-ben megjelent (sorozatszerkesztő ifj. dr. Fabiny Tibor) Heidelbergi disputáció utószavában, hogy a 95 tétel közzétételekor Luther még nem reformátor volt, hanem pápista. Az ő reformátori felismerése, az úgynevezett „toronyélmény” 1518 tavaszához köthető. Evangélikus testvéreim! Lehet, hogy azt a bizonyos ötszáz éves jubileumot ezekben a napokban kell ünnepelnünk? Persze a reformáció nem egyetlen mozzanat, hanem folyamat, amelynek magunk is részesei vagyunk.

Ama 1518-as év tavaszára a hivatalos egyház már valósággal össztűz alá vette Luthert, így kívánatosnak tűnt, hogy tegye egyértelművé álláspontját. Ő ahelyett, hogy tompított volna a megfogalmazáson, még radikálisabb lett. Már nem egyszerűen a búcsúval kapcsolatos visszaélésekkel foglalkozott, hanem általában az egyház küldetésével. Ez szerinte Krisztus keresztjének következetes vállalása. Itt tesz határozott különbséget a dicsőség teológusának és a kereszt teológusának a szemléte között. A 21. tételben így fogalmaz Luther: „A dicsőség teológusa a rosszat jónak, a jót rossznak mondja, a kereszt teológusa azt mondja, ami a valóság.”

A tétel indoklásában megszólal a solus Christus, egyedül Krisztus reformátori elve: Míg az ember „nem ismeri a Krisztust, nem ismeri a szenvedéseiben elrejtőzködő Istent sem. Ezért többre becsüli a cselekedeteket a szenvedéseknél, a dicsőséget a keresztnél, az erőt az erőtlenségnél, a bölcsességet a bolondságnál és általában a kellemeset a kellemetlennél.”

Krisztus keresztjében tehát a kellemetlen, a szenvedés, az erőtlenség és a bolondság találkozik.

A keresztény embernek is keresztet kell hordozna. Egy későbbi iratában Luther az egyház ismertetőjegyei között hangsúlyosan beszél a keresztről: „Külsőleg is megismerhető a keresztyéni szent nép az üdvösséges szent kereszten, azon, hogy el kell szenvednie minden szerencsétlenséget és üldözést, minden megpróbáltatást és bajt (…), hogy hasonlóvá legyen urához, a Krisztushoz. És mindezen szenvedések indító okának egyedül annak kell lenni, hogy erősen ragaszkodik Krisztushoz és Istennek igéjéhez: s így a Krisztusért szenved.”

Kísértésként persze mindig ott van a dicsőség útja: az egyház lehetne a napos oldalon, a sikeresek, az örök győztesek, a szenvedők iránt érzéketlenek közösségében. A keresztet megtagadó egyház azonban eltávolodik Krisztustól. Jézus mellbevágóan fogalmaz: „Jaj néktek, mikor minden ember jót mond felőletek…” (Lk 6,26)

Ha valaki, akkor Dietrich Bonhoeffer a kereszt teológusa volt. Nemcsak mártírhalálával, hanem egyebek mellett azzal a bűnvallásával is, amelyet az egyház nevében Etikájában papírra vetett: „Az egyház megvallja (…) félénkségét, a nehézségek előli kibúvásokat, veszedelmes engedményeit. A kivetettektől és megvetettektől többször megtagadta a kötelező könyörületet. (…) Saját elnémulása folytán vétkes lett az egyház a felelősségteljes cselekvés, a helytállás bátorságának és elszántságának elvesztésében, nem volt kész szenvedni azért, amit helyesnek ítélt.”

Jézus, Luther és Bonhoeffer szavai megbotránkoztatók. E mostani, ötszáz éves évfordulón meg kell magunkat kérdezni: a dicsőség teológusai vagyunk, vagy ezt a világbotrányt is vállalva a kereszt teológusai?

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr1413871374

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.