Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

A bálványimádás és politikai idiotizmus jelei a választási időszakban

2018. március 20. - KötőSzó

A legutóbbi amerikai választások után Steven Kopp lelkész a következő sorokat írta: „A választási időszak felszabadító volt számomra. Egy rakat bálvány lepleződött le, ami a saját szívemben volt. Ezek a leplezések fájtak, ugyanakkor a Krisztusba vetett hitemben erősítettek meg.” [1] Mintha a kampányidőszak során egy személyes megtisztulási folyamaton ment volna át a lelkész, aki felismerte saját, kézzel csinált isteneit. De hogyan lepleződnek le ezek a bálványok? Hogyan épülhet hitünk egy politikai választás során függetlenül annak eredményétől?

Szerző: Kodácsy Tamás református lelkész

d_as20140506070.jpg

Timothy Keller írja a kortárs bálványimádást leleplező könyvében, hogy ahol elveszett Isten valósága, ott sokan a politikában keresik azt a transzcendens vallásos élményt, amelyre vágynak.

„Tudunk úgy tekinteni politikai vezetőinkre, mint messiásokra, a politikai irányvonalakra, mint megváltástanra, és képesek vagyunk a politikai támogatást egyfajta vallássá tenni. Ha egy dologból bálvány lesz, annak az egyik jele az, hogy a félelem lesz úrrá az életen. Amikor életünk központjába a bálvány kerül, akkor függünk tőle. Ha hamis istenünket veszélyezteti valami, akkor teljes pánikba esünk. Nem azt mondjuk, hogy »Milyen kár, mennyire nehéz!«, hanem azt: »Ez a vég! Nincs többé remény!« Ez lehet az oka annak, amiért oly sok ember olyan végletes módon reagál a politikai változásokra és irányokra. […] A politikai bálványimádás jele az is, ha az ellenfelekre nem úgy tekintünk, mint akik egyszerűen tévednek, hanem úgy, mint akik gonoszak.” [2]

A kampány mindannyiunk számára megterhelő. Folyamatosan politikai hirdetések vesznek körül bennünket. A munkahelyi, gyülekezeti, baráti, családi beszélgetések olykor heves érzelmeket, szócsatákat váltanak ki. Ezeket a vitákat és beszélgetéseket nem lehet elkerülni, mert itt emberi mivoltunk alapvető motivációi kapnak teret, még ha ennek nem is vagyunk mindig tudatában.

Politikai idiotizmus

Arisztotelész „politikai élőlényként” (zoon politikon) határozta meg az embert, mint aki természeténél fogva közösségi lény, és alapvető társas kapcsolatokban él. A kifejezés latin megfelelője a homo politicus, de ez nem tükrözi azt a humánetológiai felismerést, miszerint az embert a politikában is az inger–válasz mechanizmus vezérli. Csányi Vilmos rámutatott, [3] hogy az összes politikai érv mögött arról a döntésről van szó, hogy a megtermelt négy évnyi javakat ki kinek és hogyan ossza el. Főemlősként szeretnénk, ha az elosztás során a lehető legbiztosabb és legnagyobb mértékű hozzáférésünk lenne az erőforrásokhoz. Emberként képesek vagyunk az elvonatkoztatásra, ezért a közösséghez való tartozásunk összetett fogalmakon és szimbólumokon keresztül nyilvánul meg, de alapvetően a táplálékszerzési ösztön hajt. Ebből a nézőpontból a gazdasági korrupció nem más, mint elosztási kedvezés a saját csoporttagoknak, az ígérgetés vagy a vele társult hazugság pedig a győzelmet szolgáló eszközök. Ezek etikailag elfogadhatatlan, de biológiai értelemben érthető cselekedetek. Ha tisztában vagyunk az ösztönszerű háttérrel, akkor az ellentmondásokat és a csalódásainkat is a helyén tudjuk kezelni.

A politikai élőlény ellentéte az idióta (idiótész), aki eredetileg csak saját magával (idiosz) törődött, nem vett részt az athéni demokratikus városállam közéletében, szavazati jogával nem élt. Később a fogalmat a gyakorlatlan, tanulatlan emberre alkalmazták, már az Újszövetségben is. [4] Sokan úgy vélik, hogy a legjobb, ha tudatosan politikamentesek maradunk, és el sem megyünk szavazni. A politikai idiotizmus azonban nem megoldás, ha úgy mondunk nemet a politikára, hogy továbbra is tagjai maradunk a polisznak, a társadalomnak. A politikai élőlény természetétől csak a remetének van esélye megszabadulni azzal, ha minden alapvető biológiai közösségi kapcsolatról lemond. Sokan azt gondolják, hogy egyénként a szavazástól való távolmaradás és semlegesség által tiltakozhatnak, de ez illúzió. A polgári engedetlenségi mozgalom sokkal több egyeztetést, elköteleződést és összetartást kíván tagjaitól (lásd a kiegyezés előtti passzív ellenállást), mint egy szavazás.

Vajon a visszahúzódásunk nem azt jelenti-e, hogy feladtuk a társadalmi hatású prófétai felelősségünket? Az individualista hátralépés mögött nem annak a teremtésben kapott felelősségnek a visszautasítása van-e, amellyel embertársainknak, különösen gyermekeinknek tartozunk?
szavazo-urna.jpg

Politikai idolizmus

A politikai idiotizmus azokban a rendszerekben jelent kísértést, amelyekben az embernek bizonyos fokú szabadsága van otthon maradni vagy programokról és jelöltekről dönteni. De óhatatlanul megjelenik a másik véglet is, a politikai idolizmus, azaz a politikai bálványimádás. A rendszerváltáskor sokan úgy tekintettek a negyven évig tartó szocializmusra, mint a pusztai vándorlásra, s ennek a végén az ígéret földjére léphettünk. Ha már ennél a képnél maradunk, sokkal találóbb azt mondani, hogy a szocializmus a Vörös-tengeri átkelés volt, és most zajlik a pusztai vándorlás, az eredetihez hasonlóan sok tanácstalansággal, veszéllyel, utópiával és nosztalgiával együtt.

A Tízparancsolat mint az isteni szövetség alkotmánya politikai értelemben is a nemzetté alakulást jelentette, az Egyiptomból kijött törzsi alakulatokból Isten népe lett. Nem véletlen, hogy a szövetségkötés küszöbén tör a várakozó közösségre a bálványimádás kísértése. Ugyanazt az istent akarták saját tér-idő dimenziójukban tárgyiasítani, aki kihozta őket Egyiptomból, nem mást. Ebben a vágyban az elsődleges motiváció a türelmetlenség volt, Mózes késése, amely ellenőrizhetetlenné és megfoghatatlanná tette a pusztába került embercsoport közösséggé formálódását (2Móz 32). Ez azt a komoly veszélyt hordozta magában, hogy Izrael alulmarad a környező népek egymást erősítő közösségtudatával szemben, amely bálványisteneikben öltött testet. Izrael bálványa nem egy pusztában talált szobor vagy építmény volt, hanem az Áron által elkészített aranyborjú, amelyhez ki-ki a saját aranyát, ezüstjét adta. Így lényegében a bálvány egy részvénytársaság produktuma lett, mely nagyon hasonló azokhoz az érzelmekre ható, fogyasztható politikai programokhoz, amelyek mögött potens befektetők állnak. Ez alól egyetlen párt sem kivétel, különösen Amerikában nyilvánvaló és elfogadott ez.

Azt mondták a pusztai vándorlás részvényesei az aranyborjúra: „Ez a te istened, Izrael, aki fölhozott téged Egyiptomból.” (2Móz 32,4) Majdnem úgy fogalmaztak, mint ahogyan a Tízparancsolat kezdődik. Az aranyborjút termékként kínálták fel: „ez a te istened” – mondták, de nem tették hozzá, hogy a kivonulás „a szolgaság házából” történt, ami jól kifejezi azt, hogy a szabadság tárgyiasításának pillanatában el is veszítjük a szabadságot. Nem jövünk ki a szolgaság házából, hanem benne maradunk. Szabadítani csak olyan Isten tud, aki független tőlünk.

Valójában Izrael népét mindig az tartotta meg, hogy a közösségtudatukat nem saját maguk formálták, hanem Isten népeként jelentek meg, akikkel a teremtő Isten kötött szövetséget. A kizárólagos monoteizmusban nincs menekvés más istenekhez, mint a politeizmusban, és nincs lehetőség általánosításokban elkenni Isten jelenlétét, mint a misztikus monoteizmusban. A kizárólagos monoteizmus úgy formálja a közösséget, hogy kollektív áldást ígér, de ha kell, el is ítél, mint ahogyan a próféták tették. Isten népének tagja úgy politikai élőlény, hogy a közösséget összetartó törvények mindig és mindenhol érvényesek rá, mert nem helyhez, időhöz és érdekhez kötődnek.

Felismerjük-e saját bálványainkat, amikor politikai jelszavakat visszhangozunk? Miért gyűlik bennünk indulat a másik emberrel szemben, akinek más véleménye van? Szabadok vagyunk-e Krisztus követésére akkor is, ha azok kerülnek hatalomra, akikre nem szavaztunk?

Politikai élőlényből közösségi ember

Jézus Krisztus a politikai élőlény vonásaival együtt vette fel az emberi természetet, miközben nemet mondott mind a politikai idiotizmusra, mind a politikai idolizmusra. Felvállalta népét, származását, és mindig pártját fogta azoknak, akik a társadalom perifériáján éltek. Nem vonult el a pusztába, hanem Jeruzsálembe ment. A korabeli politikai pártok különböző provokatív kérdésekkel állásfoglalásokra kényszerítették, akár a Heródes miatt kényes válási kérdésnél (Mk 6,14kk; 10,1–12), akár a rómaiak miatt kényes adópénz kérdésénél (Mk 12,13kk). Válaszolt ezekre a kérdésekre, de nem állt be egyik szekértáborba sem. Saját pártot is alakíthatott volna, sokan voltak, akik követték, különösen virágvasárnap.

Jézus határozottan elutasította a politikai bálványimádást, túllépett minden türelmetlenségen, falkán és állati ösztönön, igazi homo politicus, közösségi ember volt. Polisza a kozmosz, támogatott csoportja az egész emberiség. Kövessük Őt. Legyünk politikai élőlényekből közösségi emberek.

Bibliográfia:

[1] Kopp, Steven, Two signs of political idolatry, https://slasherpastor.wordpress.com/2016/04/23/two-signs-of-political-idolatry/

[2] Keller, Timothy, Counterfeit Gods: The Empty Promises of Money, Sex, and Power, and the Only Hope that Matters, Penguin Books, New York, 2009, 98.

[3] Csányi Vilmos, Íme, az ember, Libri, Budapest 2015, 282–283.

[4] Flender, Otto, Layman, in: The New International Dictionary of New Testament Theology (ed. Brown, Colin), Paternoster, 1976, 456.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr2313752192

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.