Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

„A zaklatásomnak az vetett véget, hogy elhagytam a közösséget”

Vallássérültek sorozat, 4. rész

2018. március 08. - KötőSzó

Jóval a #metoo kampány előtt kezdtük el a Kötőszó blogon vallássérültekkel foglalkozó cikksorozatunkat, melyben a spirituális bántalmazás témakörét jártuk körül. Nemrég újabb olvasói levél érkezett hozzánk a témában, melynek szerzője zaklatást élt át egy keresztény közösségben egy nála jóval idősebb férfi részéről. Ez a történet egyik – önmagában is tanulságos – része. Leveléből azonban az is kiderül, hogy a gyülekezet vezetői hogyan kezelték (félre) ezt az esetet, és mi vezetett odáig, hogy végül neki kellett elhagynia a közösséget. Bízunk benne, hogy ez a történet segíthet abban, hogy keresztény közösségek tagjaiként vagy vezetőiként rálátásunk legyen arra, hogy milyen hatással lehet a lelki, verbális zaklatás az áldozatokra, ha nem vesszük komolyan a helyzetüket, és arra buzdítjuk őket, hogy önvizsgálatot gyakoroljanak, és hordozzák el a másik – a zaklató – terheit. A sorozat korábbi részeit elolvashatja itt, itt és itt.

080404-f-1954m-410.JPG

Csaknem tíz éve történt, még húszéves sem voltam. Követve a szabadkeresztény kisegyházi közegben belém nevelteket elég aktív részt vállaltam a gyülekezetem tevékenységeiben is. Egy szolgálócsoportban ismertem meg, de nem tulajdonítottam neki semmilyen jelentőséget, hiszen több mint harminc évvel volt nálam idősebb. Annyira voltam kedves vele, mint bárki mással. Aztán elkezdte gyakrabban keresni a társaságomat, eleinte azzal, hogy tanulni szeretne tőlem, majd hogy úgy érzi, barátság kezd köztünk szövődni. Hangoztatta, hogy mennyire magányos, és milyen nehéz élete volt, sajnáltatta magát.

Az ezt követő hetekben fokozatosan elkezdett kisajátítani. A gyülekezeti alkalmakon és a szolgálócsoportban is folyton velem akart lenni, mondván, hogy milyen jól érzi magát velem. Megszerezte az e-mail-címemet egy másik férfitól, amiért számon is kért, hogy miért van meg másnak az elérhetőségem. Aztán meg azért, hogy miért állok szóba más, fiatal fiúkkal. Ekkor döbbentem rá, hogy romantikus a közeledése, ami sokkolt, hiszen nem gondoltam rá, hogy egyáltalán megfordul ilyesmi a fejében, nem akartam elhinni. Ha meglátott chaten, rögtön rám írt, és napi négy-öt hosszú e-mailt küldött. Ha nem válaszoltam neki, volt, hogy éjszaka felhívott vagy SMS-eket küldött, elkezdett kétértelmű célzásokkal is bombázni, így már biztos lettem benne, hogy mi a szándéka. Kifejeztem neki, hogy remélem, nem értett félre, de én nem akarok tőle semmit, szeretném, ha ehhez tartaná magát, és kevesebbet is érintkeznénk. Azt mondta, csalódott, de megérti, mert tudja, hogy nagy köztünk a korkülönbség, de azért reménykedik, és maradjunk barátok. Azt gondoltam, ezzel túl is vagyunk az egészen, de nem így történt.

Nem tudta elfogadni, hogy elutasítottam. Amikor elküldtem, felháborodott, vagy azt mondta, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott, csak játszik vagy viccel. Újra állandóan a nyomomban volt, hiába próbáltam kizárni. Letiltottam, ahonnan csak lehetett, de így is kaptam tőle e-maileket, amikre nem reagáltam ugyan – az üzenetei nagy részét a durvaságuk miatt ki is töröltem –, mégis bombázott tovább. Szidalmazott, hibáztatott, könyörgött, fenyegetőzött, próbált zsarolni, manipulálni és az empátiámra építeni.

Engem végig nagyon megviselt és megbénított ez az egész, és nem tudtam, mi a helyes lépés. Nem tudtam akkor, hogy ez zaklatás, csak azt éreztem, hogy ez nem normális. Azzal magyaráztam magamnak, hogy biztosan a sérülései okozzák vagy betegség

Próbáltam kizárni az életemből és menekülni előle. Megszerveztem, hogy ne maradjak egyedül olyan gyülekezeti alkalmakon, ahol ő is ott lehet. Eleinte csak egy-két barátomat vontam be, akik bár kifejezték, hogy mellettem állnak, szintén tanácstalanok voltak, hogyan lehetne a helyzetet kezelni.

Ráadásul a stratégiájával elérte, hogy magamat hibáztassam, és tényleg azon vívódjak, vajon én voltam-e vele túl közvetlen. Az előadott „nagy traumái” miatt valahol sajnáltam is, ezért nem akartam neki fájdalmat okozni azzal, hogy kiosztom vagy magára hagyom, ráadásul szégyelltem is, hogy ilyenbe keveredtem.

Végül úgy döntöttem, hogy segítséget kérek a közösség egyik (férfi) vezetőjétől. Töredelmesen elnézését kértem, hogy ilyennel zavarom, és megosztottam vele, hogy úgy érzem, szólnom kell a szolgálócsoport védelmében is, mert nem akartam, hogy más is így járjon – mivel észrevettem, hogy más fiatal lányokhoz is közeledik. A vezető megértőnek tűnt, de a türelmemet kérte, hogy átgondolhassa és „bölcsességért imádkozzon”.

De a zaklatás folytatódott.

Azt mondta, igazából én kacérkodtam vele, és okkal reménykedett, na meg hogy ő már idős, szeretne családot, és igazán észhez térhetnék, mert ő engem meg tudna szeretni, és boldog életem lehetne vele. Ha pedig nem megyek bele, keressek neki valaki mást. Azzal jött, hogy neki megprófétálták: boldog változások jönnek az életébe, és ez azt jelenti, hogy én leszek a változás. Nyüstölt, hogy nem érti, miért vagyok ilyen távolságtartó, és ő csak azt szeretné, ha én boldog lennék.

Ekkor már három hónap telt el így, nagyon labilis állapotba kerültem, szorongtam, kétségbe voltam esve, azon is vacilláltam, hogy el kellene jönnöm a közösségből, csak hogy megszűnjön ez az egész, ha ettől tényleg megszűnik.

Közben  állandóan azon töprengtem, vajon mit akarhat Isten, mit tegyek, és hogy meg kellene bocsátanom.

Sírógörcsök törtek rám, ugyanakkor még mindig próbáltam titokban tartani, csak a közeli barátaim tudták, néhányan maguktól vették észre, hogy baj van, anélkül, hogy szóltam volna róla. Nem akartam, hogy a családom megtudja, mert sejtelmem sem volt a fogadtatásról.

Mivel a lelkivezető ekkor már egy hónapja imádkozott bölcsességért, újra megkerestem. Őt is sajnáltam, hogy ilyenekkel zavarom, ám ekkor már megmutattam neki a megtartott – kevésbé erős hangvételű – üzenetek egy részét is.  Azt mondta, most már érti, mi nyomaszt, elbeszélget vele. Addig is azt a tanácsot adta: az nem gond, hogy kijelölöm a határaimat, és akár konfrontálódom, de azért legyek tekintettel a másikra.

Az elbeszélgetés csak rontott a helyzeten. Engem a zaklatóm rögtön felháborodva elővett, hogy mit képzelek, hogy ilyen hazugságokat terjesztek róla, és erről beszélnünk kell.

Aztán elkezdett hadjáratozni ellenem – kitalált rólam dolgokat, és végigjárta a fiatal lányokat a csoportból, hogy ne higgyenek nekem, mert tudja, miket terjesztek róla, de ő nem egy rossz ember, nem szeretné, ha másokkal miattam megromlana a kapcsolata, és elterjedne róla, hogy tőle óvakodni kell. A vezető azt javasolta, hogy üljünk le hármasban megtárgyalni a dolgokat. Semmi kedvem nem volt hozzá, de belementem,  hátha jobb lesz. El kellett mondanunk a sérelmeinket. A zaklatóm persze befeketített, hogy az egészet eltúlzom, és ő jogosan értett félre, én adtam kétértelmű jeleket, ráadásul hazugságokat is terjesztettem róla, pedig ő csak kedveskedett nekem. Nem tudom, milyen megfontolásból, de úgy tűnt, mintha a vezető vele értene inkább egyet. Azt ugyan elmondta neki, hogy ha én nem akarok vele érintkezni, tiszteletben kell tartania, de nagyjából az volt a beszélgetés kicsengése, hogy csak felfújtam az egészet, és ne legyek már ennyire sértődékeny. Nem emlékszem minden részletre világosan, de arra nagyon is, hogy végig gombóc volt a torkomban, és teljesen groteszknek éreztem az egész helyzetet, de nem akartam, hogy gyengének lássanak. A végén meg kellett ígérnünk, hogy abbahagyjuk egymás támadását, és békejobbot kellett nyújtanunk.

A szemébe kellett néznem, kezet kellett fognom vele, és bocsánatot kellett kérnem tőle a konfliktusban betöltött részemért. Láttam a diadalittas tekintetét, és feltört bennem az utálat, de csak azt akartam, hogy legyen vége az egésznek, elmenekülhessek, és kisírhassam magamat.

Megbeszéltem aztán ezt a dolgot egy lelkésszel is, aki próbálta velem megláttatni a pozitívumokat: hogy így új területek és szolgálati lehetőségek nyílhatnak meg előttem, és fogadjam el, hogy vannak helyzetek, amikor a búzának együtt kell nőnie a konkollyal. Higgyem el, hogy én erősebb vagyok, és jobban „el tudom hordozni” ezt az egészet, mintha őt rendszabályozták volna, a nehéz élete és a sérülései miatt, ugye. Ami pedig az engem ért sérelmeket illeti: Isten is megbocsátó, aki a kegyelmével felfüggeszti az igazságszolgáltatást.

Számomra egyáltalán nem volt megnyugtató ez az egész, de úgy döntöttem, elengedem, mert eszköztelennek éreztem magamat. Leginkább az fájt, hogy az igazság ellen kell cselekednem, mert azt éreztem, hogy felelősségem van a közösség védelmében, ugyanakkor még mindig volt bennem szégyenérzet, és nagyon el is fáradtam ebben a küzdelemben, ami meggátolt abban, hogy nagyobb nyilvánosságot harcoljak ki a történteknek. Figyelmeztettem azért néhány lányt, hogy legyenek óvatosak, de minden részletet nem mondtam el nekik. (Nemrég tudtam meg, hogy egyiküket – egy nála szintén több évtizeddel fiatalabb lányt – el is vett feleségül.)

Egy feljegyzésemben ennyit írtam az események után: színdarab volt az egész, az eljátszott szerepek, hogy engedelmeskednem kell egy vezetőnek, elviselnem, hogy lenéz, és megbocsátani, amikor igenis mérges vagyok, és üvölteném mindenkinek, hogy tudja....” 

Két dolgot tudtam csupán tenni: elmenni abból a közösségből, minden üzenetet kitörölni, és lehetőleg elfelejteni az egészet.

Évekkel később, már teljesen eltávolodva attól a közösségtől magamtól jöttem rá, hogy mennyire jelen volt a spirituális abúzus az életemben. Elkezdtem feldolgozni az engem emiatt ért traumákat, de időnként feltörnek az eltemetett emlékek, mert jellemzően úgy védekeztem a rossz élmények ellen, hogy megpróbáltam teljesen kitörölni őket. Nemrég egy kötetlen beszélgetés során derengett fel ez az egész történet, ekkor ébredtem rá – már a megfelelő tárgyi tudás birtokában, mivel segítő szakmában dolgozom, ahol gyakran találkozom abúzusos történetekkel –, hogy hiszen ez zaklatás volt a javából. Az akkori feljegyzéseimből és néhány megtartott üzenetből rekonstruáltam a történteket, és könnyen lehet, hogy voltak benne drasztikusabb részek is.

Visszatekintve megdöbbentett, hogy évekig le sem esett, hogy érintett lennék zaklatásban. Úgy gondolom, hogy a lehetőségeimhez képest nagyjából a helyes lépéseket tettem meg, hogy megvédjem magamat. Megdöbbent, hogy annak ellenére, hogy bevontam másokat is, senkiben nem merült fel, hogy ez akár jogi kategória is lehetne, legfőképpen a vezetőkben nem. Még ha azért is tettek így, mert nem voltak birtokában a megfelelő ismereteknek és a jelek felismerésének, ami miatt átcsaphatott az egész az áldozat hibáztatásába. És hogy utána évekig érezzem, nem lehetek közvetlen és felszabadult, mert félreértik. Hosszú ideig úgy éreztem, ha valaki bókol, az csak rosszat jelenthet.

De legfőképpen azt tartom elfogadhatatlannak, hogy a hitemre apellálva simították el az egészet, és nem csak azt vették el tőlem, hogy a zaklatóm szembesüljön tettének következményeivel, vagy hogy átélhessem a haragomat, hanem azt is, hogy a közösségem, amelyben bíztam, megvédjen, amikor ott álltam védtelenül, tapasztalatlan – tulajdonképpen még kamasz- – lányként. Az, hogy nem lett sokkal nagyobb baj, tulajdonképpen csak az én jól működő önvédelmi mechanizmusomnak volt köszönhető, hogy az intő jelek után következetesen hárítottam. Attól tartok, biztosan vannak az enyémnél sokkal súlyosabb történetek is, melyek leplezetlenül vagy a bántalmazót felmentve és az áldozatot hibáztatva titokban maradhatnak a keresztény közösségekben is.

Olvasóink tapasztalataira is kíváncsiak vagyunk: írd meg történeted, véleményed a témával kapcsolatban a kotoszo@lutheran.hu-ra.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr7813724522

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.