Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Temetés lelkészszemmel

2018. március 02. - KötőSzó

Féltem, ha tovább maradok, megütöm a lelkészt – ezzel a címmel jelent meg nemrég a Kötőszó blogon egy írás, amely egy félresikerült temetésről szól. A blogoló egy valóban szomorú és sajnálatos – igaz, nem személyes, hanem másutt olvasott – élmény alapján osztja meg gondolatait a temetési szertartás buktatóiról. Úgy gondolom, ez nem jellemző, de egy ilyen rosszul sikerült esetből egy is sok, nem lenne szabad előfordulnia. A bejegyzés szerzője megpróbálja megérteni, sőt megmagyarázni, hogy mi lehet az ilyen hiba hátterében. Néhány gondolattal szeretnék reflektálni úgy, mint – most már nyugdíjas – lelkész, aki több mint negyven év aktív szolgálatban eltöltött idő alatt közel ötszáz temetési szertartást végeztem, és senki nem akart egyszer sem megütni.

Szerző: Balicza Iván

temetes.jpg

Kezdjük ott, hogy a gyász nagyon komoly lelki folyamat, és a temetés a legszenzitívebb és a legstresszesebb munka. Nekem legalábbis minden esetben zabszemeffektusom volt, átélve a felelősséget. Ezt nem szabad kívülállóként, felszínesen, megfelelő felkészülés és empátia nélkül végezni. Ahhoz pedig, hogy ezek a feltételek biztosítottak legyenek, elengedhetetlen a gyászolókkal való előzetes megismerkedés, beszélgetés, akár úgy is, hogy erre nem a lelkészi hivatalban kerül sor, hanem a gyászoló család otthonában tett lelkészi látogatáson. Ennek során lehet megismerni a hozzátartozókat, reakciójukat, és főképpen megfelelő és részletes információkat kapni az elhunytról, életéről, sorsáról, emberi tulajdonságairól. Megbeszéljük azt is, hogy milyen énekek hangozzanak el a temetésen, meg azt, hogy van-e valamilyen különleges kívánsága a gyászolóknak, ének, vers, további búcsúztatók, hogyan történik a szertartás. Ez a beszélgetés arra is szükséges, hogy magán a szertartáson ne ismeretlenként álljunk ott, hanem a hozzátartozók és a lelkész között már legyen egyfajta bizalmi, összetartozás-tudat. Jó esetben ez a továbbiakban is megmarad, nem egyszer éppen egy temetési szertartást követően kezdtek el a hozzátartozók az egyházzal kapcsolatot tartani, templomba járni.

Hogy mi hangozzék el, mit mondjon a lelkész, azt nyilván neki kell a kapott információk alapján eldönteni. De biztos, hogy semmi olyat nem szabad mondani, ami nem igaz. A másik biztos, hogy abból, ami igaz, sem kell mindent elmondani. Mondhatnám, hogy megfelelő diplomáciai érzékkel kell az információk között válogatni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy nem kell a gyászolók igényeit kielégíteni azzal, hogy egekbe dicsérjük az elhunytat. Ember volt, és mint minden embernek, neki is voltak hibái, erről vagy szólunk, vagy nem. Nem a halottról beszélünk, de nem is úgy, mintha ott sem volna. Persze ez vezethet néha hiányérzethez.

Amiről viszont mindenképpen szólnunk kell, az az evangélium, a Jézusról szóló jó hír. Az, hogy felelősséggel tartozunk az életünkért, és van számonkérés. De van bűnbocsánat is, amely Jézus kereszthalála által mindenkié, aki igényli és elfogadja.

A leghangsúlyosabb azonban, hogy Jézus feltámadása eltörölte a halál véglegességét, szeretteinkre, ránk is a feltámadás vár. Az élethez hozzátartozik a halál, de nem a halál az utolsó állomás, keresztényként hisszük, hogy van tovább. Ez az evangélium ad reményt és továbblépést a gyász folyamatában.

Ezt erősíti és az együttérző közösség hátterét adja, hogy a temetést követő vasárnapra, amikor imádságban emlékeztünk az elhunytról, és vigasztalást kértünk a gyászolók számára, mindig meghívjuk a hozzátartozókat, szinte kivétel nélkül mindig el is jöttek. Voltak olyanok is, akik maradtak, és a gyülekezet tagjai lettek.

Írhatom-e azt, hogy a temetés szép szolgálat egy lelkész számára? Így túlságosan is leegyszerűsítőnek és félreérthetőnek hangzik. Azt azonban írhatom, hogy nehéz, kihívás, felelősséggel teli és azzal, hogy kaptam „köszönjük”, és „szép volt” visszajelzéseket, megmaradó emberi kapcsolatokat is.

A szerzőről

Balicza Iván (1948) nyugalmazott evangélikus lelkész, 1990-től 2015-ig a Budavári Evangélikus Egyházközség, előtte a salgótarjáni és miskolci gyülekezet lelkésze volt.

A kép illusztráció.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr513705084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Milan Mor Markovics 2018.03.02. 11:27:07

Az előző bejegyzésben írták, hogy ittas volt a lelkész, és innen indult a gond. Tudok példát arra, amikor fordítva volt. Amikor a lelkésszel történt egyeztetés után a hozzátartozók közül (ittasan) átíratta a lelkésszel a hozzátartozók nevét egy közeli rokon, mondván úgy ahogy írva van megsértődnek. A dolog még igaz volt amúgy csak a temetés előtt egy perccel a keveredésben a lelkész rossz helyre írta a nevet, ezért más névvel temetett. A temetés közben senki nem ment oda a lelkészhez, hogy szóljon nem jó nevet mond, csak súgdolóztak a háta mögött, ezért a végén bocsánatot kért, mert addigra kivette a szavakból, hogy nem úgy hívják. A lelkészeknek sem könnyű.

Ludwig Lutheranus 2018.03.02. 18:56:20

Köszönöm szépen ezt a bejegyzést!