Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Akadhat-e rendes keresztények között rendes civil?

2018. február 21. - KötőSzó

Valamikor nem is olyan régen berkeinkben a civil valami olyasmit jelentett, hogy nem egyenruhás, nem hivatalos, nem állami. Civil volt a szülő a tanárhoz, a páciens az orvoshoz, a lakos a vízvezeték-szerelőhöz, az olvasó az irodalmárhoz képest. És civil volt a laikus a hivatásoshoz és a klerikushoz képest. A „civil a pályán” azt sugallta, hogy a civilnek a pályán kívül van a helye.

Kamarás István OJD vallásszociológus írását közöljük az Egyházfórum keresztény közéleti-kulturális folyóiratból.

6zqfsdt0vhce112g1s.jpeg

Aztán valamikor a nyolcvanas évek második felében megjelent a „civil kurázsi”, kurázsiból addig inkább csak a Kurázsi mamát ismertük. Ma már eléggé más a helyzet. Mondhatnám a valahai lajosmizsei párttitkárral együtt, aki így panaszkodott nekem (szociográfus elvtársnak) 1983-ban, hogy „nagy kavar van ám itt a fejekben!”.

Elég csak beírni a Google-ba, hogy civil, és már az első tízben ilyenek keverednek-kavarognak, hogy Civil Rádió, nonprofit szervezetek, közérdekű önkéntesség, külföldről támogatott civil szervezetek, és hogy „tizennégy civil szervezet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, hogy állapítsa meg, a civilellenes »külföldi támogatásokról« szóló törvény sérti a civil szervezetek alapvető jogait”. A második húszban már felbukkan a Soros civiljei fogalom. Ha pedig egymás mellé beírjuk, hogy Soros és civil, hatszázezer(!) körül alakul a találatok száma. Mindebből a kevésbé tájékozottak közül sokan jobb esetben arra következtethetnek, hogy vannak jó és rossz civilek, rosszabb esetben arra, hogy minden civil gyanús, legrosszabb esetben pedig, hogy Soros-ügynök. Az árnyaltabban gondolkodók azon meditálhatnak, hogy vajon a Soroshoz (sorosan vagy párhuzamosan kapcsolt) civilek között lehet-e rendes ember, és fordítva, akadhat-e például a rendes keresztények között rendes civil.

Engedtessék meg, hogy nekem minderről – mentségemre: szakmai ártalom okán – Kemény Bertalan és az ő civiljei jussanak eszembe. Egy 1948 és 1961 között működő földalatti katolikus közösség Kemény javaslatára Kolhoz Deinek (a fiatalok kedvéért: Isten szövetkezetének) nevezte el magát. Itt született 1950-ben a Kolhoz Dei című, tizenkét sűrűn gépelt oldalból álló programirat. Tulajdonképpen vitairat, amelyet több csoportban, több alkalommal meg is vitattak erdei tisztásokon. Mottója a „mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21) volt, a bevezető idézet pedig Newman kardinálistól: „Tudjuk, hogy az Isten szolgálata tökéletes szabadság s nem szolgaság”. Az alapozó tézis – a munkáspapságot támogató Suchard érsektől ihletve – ekképpen szólt: „az individualizmus és a kollektivizmus egyaránt helytelen, és megoldást a kettőt egyesítő vallásos lelkület kínálja, az evangélium forradalom: követel és megvalósít egy új társadalmi rendet”. Családos civilek harmadrendi szellemű közössége volt a Kolhoz Dei, mely a közösség egyik emlékező tagja szerint „a társadalom orra alá dörgölte, hogyan nyilvánul meg az együttérző szeretet a keresztény társdalomban”.

Itt most búcsút kell vennünk a Kolhoz Deitől. (Az érdeklődők megtalálhatják a folytatást honlapomon.) 1961-ben Kemény Bertalan két évet kapott az „Isten szövetkezete” hivatalosan államellenes összeesküvés miatt. Ezután nagyon sokáig a legnagyobb titokban lappangott a Kolhoz Dei. Érthetően, hiszen a munkások körében folytatott missziót és pasztorációt célul kitűző program még a nyolcvanas években is életveszélyes lett volna szerzőire. És Keménynek volt mit féltenie. A rendszerváltás után pedig úgy tűnt, hogy egészen más foglalkoztatta: országos méretű közösségfejlesztő tevékenysége. Csakhogy szerintem ez is a Kolhoz Dei vetéséből nőtt ki. Például a falugondnokok, akik – mint belső energiákból fakadó öntevékenységet serkentő kovász – tönkrement, szétesett, talajt vesztett közösségeket delejeztek életre. Kemény az általa legfőbb akadálynak diagnosztizált umbiliszkópia (köldöknézés) és ventritaxia (hasraütés) helyett elkezdett beszélgetni a falusi emberekkel, kikérdezte az életüket, gondjukat-bajukat, és lassanként kialakult benne, hogy a probléma lényege az elszigeteltség, hogy „nem jó az embernek egyedül”. Organikus és „méretarányos” közösségekkel kapcsolatos elképzelése, melyek között a család, a komaság mellett a vallási kisközösség is szerepelt, úgy vélem, egyértelműen a Kolhoz Dei öröksége. Homálybogozás című könyvecskéjében mintegy végrendeletként írta:

„A Teremtő alapvető gondolata az emberről, hogy nem nélkülözi az alapvető, működő elemi emberi közösséget. Tehát ezért az ítéleten »csak« embervoltunk kéretik számon. De az nagyon. Alamizsnával, jótékony egyletekkel, bármilyen jó társadalombiztosítással és törvényekkel problémáink megoldhatatlanok. A megoldást nem tudom, de mindig gyötör a lelkiismeret szava, ha hajléktalant, ha magányos szenvedőt, ha elemi szükségleteit nélkülöző »atyámfiát« látok.”

Mindebből számomra bizonyosság, hogy hetvenkilenc éves korában Isten szövetkezetének szövögetője akarva-akaratlan visszatért az origót jelentő Kolhoz Deihez.

Kemény Bertalan és számos civilje közösségépítő munkásságát megismerve örömmel töltött el, ha megtaláltam őket keresztény berkeinkben is. Mindenféle pályán, Isten Kolhozának (= Országának) önkénteseként. Így lehet a civilség jelentése egyre inkább emberbarátság, jószolgálat, közösségbogozás, felebarátság, emberhalászat, Országépítés.

Lássuk be, ez a mostani, civilek elleni hadjárat Isten szövetkezetét sem kíméli.

A kép illusztráció. Fotó: Botos Tamás, 444

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr513681758

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.