Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

„Féltem, ha tovább maradok, megütöm a lelkészt" - rosszul sikerült temetések okai

2018. február 07. - KötőSzó

„Annyira mérges voltam, hogy a temetőből egyenest a parkolóba siettem, mert féltem, ha tovább maradok, megütöm a lelkészt. Beültem a kocsiba, és sírtam, ez volt életem legrosszabb napja” – így fogalmazta meg gondolatait Matt Zoller Seitz amerikai film- és TV-kritikus, író a nagyapja temetése után a napokban egy bejegyzésben, őszintén feltárva azokat az érzéseket, amelyek sokunkban kavarognak egy-egy hozzátartozónk gyászszertartása után.

Szerző: Kovács Barbara

funeral-homes.jpg

A temetés olyan téma, amelyről mindannyiunknak vannak tapasztalatai, ugyanakkor mégis nehéz róla beszélni, mert a legmélyebb érzéseinket érinti. Az elvesztés fájdalma és a gyász feldolgozása ma egyáltalán nem egyszerű. A halál nem természetes része a hétköznapi életünknek, a halálesetek nagy része kórházban történik, távol az otthontól és a családtól. Talán emiatt is vált tabutémává: olyasmivé, amiről nem tudjuk, hogyan kellene beszélnünk, nem tudjuk, hogyan kellene egy gyászolóhoz fordulnunk.

Pedig valójában a gyász egy teljesen természetes folyamat, a legtöbben ugyanazokon az érzelmi szakaszokon megyünk keresztül. A temetés ebbe a folyamatba ágyazódik bele, sőt kiemelt jelentősége van a gyászfeldolgozásban, mert bár a temetéssel járó elintéznivalók lekötik a hozzátartozók gondolatait és energiáit, a szertartáson viszont már realizálódik a veszteség, melyet követően egyfajta vákuumérzet, üresség lép fel, a gyászolóknak pedig szembe kell nézniük a megváltozott hétköznapokkal. Ez olyan krízis, amelyben hangsúlyos szerep jut a támogató környezetnek és a családtagoknak, és ebben a kísérési folyamatban töltene be fontos szerepet az egyházi lelkigondozás is.

Ugyanakkor a gyászfolyamat természetes lefolyását sok minden megakadályozhatja, akár a környezet is, mint ahogyan az a bevezetőben említett Matt Zoller Seitzcal is történt. A temetési szertartást végző személynek – legyen bár lelkész vagy polgári temetési szertartást végző személy – nagy felelőssége van abban, hogy a gyászfolyamat lezajlásában támogatást biztosítson, és nagyon érzékenyen, a gyászolók lelkiállapotára, élethelyzetére figyelve legyen jelen mellettük.

Ezt nem segíti a mai temetői gyakorlat: a szertartást végző személy a legutolsó, aki a már lefixált időpontot megkapja, és egy nap akár több, szinte „futószalagon” végzett temetést kell lebonyolítania. A gyászolók a temetés előtt gyakran csak egy alkalommal találkoznak a lelkésszel/pappal, ezzel a mélyebb kapcsolat kialakulása gyakorlatilag lehetetlenné válik. A szerencsétlen gyakorlathoz még hozzáadódik a szertartást végző személyes lelkiállapota is: hogy ismerte-e az elhunytat, vagy éppen hogy semmit nem tud róla, így alakulnak ki olyan helyzetek, mint amilyenről a híres kritikus így írt: „A lelkész épp a kezdésre ért oda. Többször is hibásan említette a nagyapám nevét, majd miután végre valaki kijavította őt, még egyszer újra hibásan nevezte őt meg. Általánosságokban beszélt róla és pontatlanul, azt mondta, hogy farmer volt, miközben húszéves kora óta nem volt dolga földműveléssel. Hívőnek nevezte őt, pedig valójában ateista volt, aki azért olvasta a Bibliát, hogy a saját igazát meg tudja védeni a keresztényekkel való vitájában.”

Személyes tapasztalatainkból is ismerősek lehetnek ezek az élmények, amelyek súlyos sebeket ejtenek a végtisztességet megadni kívánó hozzátartozókon. Sokakban ez az egyházakkal szembeni teljes bizalmatlanság és elidegenedés első lépcsőfokát építi.

Teljesen jogosan érezhetjük ugyanis, hogy a temetés egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom, az utolsó lehetőség arra, hogy méltassuk az elhunytat, és még ezt az egy lehetőséget is elrontották, így a temetés keserű emléket hagy maga után.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni a felelősséget, mely ilyenkor az egyház képviselőit terheli, és hogy milyen következményei lehetnek emberek életében az ilyen figyelmetlenségnek és felkészületlenségnek. Ugyanakkor az is helytelen lenne, ha mindezért csak a lelkészeket hibáztatnánk. Mint ahogyan az idézett kritikusnak is az segített a trauma feldolgozásában, hogy megpróbálta magát beleképzelni a lelkész helyébe: „Rájöttem, hogy sokszor olyasmit kell, hogy mondjanak egy temetésen, amit nem akarnak, vagy amivel nem értenek egyet. Talán nem erősségük a nyilvánosság előtti beszéd, vagy egy személyes problémájuk akadályozza meg őket abban, hogy hitelesen beszéljenek. Philip Seymour Hoffman halálának évfordulója újra felidézte bennem ezt az emléket. El tudnám képzelni őt, amint eljátssza a tinédzserkori énemet, de talán még jobban azt, hogy a lelkészt formálja meg. Elképzelve őt ebben a helyzetben inkább sajnáltam, mintsem gyűlöltem.”

Számtalan dolog akadályozhatja meg a lelkészt a hiteles nyilvános kiállásban, és némelyik őt is legalább annyira nyomasztja, mint a jelenlévőket. A leggyakoribb ezek közül, hogy lehetősége sem volt megismerni az elhunyt életét, mert túl rövid volt az idő, vagy a gyászolók nem osztottak meg elég információt. Emellett valóban a személyes bevonódás is akadályozhatja. Ha például egy alkoholizmus következtében elhunyt embert kell eltemetni, és a lelkész apja is ezzel a függőséggel küzdött, akkor nehéz lesz objektíven tekintenie a családra. A fáradtság, családi problémák, netán a kiégés mind olyan tényezők, amelyek komolyan visszavethetnek akár egy lelkészt is a szolgálatában. A pillanatnyi alkalmatlanság beismerése, a segítség kérése és elfogadása azonban kedvezőleg hathatnak annak érdekében, hogy a temetés valóban a vigasztalás és a gyászfolyamatban való gyógyulás alkalma legyen, ne pedig maradandó trauma.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr9513642416

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.