Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

A keresztény istentisztelet generációk találkozása, ahol mindenkinek helye van

Halasi András emlékére

2017. július 03. - KötőSzó

Életének 28. évében, 2017. június 24-én, hosszú betegség után elhunyt Halasi András lelkész. Halála előtt többször egyeztettünk vele, hogy diplomamunkája témáját, melyet a gyermekúrvacsora kérdésben írt, megírja a Kötőszóra, de sajnos erre már nem került sor. Emlékére tanulmányából állítottunk össze egy bejegyzést, mely Úrvacsora gyermekekkel címmel jelent meg a Lelkipásztor folyóirat 2016/2. számában.

20101003-104432-02-wien-3-jauresgasse-17-19-christ-church-vienna-harvest-thanksgiving-and-first-communion-giving-of-communion-patrick-curran-nicholas-rees-alexandra-schmidt_ni_pt.jpg

Bibliai alap

Az úrvacsora ószövetségi gyökereiről összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a páskavacsorán természetes volt a gyermekek jelenléte, hiszen ezt a vacsorát nemcsak az emlékezés, hanem ezzel együtt a család ünnepeként tartották számon. így a páskavacsora alapján az úrvacsorai alkalmakon helye van a gyermekeknek is mint egy személyes keresztény család tagjainak és mint a speciális, nagy keresztény család tagjainak, a gyülekezeteknek, Krisztus testének, amelynek a keresztség által tagjai lettek.

Az Újszövetség tanúságtétele alapján pedig röviden összefoglalva az alábbiakat állapíthatjuk meg az úrvacsoráról: Pál apostol és Jézus asztalközösségei nyomán kimondhatjuk, hogy az úrvacsora a benne részesülők számára olyan szolidáris közösség, amelyben eltűnik minden társadalmi, anyagi, korbeli különbség, és a benne részt vevők valóban egy testként folytathatják az életüket, mert az úrvacsorában Krisztus adja önmagát minden embernek.

A gyermekúrvacsora szempontjából pedig nagyon fontos megállapítani, hogy az úrvacsorában részt vevők korára vonatkozóan nem találunk semmilyen hivatkozási pontot, de még említést sem az Újszövetségben.

Más egyházak gyakorlata

A Németországi Evangélikus Egyház (Evangelische Kirche in Deutschland) egy 2003-as kiadványban teszi fel a kérdést: szabad-e gyermekeknek részt venniük az úrvacsorában? Erős érvek állnak a gyermekúrvacsora mellett, a legsúlyosabb ezek közül az, hogy a cselekmény - vagyis az úrvacsora szentségének - teljes megértése nem szabad, hogy feltétele legyen a benne való részvételnek." Ebbe két egymást kiegészítő, lehetséges álláspont is beletartozik: egyrészt sokak számára az isteni jótétemény és adomány erejének, vagyis a kegyelemnek alábecsülése lenne, ha az az emberek erejéből tárulna fel. Másrészt pedig sokan úgy vélik, hogy pontosan Jézus asztalközösségének nyílt volta miatt egyetlen embert sem szabad kizárni az úrvacsorai közösségből, akár testi vagy lelki betegség, akár fejlődés vagy érettség, akár kételkedő hit miatt. Ha így lenne, akkor egyszerűen nem vennénk komolyan a keresztséget.

Az EKD jelen tanulmányában azt tanácsolja a szülőknek, hogy csak akkor vigyék gyermekeiket az első úrvacsoravételre, amikor már képesek megérteni, mit is jelent a bűn cselekvése. Egyetértek azzal a véleménnyel, hogy így a gyerekek már csupán a részvétel által is bele tudnak nevelkedni a szentség egy sokkal mélyebb megértésébe.

Az EKD-hez hasonlóan az Amerikai Evangélikus Egyház (ELCA) is egy tanulmányban foglalkozik a kérdéssel, azonban az irat felépítéséből is egyértelműen kiderül, hogy az ELCA-ben a gyermekúrvacsora egy sokkal régebbi, bevett gyakorlat, hiszen az úrvacsoráról szóló tanítás sorában kerül kifejtésre az a két pont, amely voltaképp a gyermekúrvacsora kérdésével foglalkozik: egyrészt a 37. pont-ban, Az úrvacsora a megkeresztelteknek adható, illetve a 38. pontban, Az első úrvacsoravétel időpontja sokféle lehet.

Alapelvként határozzák meg, hogy az úrvacsora a megkeresztelteknek adható, de a keresztelés különböző életkorokban történhet. A gyermekkeresztség esetén általában az első úrvacsoravételre akkor kerülhet sor, ha a gyermek már képes enni és inni az úrvacsorán, illetve képes elkezdeni válaszolni az úrvacsora ajándékára.

Hangsúlyozzák, hogy az úrvacsorához hozzátartozik a katekézis, ami a gyermekek esetében elsősorban a szülők, keresztszülők, támogatók feladata. Azonban nem áll meg a katekézis az első úrvacsoravétel után, hanem a hívő ember egész életén át tart, és hangsúlyozza, hogy a hit nem egyszerűen ismeret és megértés, hanem bizalom Isten kegyelmének ajándékában.

A gyülekezetek maguk dönthetnek erről a gyakorlatról.

Egy ELCA gyülekezet által kiadott kiadványban a következőt olvashatjuk: 

"Az evangéliumok alapján Jézus szereti a gyermekeket, befogadja őket országába, és dicsérte a hitüket. Jézus csodálta azokat a gyermekeket, akik hozzá mentek, és ugyanazzal a kegyelemmel fogadta őket, mint mindenki más maga körül, hitüket pedig példaként állította a tanítványok elé."

Ahogy a keresztség, úgy az úrvacsora is Isten kegyelméből, nem pedig a mi emberi munkálkodásunk által van, így egyik szentségben sem mi teszünk valamit Istenért, hanem ő cselekszik értünk. Luther Kis kátéja nyomán mondhatjuk, hogy "igazán méltó és jól készült csak az, aki hisz ebben az igében: Értetek adatott és Kiontatott bűnök bocsánatára." Luther egyszerűen a hívő szívre támaszkodik ebben a kérdésben. A gyermekeknek olyan hívő szíve van, amely a felnőtteknek is példaértékű.

dsc04628.jpg

A hazai bevezetés lehetősége

Balicza Iván nyomán az eddigi érvek alapján arra a következtetésre juthatunk, "nincs olyan nyomós érv, mely cáfolhatatlanul a gyermekúrvacsora ellen szólna".

Pedagógiai aspektus

Nagy Zoltán, evangélikus lelkész írja egy dolgozatában, hogy a gyülekezet felnőtt, tehát konfirmált tagjaival is tisztáznunk kell egyházunk úrvacsorával kapcsolatos tanítását. Beszélni kell a hívekkel arról, hogy mit tanít egyházunk a Szentírásra és hitvallási iratainkra támaszkodva, mi a különbség a reálprezencia és transzszubsztanciáció között, illetve "meg kellene értetni a híveinkkel is, hogy az ostya és a bor méltatlan vétele nem korfüggő".

Persze folyton felmerül a kérdés, amelyet kutatásaim során nagyon sok szerző munkája mögött feszültségként érzett:

mi az elvárt minimum, amelyet az úrvacsorával kapcsolatban gyülekezeti tagjaink és természetesen önmagunk számára előírunk? Lehet-e Isten kegyelmének ismeretével szemben ilyen "minimum követelményt" felállítani?

Azt gondolom, hogy egy "minimum követelmény" mindenképpen felállítható, és az egyház kétezer éves katechetikai gyakorlata, illetve reformációi örökségünk is ezt támasztja alá.

Egy jól előkészített alappal már sokkal könnyebben beszélhetünk arról, hogy az úrvacsora tanításából mit és hogyan adjunk át a gyermekeknek. Többekkel együtt magam is azon az állásponton vagyok, hogy a legiksebbeknek is szükségük van "minimális" ismeretre, jobban mondva rövid felkészítésre az úrvacsorát illetően. Ez azonban semmi esetre sem egy vizsgával záruló, komoly lexikális tudás átadását feltételező oktatást jelent, hanem legfőképp személyes beszélgetést, amely történhet a családban, a lelkész és a családtagok személyes beszélgetésében, de akár a gyülekezet szervezésében, az első úrvacsorára felkészítő csoportban.

Ennek legfontosabb területe a családi légkör, mely a benne kialukuló érzelmi kapcsolatoknak a gyermek személyiségfejlődésében elsődleges szerepe van. Ez megnyilvánul a gyermek értékrendjének, világhoz való hozzáállásának kialakulásában, de vallási és etikai fejlődésében is.

A felkészítések során a cél nem az volna, hogy a résztvevők - legyenek azok akár szülők, akár gyerekek, de akár a felkészítést végző lelkész - megértsék, mi is történik az úrvacsorában, hanem hogy mindenki tudja, "az élet Ura, Krisztus lép velük közösségre". A tudás a különböző korú megkereszteltek esetében nagyon eltérő lehet, és keresztényi, felebaráti kötelességünk, hogy ezt elfogadjuk. "így vehetnek részt az úrvacsorában értelmi fogyatékosok és szenilis öregek" - és mellettük gyermekek és felnőttek is.

Istentiszteleti aspektus

Ha elfogadjuk, hogy az úrvacsorában nagyon fontos szerepe van az Istennel és embertársainkkal megtapasztalható közösségnek, akkor fel kell tennünk a kérdést: átélhető-e ez egyáltalán mai úrvacsorai alkalmainkon és ezzel együtt mai istentiszteleti alkalmainkon? A problémát abban látom, hogy ha istentiszteleteinken nem tudunk egy olyan elfogadó, befogadó légkört megteremteni, ahol helye van felnőtteknek és gyerekeknek, időseknek és fiataloknak, egészségeseknek és betegeknek egyaránt, akkor a közösség átélése az úrvacsorában sem lehetséges.

A keresztény istentisztelet minden időben generációk találkozása, ahol mindenkinek helye van. Az együtt ünneplők és az éppen távol lévők együtt alkotják Isten családját. Isten népébe "kicsik és nagyok egyformán beletartoznak, egymással kölcsönös, dinamikus életkapcsolatban élnek, egymás iránti kölcsönös felelősséggel tartoznak. A keresztény közösségben tehát, mivel az nem más, mint Isten családja olyan természetesen, életszerűen és elevenen élnek egymás mellett és kerülnek egymással kapcsolatba a generációk, mint egy családban."

Az istentiszteletet meg kell hogy határozza az elfogadottság átélése, mégpedig azé az elfogadottságé, amelyet Istentől kap az ember. Isten az embert minden feltétel nélkül, egyedül szeretetből, egyedül kegyelemből fogadja el. Legyen az embernek akármilyen múltja, legyen akármilyen a háttér, ahonnan érkezik, akkor is elfogadással találkozik Isten részéről. Ezt az elfogadottságot egyedül hitben tudjuk megragadni, és úgy gondolom, egyedül ez által a felülről jövő elfogadottság által tudjuk igazán gyakorolni ezt embertársaink felé is. Ezzel az elfogadottságérzéssel lesz teljes, hogy az istentisztelet a közösség átélése, ami legmarkánsabban az úrvacsorában kell hogy megjelenjen.

Azt gondolom, hogy ennek az összetartozásnak és elfogadásnak ki kell terjednie a gyermekekre is. Nemcsak úgy, hogy elfogadjuk, hogy izgő-mozgó gyermekek is jelen vannak az istentiszteleten, hanem hogy odaengedjük őket az oltárhoz, az úrvacsorához, és velük is vállaljuk az úrvacsorai közösséget, hiszen „ennek a közösségnek a gyermekek keresztségükben, az Isten megelőző kegyelméből lettek tagjai”

Tapasztalataim alapján egy ilyen elfogadó istentiszteleti közösségben, ahol mindenki otthon érzi magát, a gyermekek ki fognak jönni úrvacsorát venni, hiszen azokban a gyülekezetekben, ahol már most szokásban van az úrvacsora mellett a gyermekek számára a személyes áldás gyakorlata, boldogan mennek ki a még nem konfi rmált gyermekek is. Nem kell félnünk attól, hogy a gyermekek „méltatlanul viselkednek, vagyis nem úgy, ahogy azt a felnőtt tagok elvárnák, hiszen ez ritkán fordul elő” Ha mégis előfordulna, hogy a gyermekek vagy bárki más zavaró módon viselkedik, akkor „mi, erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk” (Róm 15,1).

Gyakorlati aspektus - gyakorlati kérdésekkel

Hány éves kortól adható gyermekeknek úrvacsora? Szülőkkel vagy egyedül?

A magam részéről azon a véleményen vagyok, hogy ha kimondjuk, hogy Krisztus urunknak semmilyen utasítása nincs arra nézve, hogy milyen korban szabad az embernek először úrvacsorát venni, illetve az úrvacsora mint szentség és kegyelmi ajándék nem köthető megértéshez és ehhez kapcsolódva bizonyos fokú értelmi képességhez, akkor nem szabad meghatároznunk egy olyan kort, amikortól engedélyezzük az úrvacsorát, még akkor sem, ha ez alacsonyabb a jelenlegi, 14-15 éves kornál. Éppen ezért azt tartom helyesnek, hogy azoknak a gyermekeknek lehessen úrvacsorát adni, akik hívő, a gyülekezetben aktívan szerepet vállaló módon érkeznek meg az oltárhoz. Úgy gondolom, hogy egy felelősen gondolkodó keresztény szülő (vagy családtag, hitoktató) el fogja tudni dönteni, hogy mikor hozza ki első úrvacsorára gyermekét, illetve az előző részben tárgyalt módon megfelelően fel is készíti őt.

Mi a konfirmáció jövője?

Sokak szerint és saját véleményem alapján is az a leggyakoribb félelem a gyermekúrvacsorával kapcsolatban, hogy így elveszítené jelentőségét és hangsúlyát a konfirmáció. Ugyanakkor a konfirmációval foglalkozó teológus minduntalan küzd azzal a kérdéssel, hogy helyesen meghatározza a konfirmáció tartalmát. Úgy gondolom, hogy ha a konfirmáció már nem lesz az első úrvacsora feltétele, és betölti eredeti, főként katechetikai és hitvallást segítő funkcióját, akkor nemhogy elveszti értelmét és hangsúlyát, hanem sokkal inkább megfelel eredeti céljának. Valódi ünneppé válik, ahol az emberek tudatosan és személyesen vállalhatják hitüket a gyülekezet közössége előtt.

A teljes tanulmány megtalálható a Lelkipásztor folyóirat 2016. évi 2. számában.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr3012623555

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.