Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Lehel László: Mozgásteret kínáltak, és én nem mondtam nemet

2017. május 04. - KötőSzó

Öt nappal ezelőtt terjedelmes cikk jelent meg a Magyar Nemzetben, amely részletesen feltárja Lehel Lászlónak, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatójának, evangélikus lelkésznek a titkosszolgálati múltját: „Filozófus” fedőnéven az állambiztonság beszervezett ügynöke volt. Lehel László mindeddig nem reagált a vele szemben megfogalmazott vádakra. Az alábbi interjúban a Kötőszó evangélikus közéleti blog kérdéseire válaszol.

Szerző: Illisz L. Lászlóll1.jpg

– Miért várt öt napot azzal, hogy reagáljon az önt ért vádakra, és miért éppen az evangélikus sajtóban áll a nyilvánosság elé?

– Nekem az evangélikus közösség az otthonom, közöttük nőttem fel, itt kaptam feladatot, evangélikus lelkész vagyok, ide tartozom. Egyébként pedig tudatosan nem akartam pár perces interjúkat adni egy olyan témáról, amely mélyen érinti az egyházat, a segélyszervezetet és persze engem. Az elmúlt öt napban némileg csitultak a kezdeti indulatok, és arra is volt idő, hogy részletesen át tudjam beszélni ezt a történetet a munkatársaimmal. Tartoztam nekik ennyivel.

– Ezek szerint ők már mindent tudnak.

– Igen, őszintén és részletesen elmondtam nekik mindent, hiszen felelős vagyok egy több mint háromszáz fős közösségért. Visszaléptem a pozíciómból, és tisztában vagyok azzal is, hogy választ kell adnom a most felvetődő kérdésekre. Az Ökumenikus Segélyszervezet (MÖS) az elmúlt évtizedekben sokat tett le az asztalra, tiszteletre méltó emberek sokasága segítette és segíti most is a munkánkat. Mindez olyan érték, amit sem kockára tenni, sem pedig veszni hagyni nem szabad. Úgy gondolom, ebben a helyzetben egy pillanatig nem volt kérdés, hogy vállalom a nyilvánosságot, de az sem, hogy a saját közösségem lesz az első.

– Emlékszik még, hogy mivel kereste meg az állambiztonság? Mit ajánlottak?

– Baráti jellegű beszélgetést kezdeményeztek, mert állításuk szerint felfigyeltek arra az aktív és értékes munkára, amit a rám bízott evangélikus gyülekezetben végeztem. Arra kértek, hogy támogassam a Belügyminisztérium munkáját. Azt mondták, azzal a feladattal bízták meg őket, hogy segítsék az állam és az egyházak együttműködését. És az is szóba került, hogy a munkámmal elősegíthetem, hogy külföldön pozitívan ítéljék meg azt az erőfeszítést, amit a magyar állam az egyházakkal való viszony rendezésére fordít.

– Nem kételkedett? Elhitte, hogy csak a Dunaharasztiban végzett munkájára figyeltek fel?

– Nekem ezt mondták. Egyébként lelkészként rengeteg nehézséggel szembesültem. A gyülekezet alig-alig működött, ezért tudatos kereséssel, szervezéssel kellett megszólítanom a híveket. Címlistát készítettem, leveleket írtam, hívogattam őket, s ezt követően be is hívtak az Állami Egyházügyi Hivatalba (ÁEH), és kérdőre vontak, hogy miért írogatok leveleket a híveknek, miért akarok új templomot építeni. Arra intettek, hogy nem kellene ennyit nyüzsögni, legyen elég annyi hívő, amennyi vasárnaponként elmegy a gyülekezetbe.

– Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) fellelhető iratok szerint önt 1983-ban szervezték be. Aki ebben az országban felnőttként, pláne egyházban élt, annak ekkor tudnia kellett, hogy az állambiztonság III/III. részlegének egyházügyekkel foglalkozó munkatársai nem azzal foglalkoznak, hogy harmonikus együttműködést alakítsanak ki az állam és az egyházak között. Miként a kommunista blokk többi országában, itt is módszeresen üldözték az egyházakat, papokat vegzáltak, ifjúsági szervezeteket figyeltek meg és bomlasztottak. Erre nem gondolt az első, baráti hangulatú beszélgetés alatt?

– Akik engem megkerestek, azok az ÁEH munkatársainál lényegesen felvilágosultabb, korszerűbb gondolkodású emberek voltak. Nem arra kértek, hogy hanyagoljam el az ifjúsággal kapcsolatos lelkészi munkámat, éppen ellenkezőleg.

– Szinte elképzelhetetlen, hogy a ’80-as évek Kádár-rendszerében élve nem ötlött fel önben, hogy azért kérik erre, hogy információkat szerezzenek. Tudta ön pontosan, hogy mire vállalkozik?

– Mai eszemmel visszagondolva, azt kell mondanom, hogy nem tudtam. Ez csak jóval később tudatosult bennem, akkor pedig igyekeztem eltávolodni az állambiztonsági szolgálattól.

– A Magyar Nemzetben megjelent cikk azt állítja, hogy hazafias, eszmei, politikai meggyőződésére apellálva szervezték be, vagyis nem kellett önt kényszeríteni arra, hogy aktív ügynöki tevékenységgel szolgálja a kommunista rendszert. „A szocialista rendszerrel szemben lojális, a hálózat munkát szívesen vállalta” – idézi a cikk írója az ÁBTL-ben található iratokat. Igaz ez?

– Nem. Aki szívesen csinált ilyesmit, az megtalálta a módját. Jelentkezett a pártba, a Munkásőrségbe vagy a belügyhöz. Én az ÁEH által a gyülekezeti munkámmal kapcsolatban feltett kérdéseket nyomásgyakorlásként éltem meg, és abban bíztam, hogy enyhülni fog ez a nyomás, ha együttműködöm a titkosszolgálattal.

ll2.jpg

– Mindez 1983-ban történt, és az ÁBTL-ben fellelhető iratok szerint önt 1988 decemberéig aktív ügynökként tartották nyilván. Ebben az időszakban a beszervezettek többsége valamiféle előny reményében vállalta az együttműködést. A ’80-as évek közepétől már egyértelműen érzékelhető volt a rendszer erjedése, és aki visszautasította az állambiztonság megkeresését, az közel sem vállalt akkora kockázatot, mint azok, akik a ’60-as vagy pláne az ’50-es években tették ezt meg. Akkoriban életveszélyes fenyegetések hangzottak el, ellehetetlenítették az ellentmondók gyermekeinek életlehetőségeit. Ön 1983-ban legfeljebb azzal a kockázattal számolhatott, hogy nehezebb lesz a gyülekezetszervezési munkája. Miért azt az utat választotta, hogy szolgálja a kommunista rendszert?

– Az állambiztonsággal való kapcsolatom jelentős része az egyházak nemzetközi tevékenységét érintette. Többször jártam külföldön, több országban voltak egyházi kapcsolataim. 1984-ben Budapesten tartotta nagygyűlését a Lutheránus Világszövetség, leginkább ez a vonal érdekelte őket. Abban kérték a közreműködésemet, hogy a világeseménnyel kapcsolatban Magyarországról pozitív kép alakuljon ki külföldön. Én azt érzékeltem, hogy lehetőségek nyílnak előttem, bátrabban végezhetem a lelkészi munkámat, ez a kapcsolat a korábbinál nagyobb szabadságot biztosított nekem ezen a területen. Nem vegzált az ÁEH, hagytak dolgozni, és ezt a mozgásteret igyekeztem kihasználni a gyülekezeti munkámban. Ezért nem mondtam nemet a megkeresésre.

– De azt tudnia kellett, hogy ennek a viszonylagos szabadságnak súlyos ára van, az ügynöktől munkát várnak, jelentenie kell. Ráadásul a 6-os karton tanúsága szerint önt „titkos megbízott” státuszban foglalkoztatták, ami titkosszolgálati középkádernek számított, vagyis több volt egyszerű, beszervezett ügynöknél. Tudta ezt, amikor aláírta a beszervezési nyilatkozatát?

– Egyetlen iratot kellett aláírnom, amiben az állt, hogy az egyház érdekét szolgáló ügyekben folytatok konzultációkat a kapcsolattartóimmal. Fogalmam nincs arról, hogy ezt követően milyen iratokat készített az állambiztonság rólam, illetve azt sem tudom, hogy milyen kádernek soroltak be.

– Hihető volt az, hogy a kádári állambiztonság ügynökei az egyház javát akarják?!

– Akkor nyilván igen. Ezt utólag nem tudom mással magyarázni, mint azzal, hogy a velem kapcsolatba lépő emberek egészen mások voltak, mint azok, akiket az ÁEH-ban megismertem. Úgy éreztem, megértik azt, hogy a gyülekezetnek, az egyháznak nagyobb mozgástérre van szüksége. Ma már úgy gondolom, hogy ott és akkor ezt a viszonyt rosszul ítéltem meg.

– Nyilván nem csak az LVSZ 1984-es budapesti kongresszusa idején kellett jelentenie. Mit vártak el egy titkos megbízottól? Mit vártak el öntől?

– Időről időre két ember keresett fel rendszeresen. Előfordult, hogy nyíltan eljöttek a dunaharaszti lelkészi hivatalba és ott beszélgettünk.

– Írásban jelentett? Ez azért is fontos körülmény, mert a Magyar Nemzet cikke szerint az ÁBTL-ben fellelhető iratok között nem találhatóak ön által írt jelentések.

– Nem írtam jelentést.

– Akkor is ezt fogja mondani, ha utóbb mégis előkerül egy?

– Nem fog előkerülni, mert nem írtam. Iratokban lehetnek engem érintő hivatkozások, de én egyetlen sort sem írtam le.

– Az önnel folytatott beszélgetésekről a tartótisztek az ön tudomása szerint írtak feljegyzéseket? Erre nem kérdezett rá?

– Az én jelenlétemben nem készültek. Hogy utólag mit írtak, arról nincs tudomásom.

– A tartótisztekkel folytatott beszélgetések során megfogalmazott kérdések mire irányultak? Eseményekre? Konkrét személyek után is érdeklődtek?

– Elsősorban eseményekre. Konkrét személyek megfigyelését nem kérték tőlem. Az LVSZ-nagygyűléssel kapcsolatban például arra voltak kíváncsiak, hogy hol vannak az egyházon belül azok a rizikófaktorok, melyek veszélyeztethetik az esemény sikerességét. Nagyon érdekelte őket az egyház és az ifjúság viszonya is.

– A lelkész és az őt körülvevő közösség viszonya a bizalomra épül. Hogyan tudta lelkileg összeegyeztetni az ügynöki tevékenységet a lelkészi hivatással? Nem volt lelkiismeret-furdalása?

– Abban a pillanatban nem, mert a megkeresésem után azonnal tájékoztattam az akkori püspökömet, Káldy Zoltánt, aki azt mondta, hogy nyugodtan csináljam.

– Káldy Zoltán is beszervezett ügynök volt.

– De akkor nekem erről fogalmam sem volt. Egyházi feladatokat kaptam tőle, melyeket legjobb tudásom szerint végrehajtottam.

– Az evangélikus egyház vezetése a ’80-as évek közepén kinevezte önt az egyházi sajtó élére. Káldy Zoltán ezt abban a tudatban tette, hogy önnek kapcsolata van az állambiztonsággal, sőt 1987-ben, az egyház vezetésének jelölése alapján lett ön a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) főtitkára. A titkosszolgálati kapcsolatai szerepet játszhattak abban, hogy megkapta ezt a pozíciót? A Magyar Nemzet cikke idéz egy belső jelentést, amelyben azt rögzítik, hogy a „hálózatunk egyik tagját főpappá, másikat az Ökumenikus Tanács fontos vezetőjévé választották”. MEÖT-főtitkárként is együttműködött az állambiztonsággal?

– Nem, nem is kerestek. Korábban jeleztem, hogy nem kívánom folytatni az együttműködést, és ők ezt tudomásul vették.

ll3.jpg

– Ön szerint a személyes karrierjének alakulásában szerepet játszott pozitív értelemben az, hogy kapcsolatban állt az állambiztonsággal?

– Az én karrierem alakulása elsősorban az egyház vezetőinek döntésétől függött. A püspöktől kaptam feladatokat, ösztöndíjakat.

– De az ügynök Káldy Zoltán tudta, hogy ön is része a hálózatnak?

– Nyilvánvalóan tudta, mert korábban elmondtam. Tudta, hogy megbízhat bennem, de számomra nem volt ismert az ő tevékenysége.

– Megbízható embernek tartotta önt, s ő is végezhette a feladatát, jelenthette a tartótisztjének, hogy egyre jobb pozícióba helyezi a hálózat emberét.

– Erről csak Káldy püspök úr tudna beszélni, ha élne.

–1989-ben ön aktív szerepet vállalt a páneurópai piknik során Nyugatra menekülő keletnémet állampolgárok, illetve a romániai forradalom idején a rászorult határon túli magyarok segélyezésében. Ekkor kapcsolódott be a segélyszervezeti munkába, és a MÖS genezisét is nyilván itt kell keresni. Játszott-e valamiféle szerepet a titkosszolgálati kapcsolata abban, hogy erre az útra lépett?

– Nem. Kategorikusan kijelenthetem, hogy ekkor már nem volt semmiféle kapcsolatom a titkosszolgálattal.

– A titkosszolgálatok – ha nem muszáj – ritkán engednek el ügynököket. A Magyar Nemzet cikkében az áll, hogy önt 1988-ig aktív hálózati személyként tartották nyilván, ugyanakkor a jelentései máig nem kerültek elő. Ön most azt állítja, hogy nem írt jelentéseket, de felvetődhet a kérdés, hogy a rendszerváltozást pozíciójukban átvészelő állambiztonsági tisztek a bizonyítékok eltakarításával is igyekeznek védeni azokat az ügynökeiket, akikkel nem szakítják meg a kapcsolatot. 1989, vagyis a rendszerváltás után volt kapcsolata a Nemzetbiztonsági Hivatallal?

– Nem írtam jelentéseket, és nem, a rendszerváltozást követően már nem volt kapcsolatom a nemzetbiztonsági szolgálattal.

– Az Élet és Irodalom egy 2006-ban, az evangélikus egyház beszervezett ügynökeiről szóló cikkében megemlíti a „Filozófust”, majd a Luther Kiadó Háló 2. címmel 2014-ben kiadta az MEE által működtetett, az egyház vezetőinek ügynökmúltját, illetve érintettségét kutató bizottság összefoglaló jelentését. Ebben a kötetben ugyancsak megemlítik a „Filozófus” fedőnéven hálózati személyként tevékenykedő evangélikus lelkészt. Ekkor nem érezte úgy, hogy fel kellene tárnia az igazságot? Már csak azért is, hogy az evangélikus közösséget mentesítse az utóbbi, most be is következett, kínos leleplezéstől?

– A Háló 2. kötet megjelenése után, vagyis 2014-ben az evangélikus egyházi vezetőkkel több beszélgetésben szóba került a „Filozófus” fedőnevű ügynök azonosítása. Vállaltam, hogy én voltam, és vállaltam, hogy állok az egyház imént említett tényfeltáró bizottsága rendelkezésére.

– Megkeresték?

– A mai napig nem. Most fog erre sor kerülni.

– Megpróbálta ön az észak-koreai hatóságoknál elkaszálni Lukács Csabát, a Baptista Szeretetszolgálat önkéntesét, a Magyar Nemzetben megjelent cikk szerzőjét?

– Soha nem tettem ilyet. A cikkben említett, általam írt állítólagos feljelentés nem létezik. Ez rágalom, ennek kapcsán jogi lépéseket fogok tenni. Aki ilyet állít, annak bizonyítania kell a szavai megalapozottságát.

– Mivel magyarázza, hogy éppen most és éppen a MÖS „piaci konkurensének”, a Baptista Szeretetszolgálatnak az egyik önkéntese állt elő ezzel az üggyel?

– Sokféle szál kuszálódott össze ebben a mostani történetben. Nyilván van erről véleményem, de ezt most nem szeretném a nyilvánossággal megosztani.

– Felfüggesztette tevékenységét a MÖS-ben, hogy magánemberként tudjon válaszolni az önt ért vádakra. Ezt most megtette. Hogyan tovább?

– A felfüggesztést önként vállaltam, ideiglenes jelleggel. Amennyiben végképp megrendült irántam a bizalom, annak konzekvenciáit vállalom. A lényeg, hogy a segélyszervezet értékes munkája folytatódhasson. 

– Igaz mondás, hogy régi bűnnek hosszú az árnyéka. Az elmúlt évtizedekben biztosan sokszor végiggondolta, mi lesz akkor, ha minderre fény derül. Most szembe kell néznie egykori önmagával és persze azokkal is, akiknek akkori tevékenységével és a mostani lelepleződéssel fájdalmat vagy akár erkölcsi kárt, hátrányt okozott. Mit gondol erről?

– Az elmúlt hosszú évek alatt ez sok fájdalmat, nyugtalanságot okozott nekem, hordoztam a saját keresztemet. Most nem tehetek mást, mint hogy megkövetem azokat, akik csalódtak bennem. Ami történt, azt nem lehet semmissé tenni, de arra kérek mindenkit, hogy amikor megítélnek, a mérleg másik serpenyőjébe tegyék bele mindazt, amit az elmúlt évtizedekben a segélyszervezetben tettem. Az én életem java a közösségépítésről szól. Hibát is követtem el, szembe kell néznem önmagammal, és a tetteimért most nyilvánosan vállalom a felelősséget.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr4012481223

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.