Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Így adtam oda egy házat

„ És lakni fognak benne, és nem éri többé pusztulás” (Zak 14, 11)

2017. május 04. - KötőSzó

„Ez egy átlagos történet, átlag alatti lehetőségekkel rendelkező emberekről. Nagyon sok jó dolog történhetne még az országban anélkül, hogy bárkinek is fel kellene áldoznia magát vagy jólétét valami nagyobb jóért. És még csak megyéket sem kellene átutazni azért, hogy találjunk valakit, akin segíthetünk. Sőt, talán azért sem, hogy találjunk valakit, aki segít.” Egy házvásárlás története egy olvasónktól.

15670741_c57eb499253737b14206a03f36dcccf7_xl.jpg

„Vettem egy házat.” Milyen rövid és egyszerű mondat! Ám eleve az emberiség egy csekély kisebbségének adatik meg, hogy tényleges igazságként mondhassa ki ezt a rövid és egyszerű mondatot. És azon belül is nagyon sok forgatókönyvet takarhat: 1. Gazdag üzletember vagyok, több lakásom is van a világ különböző pontjain, de most megtetszett egy patinás villa szép kilátással a londoni Muswell Hillen. Egymillió fontot perkáltam érte, és a legjobb lakberendezőket bíztam meg, hogy átpofozzák az én ízlésemnek megfelelően. 2. Átlagember vagyok, aki egész életében keményen dolgozott, takarékoskodott, és örökölt is valamicskét, így megengedheti magának, hogy a már tehermentes budapesti panellakását vidéki kertes házra cserélje. Kinéztem magamnak egy nagyváros külső kerületében, csendes helyen lévő szerény, tetőtér beépítéses ingatlant barátságos kerttel, és a korábbi lakásomért kapott húszmilliót kiegészítettem az örökségből származó tízmillióval, valamint felvettem még egy kis személyi kölcsönt, így ha hét évig nyögöm is a részleteket, mégis egy kertes ház boldog tulajdonosa lettem. Lehetne még sorolni a különféle változatokat. Ehelyett inkább elmondom, mit jelent ez a mondat az én esetemben.

Vettem egy házat. Tavaly. A Jófogáson találtam, és azt gondoltam, hogy ezt nem lehet kihagyni. Amióta dolgozom, szolgálati lakásban élek. Nem panaszkodhatom a fizetésemre, de annyi azért sosem volt, hogy megtakarítást tudtam volna felhalmozni. Sőt, mivel nem szeretek örökké nemet mondani magamnak és szeretteimnek, egy bizonyos életszínvonal fenntartása érdekében sajnos adósságaim is keletkeztek az évek során, amiket azonban becsülettel törlesztek. Ezt dobta ki a gép, de sem én, sem a feleségem nem örököltünk sem ingatlant, sem milliókat.

Lehet, hogy én vagyok a magyar átlagember? Vagy ha nem is az átlag, de legalábbis a többséghez hasonló. A többségen belül mégis az a réteg, amelyik nem éhezik, nem fagy meg, van fedél a feje fölött, van munkája, van cipője, ruhája, sőt szerényen még hobbira is költhet, például hangszerre, fényképezőgépre, második diplomára, de azért alapvetően egyik hónapról a másikra él. Saját tulajdonú ingatlanunk nincs, és örökség sem várható. Persze hogy mindketten rakosgatunk félre havonta lakáscélú megtakarításra. De vajon abból, ha letelik a futamidő, tudunk-e venni valami lakhatót? Feleségem még nincs negyvenéves, nekem viszont már csak tizenkét évem van a nyugdíjig. Érthető, hogy nézegettem a hirdetéseket, és az egymillió körül kínált házakba egytől egyig szerelmes lettem, függetlenül attól, hogy az ország melyik táján épültek. Ennyit talán még én is össze tudnék kaparni a hitelkereteimből. Aztán szép lassan, évről évre mindig ráköltenénk annyit, amennyit éppen rá tudunk szánni, és a végén lenne egy saját otthonunk. Így akadtam rá egy alföldi nagyközség peremén eladó kis parasztházra 400 ezer forintért. Manapság egy tévét lehet venni ennyiért!

Már maga a telek többet ér, hiszen van vagy ezerhatszáz négyzetméter. Jó, azt tudtam, hogy erre nem igaz a mondás, miszerint „nem kér enni”, ugyanis egy ingatlannal mindig akadnak gondok, tennivalók. Fűnyírás, tetőjavítás, kerítés, egyebek. Hülyének is nézett az átírást intéző ügyvéd, de még a helybéliek is: „Minek maguknak ez?” Talán egyikük sem abba a csoportba tartozott, amelyikbe mi, vagyis hogy tényleg nincs se lakásunk, se házunk, de azért még nem vagyunk az utcán se. Tény, hogy minden ellenérvvel szemben mégis optimista voltam, és úgy véltem, vállalható ennyi teher. És legalább lesz célunk. Meg aztán ha adódik egy kis szabadság, nem kell gondolkodni, hová is menjünk kikapcsolódni. Eleinte talán csak sátorozni tudunk a kertben. Közben keresgélni kezdtem a vályogházakkal foglalkozó építési vállalkozókat, és lelki szemeimmel láttam, hogy tíz-tizenöt év múlva akár mintaprojekt is lehet a mi kis házunk felújítása, korszerűsítése.

Csakhogy már az első hónapokban jöttek a gondok. Az ereszcsatornát meg kellett javíttatni, hogy ne ázzon a homlokzati lábazat. Ennek kapcsán ismerkedtem meg a falu boltosával, aki sok mindennel foglalkozik. Többször is segítségemre volt, mindig tisztességesen elvégezte, amire megkértem, és sosem húzott le. Akkor is segített, amikor kiderült, hogy a házba érkező villanyvezetéket korábban megcsapolták, így az áramszolgáltató munkatársai végül kénytelenek voltak kiköttetni, és leszerelni a mérőórát. Az oda-vissza kb. hatszáz kilométer távolság miatt nem tudtam volna megoldani, hogy minden egyes kiszállás alkalmával személyesen jelen legyek. Még szerencse, hogy más közmű eleve nem volt bekötve, így azzal nem akadt külön gond. Ősszel aztán jelentkeztek további problémák. A közelben lakó, nem feltétlenül a felső tízezerhez tartozó szomszédok közt akadtak, akik jónak látták a melléképületekből kimenteni a faanyagot télire tüzelőnek. Maga a lakóház teteje ugyan nem volt rossz állapotban, de inkább javításokat igényelt volna, mint további bontást. Mondanom sem kell, hogy az alkalmilag megjelenő szükséget szenvedők azonban legkevésbé sem az állagmegóváson és kárenyhítésen serénykedtek. Már nem csak a kerítés nélküli telket tekintették közterületnek, amelyen kedvükre keresztüljárhatnak, és onnan bármit szabadon prédálhatnak, hanem az üresen álló, de kulcsra zárt épület ajtóit is feltörték. Boltos ismerősünkkel telefonon tartva a kapcsolatot, értesültem az újabb és újabb kihívásokról. Viszonylag hamar fogant meg bennem az elhatározás, amivel feleségem is teljesen egyetértett, hogy mielőtt még valaki széthordaná, felgyújtaná, vagy a földdel tenné egyenlővé házunkat, inkább ajándékozzuk el, és hadd lakjanak benne legálisan olyan emberek, akik számára még ez a megoldás is jobb a semminél. Kis hazánkban ugyanis vannak ilyenek sokan. Talán nem ők az átlag, talán nem is a túlnyomó többség, de annál sajnos sokkal többen vannak, mintsem el lehetne menni a tény mellett, hogy egy üresen álló ház, még ha olyasvalakié is, akinek magának sincs egyebe, luxus.

Így történt, hogy a házzal kapcsolatos utolsó segítségkérés arra vonatkozott, hogy térítés mentesen írják át valaki helyi embernek a nevére, aki vállalja, hogy olyan szegény sorsú család rendelkezésére bocsátja otthonként, akik valóban rászorulnak, és meg is becsülik a támogatást. Most egy fiatal pár lakik benne, akiknek van egy gyerekük és a másodikat várják.

Ez egy átlagos történet, átlag alatti lehetőségekkel rendelkező emberekről. Nagyon sok jó dolog történhetne még az országban anélkül, hogy bárkinek is fel kellene áldoznia magát vagy jólétét valami nagyobb jóért. És még csak megyéket sem kellene átutazni azért, hogy találjunk valakit, akin segíthetünk. Sőt, talán azért sem, hogy találjunk valakit, aki segít. Lehet nevetségesnek tartani ezt a történetet. Lehet azt mondani, hogy könnyű úgy jótékonykodni, ha az ember amúgy is csődöt mondott valamiben, és jobb híján a rosszat fordítja látszólagos erényre. Tény, hogy ha előre ismerem a történet kimenetelét, nem mondtam volna azt, hogy van felesleges kidobni való félmillióm a szegényekre. Pláne, hogy még mindig adósságokat törlesztek. De most már hálás vagyok azért, hogy kiderült, még ebben a nyomorult helyzetben is vagyok olyan gazdag, hogy legalább egy kicsi jót tehessek. Tény, hogy ebben a történetben senki nem lopott el sem országot, sem szállodákat, sem gyárakat, sem közmédiát, sem bankokat, sem magánnyugdíj megtakarítást, sem erdőket, sem tavakat, sem vadászterületeket, sem mintagazdaságokat, sem kastélyokat, csak néhány korhadt deszkát, de azt is végső szükségből, ám mára ennek is vége.

Mert vannak ám lopós történetek is manapság, sajnos bőven. És egyelőre nem úgy tűnik, mintha végük lenne. Talán nem túl merész állítás, hogy a két változat közül az egyik a nyomort, az igazságtalanságot és az emberek közti egyre nagyobb különbséget erősíti, ennél fogva előmozdítja a biztos végpusztulást. A másik viszont előre mutató, gyógyító és az életet szolgálja. Az egyiktől óvni, míg a másikra bátorítani szeretném embertársaimat.

Ezért írtam le a történetet. Hogy aztán melyik előre mozdító és melyik a pusztulásba vezető, az már legyen kinek-kinek a saját döntése. Én ugyanis nem akarom rákényszeríteni a saját értékrendemet senkire. Liberális vagyok ugyanis. Ismétlem: liberális. Ezzel együtt jár, hogy van nagyon határozott értékrendem, miszerint a lopás bűn, míg a másokon segítés viszont jó. Hogy ezt valaki rajtam kívül így gondolja, nem kell keresztyénnek sem lennie. Csak mert történetesen én keresztyén vagyok. De ennek csak annyi jelentősége van, hogy a „Jóistenre” hivatkozó rablók figyelmeztetését még inkább fontosnak tartom. Mert tényleg lesz igazság szolgáltatás és tényleg lesz ítélet.

Fotó innen

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr7012476539

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.