Kötőszó

„Mikor Krisztust a kereszten látom, megbizonyosodok arról, hogy teljes emberségében és teljes istenségében szenved. Megbizonyosodok arról, hogy Istent látom szenvedni. Megnyugvás tör rám, mikor újra és újra megértem azt, hogy Isten önként vállalja ezt a szenvedést. Mikor azt látom, hogy Isten nem csak azért hal meg a kereszten, hogy áthidalja az örökös szakadékot ember és Isten között, hanem azért, mert velem akar lenni. Mert annyira szeret, hogy teljes mértékben meg akarja érteni a fájdalmamat és szenvedésemet.” 

A reggeli rutinomhoz hozzátartozik az, hogy végiggörgetem a híreket a telefonomon és azt tapasztalom, hogy egyre nehezebb megtenni azt a lépést, amivel kikelek az ágyból. Nem a lustaság miatt, hanem mert nincs miért. Nem akarom már látni, hogy egy újabb robbantás tette tönkre százak, ezrek életét valahol a világban. Nem akarok találkozni újabb olyan hírrel, hogy egy gyűlölet-mozgalom ismét az emberi méltóság teljes eltörlésére tett kísérletet és azt sem akarom, hogy társaimmal beszélgessek arról, szavakat keresve, hogy hogyan halhat meg tizenhat ember, nagy része fiatal egy buszbalesetben. És ezek csak a váratlan események. Nem merek szembesülni a élet halandóságának hosszú folyamatával vagy a betegségek lassú szenvedésével. Nem merek belegondolni abba mit érezhet az a család, aki heteken, hónapokon, vagy akár éveken keresztül él szerettük súlyos betegségével és nem marad más az életükben, csak a fájdalmas várakozás.

Nehéz felébrednem minden reggel és vidámnak lenni, optimistának maradni, a krisztusi szeretetet hirdetni. Ez nem gyengeségből fakad, hanem mert érezni lehet a levegőben, hogy az emberiség nagy része is így ébred, akár halljuk, akár nem. Ráadásul az egyre rosszabb, mivel gyorsabban érkeznek az információk, több tragédiával találkozunk és ez az egész feszültség, ami bennünk van csak duzzad, duzzad és duzzad és ezt képtelenek vagyunk feldolgozni. Képtelenek vagyunk ezekkel megbékélni. És ekkor görcsösen válaszokat keresünk. Válaszokat megválaszolhatatlan kérdésekre.

A költő, Pilinszky János egy beszélgetés során egyszer ezt  mondta Popper Péternek, pszichológusnak: „Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert tönkreteszitek az  emberi életeket azzal, hogy azt hirdetitek, hogy az élet problémái  megoldhatók. Ezáltal az ember ugyanis azt gondolja magában, hogy ő a hibás, mert nem tudja megoldani a gondjait önmagával, a szerelmével, vagy nem tud mit kezdeni az anyjával való kapcsolatával. Honnét veszitek ti ezt a marhaságot? Az élet  problémái nem megoldhatók, csak elviselhetők. Te úgy  gondolkozol, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség.”

Erről tanúskodik a szenvedő szolga képe. Isten elküldött és kiválasztott embere nem egy megoldás, nem egy válasz a nép bajaira Deutero-Ézsaiás szerint, hanem egy átérezhető sors. Külseje csúnya és undorító, iszonyodnak tőle mások. Élete fájdalmakkal, betegségekkel teli. Senki sem törődött vele, mindenki csak megvetette. Mikor kínozzák, egy szót sem szól, csak szenved. Nem lehet máshoz hasonlítani, csak a bárányhoz, aki némán várja a vágóhíd ítéletét. Ő az, kinek törékeny testét halála után a bűnösök tömegsírjába dobják. Isten prófétája nem más, mint az emberi élet tragédiájának a csúcsa. Ő hordozza a világ összes szenvedését. Ő teljesen ember és mi meglátjuk magunkat benne. 

Deutero-Ézsaiás valamit megértett a világból ebben az igeszakaszban, amit nagyon kevesen sejtenek. Megoldani az életben dolgokat, nem lehet. Görcsösen várjuk, hogy valami jóra forduljon életünk, de ez nem érkezik. Azonban a másik szemében látom ugyanezt a fájdalmat. Látom ezt a tehetetlenséget és akkor odafordulok. Elmondom a fájdalmamat és ő is elmondja az övét. Osztozunk a tehetetlenségen. A fájdalom, a tragédia sosem múlik el, de enyhülhet. Lehet, hogy pont egy társ miatt.

Elie Wiesel, író Auschwitzban egy kisfiút látott lógni az akasztófán, még élve. Erről így ír: „Egy nap, amikor a munkából visszatértünk, láttuk, hogy a gyülekezőhelyen három akasztófa áll... Három áldozat egymás  mellett, s egyikük a kis szolga, a boldogtalan angyal... A három halálraítélt egyszerre lépett fel a székekre. A három nyak köré egyszerre vetettek hurkot. A táborparancsnok jelt adott, az elítéltek alól kirúgták a széket. Halálos csend az egész táborban... Megkezdődött az elvonulás. A két felnőtt halott volt... a harmadik kötél azonban még mozgott; a gyerek oly könnyű volt, hogy még élt. 

Több mint fél óra hosszat lebegett így élet és halál között: szemünk láttára haldokolt. És nekünk egyenesen az arcába kellett néznünk. Mögöttem megszólalt egy ember:

-Vajon hol van ilyenkor az Isten?

A bensőmben megszólalt egy hang, és így válaszolt neki:

-Hogy hol van? Itt van felkötve, erre a bitóra...”

Mikor Krisztust a kereszten látom, megbizonyosodok arról, hogy teljes emberségében és teljes istenségében szenved. Megbizonyosodok arról, hogy Istent látom szenvedni. Megnyugvás tör rám, mikor újra és újra megértem azt, hogy Isten önként vállalja ezt a szenvedést. Mikor azt látom, hogy Isten nem csak azért hal meg a kereszten, hogy áthidalja az örökös szakadékot ember és Isten között, hanem azért, mert velem akar lenni. Mert annyira szeret, hogy teljes mértékben meg akarja érteni a fájdalmamat és szenvedésemet. 

Emiatt megéri felkelni reggelente. Emiatt megéri osztozni a világ összes fájdalmában és szenvedésében.