„Szerintem abból csak jó sülhet ki, ha különböző hátterű, véleményű emberek együtt tudnak gondolkodni és cselekedni” – mondja Balogh Felícia. Ő az a lány, aki néhány nappal ezelőtt munkahelyére igyekezve vizes hajjal szállt fel a vonatra és a huzat miatt feltette a kendőjét a fejére. Ezután az utastársai megjegyzéseket tettek rá és átültek a másik kocsiba. Erről írt egy facebook-bejegyzést, amit – legnagyobb meglepetésére – a legolvasottabb hazai hírportálok is átvettek. Mivel foglalkozik, miért tartotta fontosnak, hogy megossza ezt az élményét és milyen tapasztalatokat hozott a hirtelen jött olvasottság?
Laborczi Dóra: Most mindenki megismerhetett, mint a kendős lányt a vonaton. Mivel foglalkozol, mit érdemes tudni rólad?
Balogh Felícia: A szociális szférában mozgok már évek óta, a jelenlegi munkám halmozottan hátrányos helyzetű gyermekekkel kapcsolatos, emellett a kisebbségek védelmét célzó projektekben veszek részt, nemrég egy prostítúció-prevenciós projektnek voltam a szakmai vezetője. Ezekről néhányszor írtam is, de régóta formálódott bennem a gondolat, hogy saját blogot indítsak. Emellett azt gondolom, hogy elég nehezen lehet címkéket húzni rám. Például annak ellenére, hogy időnként egyházi kezdeményezésű karitatív projektekben is részt veszek, nem vagyok egy felekezet tagja sem. És bár a posztom után sokan bértollnokként és ilyen-olyan bérencként állítottak be, nem vagyok egyetlen politikai párt vagy mozgalom aktivistája sem.
L. D.: Mi indított arra, hogy megírd ezt a történetet? Volt korábban is hasonló tapasztalatod?
B. F.: A menekült-témát én is fenntartásokkal kezeltem eleinte, két élmény fordította át a viszonyulásomat. Az egyik egy beszélgetés volt egy afgán menekülttel. Mondtam neki, mennyire ijesztőnek tartom a muszlim államok radikalizmusát, mire azt válaszolta, hogy ő is ez elől menekült el, de ne kategorizáljak, mert „nem minden arab terrorista attól, hogy vannak terroristák, akik történetesen arabok”. Ezen akkor elgondolkoztam. A másik már ahhoz köthető, amikor 2015 nyarán láttam a Keletinél a nagy tömeget. A hozzáállásom miatt sokan támadtak az ismeretségi körömben, akkor írtam egy hosszabb bejegyzést erről, ami szintén több megosztást elért. Én inkább humanitárius kérdésként élem meg a menekült-válságot, mint politikaiként. Ez viszont nem jelentette azt, hogy amikor idén nyáron Münchenben voltam, nem sokkal az ottani lövöldözések után, ne lettek volna félelmeim, hogy valami baj történhet velem is.
Az legutóbbi intenzív élményem novemberben történt, nem sokkal a népszavazás után. Egy cigánysoron nyolc éves kislányoknak az volt az első kérdésük felém, hogy „ugye voltál népszavazni, és nemmel szavaztál? Mert a migránsok veszélyesek, ha idejönnek, megölnek meg megerőszakolnak minket.” A faluban egy dal is szól erről: „Megüzenték a cigányok, hogy ide ne jöjjenek a migránsok” refrénnel… Nagyon megdöbbentett, hogy a médiának ekkora a befolyása ezekre a gyerekekre, miközben például a cigányságról is hasonló mondatokat hallunk.
Amikor elmondtam, hogy a bevándorlók is emberek, meglepődtek. Erről is írtam egy posztot, de végül nem tettem közzé, mert úgy éreztem, nagyon provokatív lenne.
A mostani eseménysor meg azért lepett meg, mert úgy gondoltam, nem ennyire erősek már az érzelmek, hogy egy „kendős lány” megjelenése ekkora feszültségeket generálhat. Elsősorban azért tettem közzé a bejegyzést, mert mindenképp szerettem volna hangot adni a benyomásaimnak, másodsorban úgy véltem, ez még tálalható úgy, hogy ne legyen támadó jellege. Számomra ez jobban szól a gyűlöletkeltésről, mint magáról a fejkendős nők megítéléséről.
Balogh Felícia eredeti posztja (változtatások nélkül):
Hogyan legyen mindig helyünk a tömegközlekedésen, avagy egy véletlen társadalmi kísérlet
A héten egyik reggel a négyeshatoson egy idős kendős - elmaradhatatlannejlonzacsiszoknispapucsos néni egy párnával a hónaalatt énekelve sétált végig, mindenki félrehúzódott, ami a nagy tömegben nem kis teljesítmény volt, még néhányan a helyüket is átadták. Akkor azt gondoltam, hogy "nahh, végre megvan a tuti módszer, lehet alkalmazni kéne". Egészen eddig ezt tartottam volna befutónak, ha nem történik meg velem tegnap a következő eseménysor. Szóval péntek koraeste munkába igyekeztem lelkesen a MÁV szolgáltatásait kiélvezve, bár fűtés nélkül. Nagy tömeg nem volt szerencsére, egyik öregnéni önkényesen letolta az ablakot. Én meg, tekintve, hogy indulás előtt sietve mostam hajat, meg hogy nálam a fázás egy életérzés, és hogy a sapkámat már a tavasz reményében otthon hagytam, úgy gondoltam, hogy a fejemre teszem a kendő-szerű sálamat, elvégre hát néha a szükség felülírhatja a látványt. Ezek után békésen belemerültem a Közigazgatási eljárásról szóló törvénybe, amikor is óhatatlanul figyelmes lettem a velem egy kocsiban ülők reakcióira. Egy 18 év körüli srác riadtan hátrapillantgatott, majd úgy döntött, hogy inkább továbbáll, és átült egy másik kocsiba. Két neonáci tag felszállásuk után nagyon nézegettek, sutyorogtak, miközben felém - felém böktek ujjukkal, aztán végülis az egyik ezt mondta a másiknak: "Figyelj, most nincs időnk EZT itt elintézni, meg balhézni, le kell szállnunk, mert vár az XY" - akinek ezt ezúton is köszönöm. :) Igazából kb. ekkor tudatosult bennem, hogy mi nem kerek a megjelenésemmel... A szomszédos ülésre leült egy anyuka a 14 éves forma lányával, aki többször igazi félelmet sugárzó tekintettel méregetett miközben én MAGYARUL egy rövid telefonbeszélgetést ejtettem meg anyukámmal. Aztán jött a kalauz, és vele elcsevegtek. A kalauz egy gyors fintorral átnézett rajtam, majd anélkül, hogy a bérletemet kérte volna, elviharzott. Ezután a kislány az anyukájának non-verbális kommunikációval a tudtára adta, hogy én vagyok a zavar a gépezetben, mire ő frappánsan ennyit mondott: "Na gyere, elülünk INNEN EMELLŐL" és megvetően felém mutatott... Ezután még egy kósza utasra hoztam a frászt, és meg kell mondjam, a neonácikon kívül SENKI nem szállt le, csak másik vagonba ültek át láttomra. Így maradtam hát én egyedül a kocsiban, félreértelmezett arab terroristaként. Vagy talán sabbatra tartó zsidóként vagy egy kicsit tradicionális romaként vagy egy konzervatív vallás képviselőjeként.... 2017-ben, de lehet, egy kicsit 1944-ben is? Pedig csak egy MAGYAR voltam, aki nem akart megfázni, egy NŐ, aki sosem bírja a MÁV-ablakot becsukni, egy antiszoc UTAS, aki nem akart a szomszédos zsúfolt, bár kevésbé huzatos vagonba átülni. És egy EMBER, akit senki nem látott annak a vonaton, és majdnem egy ÁLDOZAT is, akit kis híján megtámadtak egy KENDŐÉRT.... Próbáltam egy mosollyal nyugtázni, sőt eljátszottam a gondolattal, hogy végigsétálok így a nyugatiban és a villamoson is, de végül letettem róla. Tudom, terrortámadások, tudom, megoldatlan bevándorlás-probléma, de hogy ez az ellenségeskedés még mindig ilyen erős beidegződés az emberekben a nyilvánvaló ellentétes jelek ellenére is, hát erre sosem gondoltam volna. Mégis mit tesz velünk a gyűlöletkeltés??? #saysomething
L. D.: Mennyire lepett meg, hogy ez lett abból, hogy megosztottad ezt a történetet a saját facebook-oldaladon? Ilyen reakciókra számítottál?
B. F.: Őszintén arra számítottam, mint ahogyan más korábbi írásaim esetében is történt, hogy majd pár ismerősöm megosztja (ezért tettem nyilvánossá), egyáltalán nem önálló cikknek szántam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi média-felület átveszi, ezekről csak utólag értesültem, nekem előzetesen egyik oldal sem szólt. Tulajdonképpen csak kapkodtam a fejemet erre a nagy figyelemre. Arra döbbentem rá, mennyire nincs erről érdemi vita, beszélgetés. Többen írtak hasonló élményekről beszámolókat, sokan pozitívakat is, aminek nagyon örülök, mert bár nálam kiürült a vagon, de azért nem csak ez jellemző. Sok olyan visszajelzést is kaptam, hogy már vártak arra, hogy valaki ezt megírja. Mindannak ellenére, hogy sok negatív komment és fenyegető üzenet is jött, nem tetszenek az olyan szituációk, amikor a véleményünk vagy megtapasztalásaink konstruktív kifejezésétől félni kell.
Azt se szeretném, hogy például azért, mert velem ez megtörtént, azt szűrnénk le, hogy nem szabad kendőt hordani. Szerintem ezek olyan helyzetek, amikor fel kell szólalni.
L. D.: A sok lehúzó komment mellett volt valamilyen pozitív hozadéka számodra a magyar média világába hirtelen berobbanó facebook-posztodnak?
B. F.: Sokat gondolkoztam azon, ha visszacsinálhatnám, mit tennék? Igazából nem tudom. Ha megkérdezik, hogy szeretném-e a fotómat és a posztomat egy tucatnyi portálon viszontlátni, egyértelműen azt mondom, hogy nem. De ha azt kérdezik, hogy szeretném-e felemelni a hangom a gyűlölet ellen, arra mindenképpen igen a válasz.
Alapból jól bírom a savazást, és nem zavar, ha másnak eltérő az álláspontja – hiszen a vélemény-nyilvánításhoz mindenkinek ugyanolyan joga van, a kérdés csak az, milyen stílus a megengedhető. Úgy érzékeltem, hogy sokan féreértelmezték az üzenetemet,
egyből bekerültem a „migránsimádó” halmazba, a negatív indulatok célpontjaként, mintha közszereplő lennék, nem pedig egy magánember magánvéleménnyel. Azonban összességében ezt sem tartom negatívnak: inkább arra mutat rá, mennyire feszül bennünk az, ha van egy számunkra idegen, félelmet generáló helyzet, amire nem látunk jó megoldásokat, és így inkább beállunk egyik vagy másik oldalra, tehát vagy „migránsimádó” vagy, vagy „kerítéspárti rasszista”, és ahogy érzékelem, a közélet szereplőinek ezt a két pólust sikerül meglovagolnia.
Pedig fontos lenne, hogy a témát ne homogénként kezeljük, és tudatosítsuk: azzal, hogy a menekültek is emberek, és vannak, akik valós veszélyhelyzetből menekülnek, nem azt mondom, hogy ne lenne szükség megfelelő jogi eszközökre és ellenőrzésre. Úgy látom, a mostani online „vitakultúrában” ez a fajta kommunikáció teljesen idegen.
L. D.: Azt is többször megkaptad, hogy csak kitaláltad a történetet.
B. F.: Sokan rám akarják ezt sütni, hogy csak kitaláltam, mert hírnévre vágytam, vagy a blogomat szeretném népszerűsíteni. Bár ezek bosszantó feltételezések, valahol meg tudom érteni azokat, akik így vélik, mert ezt látjuk: ami a médiában megjelenik, ahhoz meggyőzési szándék is párosul, és sok megmondóember tényleg kihasználja az emberek jóhiszeműségét. Nagyon fontosnak tartom, hogy teret kapjon a kritikai gondolkodás, és ezt megfelelően tudjuk érvényre juttatni. Sajnos, amit én látok a kommentekben, az pont azt igazolja, hogy ha ki is találtam volna a sztorit, a gyűlölködés akkor is jelen van, és a téma sok embernél mérhetetlen haragot vált ki. Egyből jelentették is a facebook-profilomat, mondván, hogy egy „indexes újságíró kamuprofilja”, ami természetesen nem igaz, a blogom pedig jelenleg is le van tiltva.
Ugyanakkor rengeteg pozitív megerősítést kaptam, például többen rám írtak, akik magukat inkább menekültellenesnek vagy rasszistának tartják, hogy elítélik, ami folyik a kommentháborúban, és tulajdonképpen közelebb áll magáról a menekültkérdésről a véleményünk, mint elsőre – vagy akár egy pár mondatos posztból – gondolni lehetne. De ehhez beszélgetni kell, azzal a szándékkal, hogy megértsük a másik gondolatmenetét, és nem egyből rásütni valamit a másikra a meghallgatás és meghallás szándéka nélkül.
A számomra egyik legkedvesebb visszajelzést egy tanár adta, aki elmesélte, hogy egy óráján feldolgozták a bejegyzésemet a diákokkal. Sokan jelöltek ismerősnek, biztosítottak a támogatásukról, és szívesen olvasnának tőlem máskor is.
Valahogy mindenképp folytatni fogom az írást, és buzdítok mindenkit erre, aki úgy érzi, hogy van mondanivalója, mert minél jobban szélesítjük a látókörünket, annál többek leszünk, és elérhetjük azt, hogy a párbeszéd kultúrája megerősödjön. Szerintem abból csak jó sülhet ki, ha különböző hátterű, véleményű emberek együtt tudnak gondolkodni és cselekedni. Bízom abban, hogy a jövőben erre egyre több fórum lesz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
