Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Majdnem mindenki – gondolatok az Oscar-díjas filmről

2017. február 28. - KötőSzó

„Fontos film számomra a Mindenki – kiragadott a komfortzónámból, vitára ingerelt, és még arra is rávett, hogy le is írjam, amit gondolok róla. Ez még egy filmnek sem sikerült. Ha másokat is ennyire megragad, akkor biztos, hogy nem érdemtelenül kapta meg az Oscar-díjat, melyre én (érdemtelenül ugyan) de büszke vagyok, és gratulálok az alkotóknak.”

Szerző: Kertész Botond

mindenki2.jpg

Graves híres (mások szerint hírhedt) regénye, a Jézus király egyik részében azt bizonygatja lefegyverző kortörténeti érvekkel, hogy Jézus példázata az irgalmas szamaritánusról, úgy ahogy van, nonszensz. Magam részéről hiszek Gravesnek – ez azonban egy kicsit sem kisebbíti és hitelteleníti a jézusi példázat erejét, üzenetét. Hiszen a példázat nem valós történet, közlője sem azért mondta, hogy elhiggyük, hanem azért, hogy megvilágítsa a felebaráti szeretet érelmét.

Deák Kristóf vasárnap éjjel Oscar-díjat nyert alkotása, a Mindenki című kisjátékfilm sem a dokumentumfilm kategóriát nyerte meg. Ezért szinte teljesen mindegy, hogy gyakorló zenészek, karnagyok, karmesterek miként vélekednek arról, mennyire adta vissza a film egy kórus valóságos életét, munkáját, belső viszonyait. Magam nem vagyok hivatásos zenész, de azért igyekszem egy időre elfelejteni azt, amit több mint harminc éve különböző kórusokban énekelve megtapasztaltam énekesekről, karvezetőkről.

A filmesztétikáról jóval kevesebbet tudok, mint a zenéről. Fontos film számomra a Mindenki – kiragadott a komfortzónámból, vitára ingerelt, és még arra is rávett, hogy le is írjam, amit gondolok róla. Ez még egy filmnek sem sikerült. Ha másokat is ennyire megragad, akkor biztos, hogy nem érdemtelenül kapta meg az Oscar-díjat, melyre én (érdemtelenül ugyan) de büszke vagyok, és gratulálok az alkotóknak.

A zene, a közös zenélés, a kórus, népszerű metafora. Golding megrázó kisregénye, A legyek ura jut eszembe. Hogy-hogy nem, ott is szerepel a kórus – a lakatlan szigeten magukra maradt gyermekek ellentársadalma, a vadászok törzse elsősorban az énekkar hangadóiból verbuválódik. Aki olvasta a könyvet, vagy látta a filmet, emlékezhet rá, hogy válnak az „ártatlan” gyermekek félelmetes hordává. Golding könyvét olvasva félni kezd az ember a kórusoktól.

A Mindenki című film végén is megijedtem Erika néni csillogó szemű énekkarosaitól, rémisztő katarzist élve át. Győz a szolidaritás, a szabadságvágy, a gyermeki tisztaság a sunyi, lélekromboló, kifinomultan manipuláló hatalommal szemben és csak száll az ének. Talán túl öreg vagyok már, vagy mégsem tudok eléggé elvonatkoztatni kórista múltamtól és jelenemtől, de nem tudok önfeledten együtt dúdolni a gyerekekkel. Erika nénit olyan módon semmisítették meg, alázták porig, tették egy életre lehetetlenné, amit semmi nem indokolhat. A szabadság és szolidaritás nevében elkövetett durva kirekesztés és megalázás sajnos nemcsak ebből a filmből ismert – a másként gondolkodók virtuális lincselése napi rutin nyugati társadalmainkban.

Elszomorít, ha tényleg itt tartunk, ha Erika néninek a szabadság és szolidaritás nevében nem elég megbűnhődnie, el is kell pusztulnia.

A szerzőről

Kertész Botond (1971) - történész. Az Evangélikus Országos Múzeum tudományos munkatársa, kutatási területe a 19-20. századi evangélikus egyháztörténet Magyarországon. 

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr4312299697

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.