Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Isten titkai és titkárai | Igehirdetés advent harmadik vasárnapjára  

2016. december 11. - KötőSzó

Isten titkaival úgy kell egyensúlyoznom, hogy miközben tanítok, magam is állandóan újra tanulom, miközben másokat beavatok, magam is csodálom ezeket a misztériumokat. Mindenkinek tartozom az örömhírrel, de nem bánhatok az egyház kincsével úgy, mintha a búcsúban vásárolt bóvli kacat volna.

Szerző: Seben Glória pszichológus, mezőberényi iskolalelkész

advent3.jpg

„Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon; sőt magam sem ítélkezem önmagam felett. Mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert az Úr az, aki felettem ítélkezik. Egyáltalán ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet.” (Pál első levele a korinthusi gyülekezethez 4,1-5)

Az életemben óriási szerepet töltenek be a titkok. Gyerekkorom óta kellett őrizgetnem családi titkokat. Felnőttként, mindkét hivatásomban – a pszichológus és a lelkészi szolgálat során is – elsősorban azt követelik meg tőlem, akik rám bízzák a titkaikat, hogy hűségesen megőrizzem azokat. Olyan helyzetbe is kerültem már, amikor valaki szó szerint meggyónt nekem, és én nem adhatom tovább az információt. Ez nem mindig könnyű, hiszen a tudás hatalom, és mi nagyon szeretünk mások viselt dolgairól tereferélni. Könnyen egy társaság középpontjába kerülhetnék, ha lerántanám a leplet néhány szégyenteljes titokról, de ezzel egyszer s mindenkorra eljátszanám az emberek bizalmát, amelyet élvezek.

Akarnánk-e olyan lelkészt, lelkigondozót vagy terapeutát, aki nem képest megtartani a titkokat? Aki arra használja gyenge pontjaink ismeretét, hogy pellengérre állítson?

Amikor én szeretném, hogy meghallgassanak, arra vágyom, hogy ítélkezés és kioktatás nélkül, egyszerűen csak lélegezzenek együtt velem, fogja fel a másik ember a fülével és a szívével, hogy miben vagyok, és legyen mellettem, amíg megtalálom, hogy merre kell mennem. Én is ezt szeretném adni másoknak. Ezt az együtt-létet az imádság során is gyakran megtapasztalom. Isten sokat hallgat, de nála ez nem a beszéd ellentéte, hanem az előzménye. Ha mi is többet tudnánk hallgatni, talán meghallanánk azt is, amit Ő akar nekünk mondani.

Pál apostol szerint Istennek is vannak titkai.

A titkoknak pedig vannak sáfárai. Olyan megbízottak, akik felelősek azért, hogy Isten titkai körül minden rendben legyen. Isten nem azért titkolózik, mintha bármi rejtegetnivalója lenne, inkább arról van szó, hogy az ember nem bír mindent egyszerre elviselni, ezért Isten a titkait éppen az arra megfelelő időben fedi fel. Ha valaki próbált már Isten dolgairól beszélgetni olyan barátjával, aki nem hívőnek vallja magát, hamar észrevehette, hogy nem olyan könnyű ezt a történetet előadni. Egyfelől a mag rendkívül egyszerű, egy négyéves gyerek is megérti, és képes lélekben kapcsolódni ahhoz a Jézushoz, akiről beszélek neki. Másrészt viszont az Isten-ember sztori tele van kérdéssel, kétséggel, titokkal, homályos részletekkel, túlságosan is emberi magyarázatokkal. Amikor a gimnazistákkal vagy felnőttekkel beszélgetek, ők általában fokozatosan teszik magukévá a történetet.

Isten titkait tehát nem úgy őrizzük, hogy nehogy valaki megtudja, de azért bárkit bármibe nem avatunk be. Ha az isteni üzenet kincsével hűségesen szeretnék bánni, akkor kettős szorításban érzem magam: egyfelől ott a rengeteg ember, aki nem ismeri Isten szeretetét és hatalmát, másfelől nem akarom meghamisítani ezt az üzenetet. Csak kipróbált, megrágott evangéliumot hirdethetek, hiszen ami az én életemben nem vált valósággá, azt hogyan adhatnám át másoknak?

Isten titkaival úgy kell egyensúlyoznom, hogy miközben tanítok, magam is állandóan újra tanulom, miközben másokat beavatok, magam is csodálom ezeket a misztériumokat. 

Mindenkinek tartozom az örömhírrel, de nem bánhatok az egyház kincsével úgy, mintha a búcsúban vásárolt bóvli kacat volna.

Megnyugtató olvasni, hogy Pál és kortársai ugyanazokkal az emberi játszmákkal küzdöttek, mint mi is az egyházban és azon kívül. Az ítélkezés, méricskélés, a tanítók összehasonlítása és versengés mérgezte meg a korinthusi gyülekezet életét. Az ember természete nem változott kétezer év alatt, tehát a gyógymód is ugyanaz, Pál ugyanis Jézust visszhangozva kéri a gyülekezetet és velük együtt minket is: ne ítéljetek! Ne vizsgálgassatok olyasmit, aminek mozgatórugóiba nem láttok bele, hiszen Isten az, aki Jézus Krisztusban mindenkit megítél. Valójában még önmagamat sem tudom helyesen megítélni, hol jobbnak, hol rosszabbnak hiszem magamat a valóságosnál. A másik lelkének mélységeihez pedig még ennyire sincsen hozzáférésem.

Helyes dolog úgy tekinteni egymásra, hogy Jézus Krisztus munkatársai vagyunk. Nemcsak a „klérus”, hanem mindenki, aki Jézust Urának vallja. Ránk bízta ezt az elképesztő értéket: az evangéliumot, amiről ráadásul el is vagyunk nevezve, mi, evangélikusok. Csakhogy ez Istennek olyan üzenete, ami állandóan arra törekszik, hogy életté legyen. Egy emberi életben bontakozott ki ez a titok, a Názáreti Jézus életében, és az ő halálának és feltámadásának titka fenekestől felforgatta mindazok életét, akik találkoztak a halált legyőző, élő Úrral. A tanítványokból apostolok, azaz küldöttek lettek, és ők komolyan vették ezt a küldetést. Mi is benne állunk ebben a sodrásban, akármilyen szívvel, jó- vagy rosszkedvvel, jobb vagy bal lábbal lépünk is.

Ha képmutatásból, ítélkezésből és öntömjénezésből cselekszünk, akkor a projekt fedőlapjára hiába rajzoljuk a kereszt jelét, akkor hiába zárjuk imáinkat Jézus Krisztus nevében, a végén, az elszámoláskor ki fog derülni minden. Akkor napvilágra jut mindaz, ami bennünk sötétség volt. Mások sötétségéhez pedig nincs közünk, nem a mi dolgunk átvilágítani a lelkek zugait.

Isten a titokgazda, mi csak titkárok, a titkok őrzői, csak segítők vagyunk. Minden Istené, amit kimondunk, és amit elhallgatunk. Amit teszünk, és amit elmulasztunk. A bűneink és a jó tetteink. A sikereink és a kudarcaink. Az örömeink és a bosszúságaink. Viszont Jézus Krisztus a miénk, mert Isten őt adta nekünk. Életünk és halálunk. Bukásunk és felemelkedésünk. Urunk és szolgánk. Jézus az, aki összeköt és aki megkülönböztet. Ő fogja szétválasztani az ítéletben a jót és a rosszat, az értékeset és a szemetet. Ismerjük Jézust, tudjuk, hogy az ítélet célja nem az, hogy halálra ítéljen, hogy végleg elvessen minket, hanem hogy világossá váljon, hogy Ő az Úr. Ezért aki Jézust Úrnak vallja, nem viselkedhet úgy, mintha az ő emberi kezében lenne a végső igazságszolgáltatás.

Inkább azzal érdemes foglalkoznom, hogy én vajon hűségesen bánok-e mindazzal, amit a gazdám rám bízott? Forgatom-e a talentumokat, amelyeket azért kaptam, hogy mások javára kamatoztassam?

Amióta iskolában dolgozom, látom, hogy a gyerekek és a fiatalok mennyire vágynak a dicséretre, az elismerésre. A felnőttek is így vannak ezzel, de a mi kultúránkban nem elfogadott a pozitív visszajelzés állandó igénylése, ezért gyakran burkoltan, játszmázva próbáljuk kiprovokálni a környezetünkből a dicséretet. Az elmarasztalás és megszégyenítés kultúrája ellenben áthatja az egész társadalmat, és mindnyájan rettegünk, hogy gyengének bizonyulunk, vagy megbélyegzettek leszünk. Jézus ezen a téren is előttünk jár, valamint Pál és a többi apostol sem szégyellte követni őt ezen az úton. Sebezhetőség, lemeztelenítés, szégyen, bántalmazás, az emberi méltóság sárba tiprása - mindezt képesek voltak elviselni, mert arra tekintettek, akinek egyedül joga az igazság kimondása: Istenre. Pál reménysége arról szól, és ezt Jézus is több helyen megerősíti, hogy Isten végül pozitívan értékeli mindazokat, akik hűségesnek bizonyultak. Ettől mi, protestánsok néha félünk, az érdemek teológiájának visszatérését gyanítjuk benne. Pedig Isten nem a mi hűségünkért fogad el minket, hanem a saját hűségéért. Már elfogadott minket, hiszen Jézust adta értünk, és éppen ez a hűséges és odaadó szeretet lehet az alapja a mi hűségünknek is. Ez az a szeretet, amihez mindig visszatérhetünk, és amely a legnagyobb mélységbe is képes utánunk nyúlni.

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te otthagytad az isteni dicsőséget, hogy köztünk járj-kelj, és szavaidban és tetteidben elhozd közénk Isten Uralmát. Te arra hívsz minket, hogy legyünk részesei ennek a dicsőségnek és boldogságnak. Azt is látjuk, Urunk, hogy ennek az országnak a kiteljesedése sok fájdalmon, könnyön és fáradságon át vezet, de Te velünk vagy mindezekben és előttünk jársz. Add, hogy ne pazaroljuk erőnket és időnket ítélkezésre, hanem tudjunk Benned bízni, aki igazságosan és irgalommal fogsz megítélni mindnyájunkat, amikor eljössz. Jövel, Uram Jézus! Ámen

Kép forrása: Long Beach Flea Market.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr4912038583

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.