Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Túlélik-e az egyházak a 21. századot új reformáció nélkül?

2016. december 08. - KötőSzó

Fontos iránytű lehet számunkra, keresztények számára, hogy az evangélium szabadság és öröm, nem pedig fundamentalizmus. Szeress, és tégy bármit – mondta Ágoston. Ahogy minden fundamentalizmus, úgy a keresztény fundamentalizmus is veszélyes, mert mellette elfelejtkezünk az evangéliumról. Ez a gondolat is elhangzott a Tükör által esték első beszélgetésén, melyen Balogh Éva, Bartha István evangélikus lelkészek, Deák Dániel katolikus egyetemi tanár és Perintfalvi Rita katolikus teológus vettek részt. 

Szöveg: Gyárfás Judit | Fotók: Szemlélek blog, Kirche-Heute.ch

Izgalommal vártam a Tükör által esték programját, mely a Túlélik-e az egyházak a 21. századot új reformáció” nélkül címet viselte. Reformátusként különösen is érdekelt, de több szempontból is fontosnak tartom, hogy az egyházak haladjanak a korral, és ne elvont, elszeparált, szegregált világot hozzanak létre. Az esten ez is elhangzott: folyamatos reformációra lenne szükség, és arra, hogy ne egy avítt, poros egyházi nyelvet beszéljünk, amit senki nem ért. És hogy ne maradjanak zárt szubkultúrák az egyházak, hanem pl. legyen több keresztény-nem keresztény párbeszéd. Merjünk nyitni, és együtt dolgozni a másikkal.

Nem sokkal az esemény előtt Perintfalvi Rita a fenti képet tette közzé: Sokat gondolkodtam rajta. A kép egy katolikus és egy evangélikus lelkészt ábrázol (sajnos nem csak a képről, de az estről is hiányzott nekem a református képviselet, főleg, mivel Magyarországon igen erősek; érdekes kérdés, hogy vajon hol rejtőznek a progresszív reformátusok):

sem az „evangélikus”, sem a „katolikus” kulcs sem nyitja az ajtót – ugyanis mindenki a saját kulcsaival próbálkozik. A kulcs pedig egy közös” kulcs. Keresni, hogy mi bennünk a közös.

A képről eszembe jutott egy élményem: egyszer pár családtagommal valahol Magyarországon istentiszteletre akartunk menni. Odaértünk a református templom elé, és hallottuk, hogy szól az orgona bentről. De nem tudtunk bemenni, mert a templom ajtaja nem nyílt. Nem sokkal utána kijött a pap, kinyitotta az ajtót, majd érthetetlen módon bezárta kulcsra utánunk. Nem volt jó élmény.

Mikor kirándulni megy az ember, külön programpont, hogy „beszerezze” a templomkulcsokat a helyi plébánostól, gondnoktól, lelkésztől, mert a műemléki templomok nincsenek nyitva. Egyrészt jogos, mert valamilyen történelmi értéket féltünk. Másrészről: az értéket nem megosztani kéne, mégpedig minél több emberrel?

Az est folyamán több beszélő visszatért arra a témára, hogy milyen nagy szüksége van manapság az embereknek a közösségre, összefogásra. És ebben véleményem szerint az egyháznak nagy tapasztalata van. Ezt a pozitív „örökséget” kéne fenntartani. Balogh Éva megemlítette, hogy keresztény fiatalként azért lehetett egy jó közösség része, mert ott volt köztük a Lélek, ezáltal egy állandó ünnepet éltek meg: mély, valós közösségi élményük volt. Véleményem szerint pont ez hiányzik manapság, az igazi közösség élménye, irl („in real life”). Elhangzott az a gondolat is, hogy milyen fontos a spiritualitás, amit a kereszténység meg tud adni, és amit az emberek nagyon keresnek manapság.

Balogh Éva azt is megjegyezte, hogy ahogy a közönség 75%-a nő, úgy a miséken, istentiszteleteken is inkább nők vannak inkább jelen (és nők szavazták le a szélsőjobbos jelöltet Ausztriában), az egyházi fotókon szereplők zöme ennek ellenére férfi.

Deák Dániel szerint a keresztény ember radikális, nonkonform, és az egyházak részéről nagyon fontos lenne a személyesség felvállalása, ami a dogmatikai tanítás levetkőzésével jár, és az „elemi keresztény igazsághoz” való visszatéréssel. A személyesség vállalása egyben a tévedés és a személyes felelősség felé is megnyitja az utat, így ez a nehezebbik út. De kockáztatni kell, és nem félni. Fontos iránytű lehet számunkra, keresztények számára, hogy az evangélium szabadság és öröm, nem pedig fundamentalizmus. Szeress, és tégy bármit – mondta Ágoston, és ez hangzott el az esten is. Ahogy minden fundamentalizmus, úgy a keresztény fundamentalizmus is veszélyes, mert mellette elfelejtkezünk az evangéliumról.

Deák Dániel azon gondolatát is fontosnak tartom megemlíteni, hogy horizontális szálakat hozzunk létre a vertikális, hierarchia alapján működő szálak helyett. Ez az ökumené, együttműködés. „Együtt építeni valamit azokkal, akiknek kevesebb jutott.” Sokszor azt érzem, hogy a keresztények beleesnek abba a hibába, hogy elkezdenek a másikÉRT lenni, nem pedig a másikKAL. Nem tudunk a másikká válni (legalábbis a legtöbb kapcsolódásunkban nem). Ha nem vagyunk cigányok, nem tudunk cigányokká lenni. Nem tudunk úgy tenni. Nem éljük át azt, amit a másik. Számomra a „misszió” szó pl. ezért visszatetsző ebben a kontextusban: „cigánymisszió”, „lepramisszió”, „Afrika misszió”, mert egyáltalán nem hoz a másik minden bajára megoldást, ha erőszakkal odaállunk, és azt mondjuk, hogy térj meg, nem jól élsz, lám, én viszont igen. És nekem az a feladatom, misszióm, hogy téged megmentselek, és kiemeljelek. Ez számomra horizontális. Hazugság, hogy önmagamon kívül tudok tekinteni. A másikkal EGYÜTT kell ott lenni.

Követendő értéknek elhangzott a sokféleség/pluralizmus az egyházban. Számomra a diverzitás azt jelenti, hogy sokfélék vagyunk a gyülekezetekben, egyházakban, de Krisztusban mindannyian egyek vagyunk. Joó Sándor egy prédikációjából idézek: „Hadd olvassam fel még egyszer, hogyan látja Pál apostol a Krisztus egyházát: »És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint«. 1Kr12, 25-27 Ez az Ige mintha a belső oldaláról mutatná be az egyházat, mintegy bepillantást enged a gyülekezet intim életébe. Így látva az egyházat, azt kell mondanunk, hogy az valóságos csoda! A legmélyebb szeretetközösség csodája. Nincs hozzá hasonló alakulat, emberi közösség a Földön! (….) Ezért van az, hogy az egyházban mindenféle válaszfal, ami szétválasztja az embereket: leomlik. A fajok és népek ellentéte megszűnik, a rang és állásbeli különbségek, a vagyoni és kulturális különbözőségek, amelyek annyi bajnak, háborúságnak szoktak okozóivá lenni, az egyházban nem akadályozzák azt, hogy megértsék, szeressék, segítsék egymást az emberek! Az egyház a legnagyobb csoda ezen a világon! Ennél mélyebb, ennél szorosabb, ennél tisztább összetartozás nem is lehet emberek között! Ez az egyház lényege – belülről! Ennél misztikusabb és mégis reálisabb összetartozás nincs.” – Milyen szomorú, hogy ez, úgy érzem, nem egészen igaz a ma egyházára… Ugyanebben a gyülekezetben nem lehetek felvállaltan meleg, ugyanitt kellett megélnem, hogy én más vagyok, nem odaillő, nem EGY Krisztusban…

MI, ilyen sokféle és változatos módon, sokféle arccal vagyunk az egyház. Jogunk és kötelességünk az egyház arcát formálni.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr5312033303

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.