Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Az együttélés világossága | Igehirdetés advent második vasárnapjára

2016. december 04. - szabolcsnagy

Advent második vasárnapjának tapasztalata, hogy az első gyertyafény halványan pislákol, mégis érezhető az a szeretet és békesség, mellyel megtölti a sötétséget. Itt, advent közepén figyeljünk erre a gyertyafényre. Figyeljünk rá, hogy ne aludjon ki bennünk és másokban. Legyen gondunk arra, hogy mások is felfigyeljenek rá, mert belőle türelmet és vigasztalást, békességet és szeretet nyerhetünk. Reménységet, hogy Isten jelen van a világ szenvedésében, jelen van a számunkra kifürkészhetetlen, ismeretlen jövőben és jelen van az emberek közötti békétlenségben.

Nagy Szabolcs teológus-hallgató igehirdetése advent második vasárnapjára.

advent-candles.jpg

Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk. A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját. Ezért fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére. Mert azt mondom, hogy Krisztus a zsidóság szolgájává lett Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyáknak adott ígéreteket, a népek pedig irgalmáért dicsőítsék Istent, amint meg van írva: „Ezért magasztallak téged a népek között, és nevednek dicséretet éneklek.” Azután ezt is mondja: „Örüljetek, népek, az ő népével együtt.” Majd ismét: „Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsék őt mind a nemzetek.” Ézsaiás pedig így szól: „Hajtás sarjad Isai gyökeréből, és népek uralkodójává emelkedik: benne reménykednek a népek.” A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által. (Róm 15,4-13)

Múlt vasárnap, advent első vasárnapján meggyújtottuk az első adventi gyertyát. Egy édesanya igehirdetését hallgathattam, aki aggódva tekintett kislányának jövőjére. Őszinte aggodalmainak hangot adva érvelt sorozatosan amellett, hogy a világ, amiben élünk egy sötét, rideg hely. Szinte elképzeltem, ahogy lemegy a szószékről, meggyújtja az első adventi gyertyát és ott mondja el prédikációja következő mondatát: Mikor lenne értelme a gyertyagyújtásnak, ha nem a legnagyobb sötétség kellős közepén? Ebben a sötét, rideg valóságban apró reménysugárként érkezik hozzánk advent időszaka. Ebben a négy hétben lehetőséget kapunk arra, hogy rendbe hozhassuk a dolgokat, felövezzük magunkat Krisztus világosságával és reménykedjünk.

A mai vasárnap Pál apostol arról ír, hogy mi a reménységünk tárgya.

Kr. u. 38-ban, Claudius császár kitiltotta a zsidóságot Róma városából, hogy a római birodalom békéjét ne veszélyeztessék, ugyanis egy zsidó vezető zavargásokat okozott a városban. A római gyülekezet körülbelül Kr. u. 50-ben alakult pogánykeresztény többséggel, azonban a levél tartalma és az ószövetségi idézetek sokasága – melyet a mai textusban is érzékelhetünk – azt feltételezi, hogy említésre érdemes zsidókeresztény része is volt a gyülekezetnek. Mindebből arra következtethetünk, hogy a többségben élő pogánykeresztények és a kisebbségben élő zsidókeresztények között zúgolódás lehetett a gyülekezetben, mivel a városban még élhetett az a sztereotípia, hogy a zsidók zavargásokat idéznek elő, erkölcstelenül élnek és a többi, és ezért meg is érdemelték a kitiltást. Pál ezt a gyülekezeten belüli problémát kívánja eloszlatni, amikor levelét írja.

A békétlenség ember és embertársa között tetten érhető, nem csak a Kr. u. 50 körül élő római gyülekezet életében, hanem a miénkben is. Gondoljunk csak arra, hogy mekkora gond van ma az elfogadással, befogadással.

Képesek vagyunk meglátni másokban a pozitívumokat, még inkább a negatívumokat, de nehezünkre esik az, hogy meglássuk: mások is ugyanolyan esendő, hibát hibára halmozó emberek, mint mi vagyunk. Másokat mindig éppen a legjobbnak, vagy a legrosszabbnak látjuk, miközben bele se gondolunk abba, mennyire szövevényes és árnyékolt egy emberi élet.

Tudatlanok vagyunk és a tudatlanságunk abból fakad gyakran, hogy a megismerés hajlandóságát is elfojtjuk. Mindez félelmet és gyűlöletet szül bennünk és nem marad életünkben semmi más, csak a magány.

Hol van ebben a békétlenségben advent?

Néha elfeledkezünk róla, de az adventi időszak böjti időszak is. Lehetőséget ad arra, hogy rendezzük sorainkat, felismerjük a békétlenségünk okait és végiggondoljuk azokat. Pál apostol víziója nem más, mint hogy ebből a sötét, rideg, kilátástalan valóságból, mely a római gyülekezetben tetten érhető: lesz kiút. A helyzet meg fog változni.

A türelem és vigasztalás Istene egyetértést hoz nem csak a gyülekezet tagjai között, hanem az egész emberiség számára. Ami ma nehézségnek tűnik, sokszor lehetetlennek, az Isten eljövetelekor valósággá válik. Egyetértés lesz közöttünk. Ebben van reménységünk, ugyanis Krisztus átölelt minket, mindenkit, hogy megmutassa az igazi otthont: Isten szerető, békét hozó és befogadó országát.

Ő mindenhol jelen van és jelen lesz: emberi esendőségben, vagy éppen emberi nagyságban; békében és békétlenségben, halálban és feltámadásban.

Ne tartsuk ezt meg magunknak. Tárjuk szét karjainkat azok felé, akik számunkra idegenek, sőt azok felé is akiket talán ellenségeknek gondolunk. Nehéz ez, de Isten mindenkire kiterjedő kegyelme erre a küldetésre hív minket. A békétlenség a világban elfogadhatatlan. Törvényszerűnek tűnik, úgy érezzük ez a világ rendje, de ez elfogadhatatlan. Törekednünk kell arra, hogy az a békesség, az az egyetértés, amelyről Pál beszél a római gyülekezetnek, megjelenjen a világban. Egy kedves gondolatban, szóban vagy egy segítő cselekedetben. Vannak, akik még nem tapasztalták meg Isten békességének örömét. Akik még sosem érezték Isten szeretetének meleg otthonát. Tegyünk érte és reménységgel gondoljunk arra, hogy világosabb lehet ettől az ő életük. Ezt a világosságot tudatosítsuk egymásban, de legfőképp magunkban.

Isten a türelem és a vigasztalás istene. Isten a békesség és a szeretet istene. Ezzel a biztonsággal tölt meg bennünket a benne való hit.

A múlt héten hallott igehirdetés szerint advent első vasárnapja a legnagyobb sötétségben felgyulladó első gyertyafény, mely apró és nehezen látható, mégis elmondhatatlanul fontos. Hiszen mikor lenne értelme a gyertyagyújtásnak, ha nem a legnagyobb sötétség kellős közepén? 

Advent második vasárnapjának tapasztalata, hogy az első gyertyafény halványan pislákol, mégis érezhető az a szeretet és békesség, mellyel megtölti a sötétséget. Itt, advent közepén figyeljünk erre a gyertyafényre. Figyeljünk rá, hogy ne aludjon ki bennünk és másokban. Legyen gondunk arra, hogy mások is felfigyeljenek rá, mert belőle türelmet és vigasztalást, békességet és szeretet nyerhetünk. Reménységet, hogy Isten jelen van a világ szenvedésében, jelen van a számunkra kifürkészhetetlen, ismeretlen jövőben és jelen van az emberek közötti békétlenségben. Engedni kell ennek a reménységnek, hogy megjelenhessen sötét és rideg valóságunkban a világosság. Sőt, ne csak megjelenjen, hanem le is győzze azt.

Ez Pál tanításának reménysége. Ez a mi reménységünk. Ennek az üzenetét közvetítette akkor a római gyülekezetben és közvetíti ma is. Ismerjük fel ezt és mi is ennek tudatában éljük életünket, hogy a közös életünket is egy kicsit megvilágítsa Isten országának világossága.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr8712016549

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.