Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Út az ígéret földjére – egy menekült család újra együtt Magyarországon

2016. november 21. - KötőSzó

Egyházi és civil összefogás és egy elszánt család hite, emberfeletti küzdelme kellett ahhoz, hogy a kilenctagú afrikai család újra együtt lehessen és megkezdhessék közös életüket Magyarországon, ami számukra most az ígéret földjét jelenti.

Szöveg és fotók: Laborczi Dóra

dsc_1548_2.JPG

Menekülés a szolgaság földjéről

„Születésemtől fogva keresztény ember voltam, így élek a mai napig. Az, hogy össze tudtuk hozni újra a családot, Istenbe vetett hitünknek köszönhető. Izrael gyermekei rabszolgák voltak Egyiptomban, szenvedtek és jobb életre, szabadulásra vártak. Akik segítettek nekünk, nem afrikaiak voltak, mégis nekik köszönhető, hogy összegyűjthettük Izrael gyermekeit – a feleségem gyermekeit – itt, az ígéret földjén. Az, hogy a gyerekek ide tudjanak jönni, elsősorban nem testi, hanem spirituális harc volt. Egy hívő embernek fontos eltökéltnek lennie. Most nagyon boldog vagyok, hogy újra láthatom a feleségemet mosolyogni” – mondta a család férfitagja a sikeres családegyesítés alkalmából rendezett hálaadó ünnepségen a Józsefvárosi Evangélikus Egyházközségben.

A férfi és a nő két éve érkezett Magyarországra, de a gyermekeket nem tudták magukkal hozni. A hat kiskorú egyedül lakott Kenyában, egyedül kellett elvégezniük a családegyesítéshez szükséges – nem kevés és meglehetősen szűk határidejű – papírmunkát. Nemrég a józsefvárosi evangélikus egyházközségben ünnepelték meg, hogy végre együtt lehet a család, az édesapa dolgozik, és van hol lakniuk. Sok szervezet és önkéntes dolgozott azon, hogy ez sikerülhessen.

„Katona vagyok, nem bérgyilkos”

Még inkább érthetővé válik a férfi bibliapéldázat-szerű beszéde, amikor külön is beszélgetni kezdünk a szülőkkel.  

dsc_1575_2.JPG

A férfi részletesen mondja el az otthoni helyzetet, az átélt borzalmakat, felesége hallgat, számára megterhelő még a visszaemlékezés. Miután egyre több részlet derül ki róluk, megkérnek, inkább mégse írjuk le a nevüket, ne hozzuk le a róluk készített fotókat és semmilyen beazonosításukat lehetővé tévő információt.

A férfi magas rangú katonatiszt volt egy közép-afrikai köztársaságban, azért kellett elmenekülnie, mert megtagadott egy parancsot, amely szerint meg kellett volna ölnie egy ártatlan embert. „Katona vagyok, nem bérgyilkos” – mondja.

A nő története ennél is durvább: ő ápolónőként dolgozott egy katonai kórházban, ahol azt a parancsot kapták, hogy öljenek meg minden ruandai sebesültet. Megtagadta, emiatt elmenekült az országból. Időközben a hatóságok felkeresték a lakásán, de csak édesanyját és bátyját találták otthon. A férfit gyerekei szeme láttára ölték meg, a nagymamának pedig lábát érte egy golyó. A nő férje korábban vesztette életét – őt a börtönben kínozták halálra.

Menekülés közben, egy törökországi menekülttáborban találkozott mostani férjével, azóta közös kisbabájuk is született – már Magyarországon, a bicskei menekülttáborban. A nő a családját ért tragédiákról menekülése során értesült, és megfogadta, hogy saját, első házasságából származó négy gyereke mellé megölt testvére két gyermekét is magához veszi.

„Ez a nő egy hős”

„Amikor megismertem őt, rögtön látszott, hogy semmi nem fontos számára, csak az, hogy ide hozza a gyerekeit. Ő egy hős” – mondja Somogyvári Zoltán, aki a Helsinki Bizottság munkatársaként a legtöbbet dolgozott azon, hogy a családegyesítés megvalósulhasson. Tőle tudom meg a folyamat részleteit: hamar kiderül, hogy a történetnek ez a része sem ment könnyen. A gyerekek ugyanis a lakhelyükön nem tudták a szükséges papírokat benyújtani, mivel ott nincs magyar konzulátus. A kenyai Nairobiba kellett elmenniük, ahová egy darabig elkísérte őket nagyapjuk, akinek azonban egészségi állapota miatt haza kellett utaznia. A hat kiskorú gyerek ezután egyedül élt és intézkedett Nairobiban és csodával határos módon az egyesítési kérelem lejárta előtti napon be tudták nyújtani a papírokat.

dsc_1583_2_2.JPG

 „A családegyesítésre vonatkozó szabályok Magyarországon elég szigorúak” – mondja Somogyvári. „Amikor ennek a családnak az ideutazását intéztük, a papírok benyújtásához még fél év állt rendelkezésre, a kormány ezt azóta szigorította: most már mindössze három hónap van minderre. Jelenleg csak a családtag tudja elindítani az eljárást külföldről, pedig sokkal jobb megoldás lenne, ha az a személy is elindíthatná Magyarországon, aki a menedékjogot kapta.” Amióta bevezették a három hónapos intervallumot, néhány családegyesítési ügyet képviselt még csak a Magyar Helsinki Bizottság, míg előtte évente 15-20 ilyen esetben segédkeztek. (Erről bővebben az Abcúg riportjában olvashat.)

A családegyesítés költségeit a Helsinki Bizottság két külföldi keresztény szervezet – egy unitárius amerikai és egy jezsuita német közösség – felajánlásából tudta fedezni, de ez a csodaszámba menő történet nem alakult volna így a rengeteg többi segítő nélkül, akik a bicskei menekülttáborba érkezése vagy a menekültstátusz megszerzése óta figyelemmel kísérik és segítik az édesanyát.

„Hogy ne betegedjen bele a várakozásba”

A nőnek nem volt egyszerű várandós kismamaként, majd újszülött gyermekével keresztülmennie a menekültstátusz megszerzésével és a családegyesítéssel járó procedúrákon sem. Arról is később értesült, hogy Magyarországon van a jelenlegi párja, egy másik menekülttáborban – először tehát őket kellett összehozni.

dsc_1536_2.JPG

A józsefvárosi gyülekezeti délutánon a családot kísérő civilek sorra mesélik el, ki hogyan, miben segített. Egy nő a bicskei befogadó állomáson született kisbaba tápszerének beszerzésében segédkezett, de mint mondja, „azonnal beleszeretett” a családba és azóta mindennapos látogató náluk. Ákos az az ember, aki egy családsegítő szolgálat szociális munkásaként a kezdetektől – a bicskei menekülttáborban töltött időszak óta – kíséri a családot. Eljöttek azok a tolmácsok is, akik szinte az első Magyarországon töltött percektől egészen mostanáig jelen voltak, vannak mellettük. Rengeteg név, civil szervezet hangzik el: ki ügyintézésben, ki lakhatásban (a Menedék Egyesület), ki magyar nyelvtanulásban, ki lelki és pszichológiai tanácsadásban (a Cordélia Alapítvány) segédkezett. Természetesen, a háttérben ott van számtalan meg nem nevezett önkéntes munkája is.  

A menekültstátusz megszerzése után a beilleszkedésben az Evangélikus Diakónia Integrációs Szolgálata nyújt támogatást a családnak. „Bár az itt megszólaló civilekhez és segítőkhöz képest a mi munkánk kevésnek tűnik, mi leginkább közösségi programok szervezésével, adományokkal, nyelvórákkal támogattuk a családot. De azt gondolom, hogy ezek – elsősorban a hétfői női körünk – mégis hozzájárultak ahhoz, hogy az édesanya a várakozás ideje alatt ne betegedjen bele a helyzetbe” – mondja Soltis Lilla, az evangélikus Integrációs Szolgálat munkatársa. A család a (korábbi Református Menekültmisszió munkatársai által alapított) Kalunba menekülteket segítő civil szervezet lakhatási programjának keretében jutott állandó lakhatáshoz. Jelenleg a magyar nyelv tanulása, a gyerekek iskolaügyeinek intézése (ezekben szintén a Kalunba segít), a munkahely-keresés okozza a legnagyobb fejtörést a családnak.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr5611972018

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.