Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Halál, hol a te helyed?

2016. november 01. - KötőSzó

Miért próbálunk meg úgy tenni, mintha a betegség, a gyász, a halál és a fájdalom nem lenne az élet része?

Szerző: Laborczi Dóra | Forrás: ELLE magazin

Tudjuk, hogy a halál az élet velejárója és egyben legnagyobb misztikuma is, amely az örök fiatalság és szépség illúziójába kapaszkodó korunkban, éppen az elmúlástól való félelem miatt nem kap elég figyelmet. Miért nem tudunk mit kezdeni azzal, ha valaki a környezetünkben meghal? Miért toporgunk bizonytalanul egyik lábunkról a másikra állva, hogyha gyászesettel találkozunk? Miért akad belénk a szó, amikor részvétet kellene nyilvánítanunk?

Beszéljünk sokat az emlékeinkről

Mint sok minden másnak, ennek a jelenségnek a hátterében is az elfojtás áll, vagyis az a nem túl szerencsés konfliktus-kezelési módszer, amelynek alapja, hogy „amiről nem beszélünk, az nincs is”. Tullner Gabriella pszichológus szerint a gyász első szakaszában, a sokk szakaszban még természetes, hogy nem tud és akar az ember az őt ért veszteségről, megrázkódtatásról beszélni. A második szakasz az összeszedettség időszaka, amikor a gyászoló a még meglévő erőforrásait mozgósítja, hogy képes legyen a temetést megszervezni és azon részt venni „A halál azért válik tabuvá, mert a legtöbben a harmadik szakaszban rekednek meg, amelyik a kaotikus állapot, amikor nem akarjuk elengedni a másikat, dühösek vagyunk, hibáztatunk másokat vagy magunkat.

Ha a gyászoló egy év után sem tud innen az elengedés szakaszába továbblépni, elindul a kóros gyászreakció. Tovább pörög a mókuskerék: a hibáztatás, miértek keresése vagy az elhunyt kvázi életben tartása, a holmijaihoz való görcsös ragaszkodás.

A gyász ilyenkor gyakran kórós gyászreakcióba fordul, amikor az elhunyt által hagyott ürességet már nem magamban érzem, hanem minden másban, ez aztán komolyabb testi-lelki betegségekhez, depresszióhoz hasonló tünetekhez is vezethet. Érdekes, hogy ameddig régen a legnagyobb tabunak a szex számított az emberi közösségben beszédtéma szempontjából, ma a halál vette át ennek a helyét, éppen a tagadás miatt.” 

A szakember szerint úgy lehetünk túl ezen a kritikus szakaszon, hogyha a család szembemenve a társadalmi elvárásokkal, nem kezeli tabuként a halálesetet. „A családok a legtöbb dologhoz azért viszonyulnak tabuként, mert a társadalom, a környezet akként kezeli őket, de ez ellen lehet tenni. Gyász esetén kedves történeteket lehet mesélni az elhunytról, akkor oldódik a gyász súlya is és megindul az identifikáció, ami a feldolgozási folyamat legfontosabb része: az, amikor megteremted magadban a másikat. Amikor visszagondolsz az elveszített személyre, és, ha közel állt hozzád, bizonyos dolgokat, a mozdulatait például észreveszed magadon. Ezt pedig a környezet is megerősítheti: »nahát, úgy mosolyogsz, mint nagymamád« vagy »ezt most úgy mondtad, mintha ő mondta volna«. Vagyis, ameddig gyászolok, a temetőben és a személyes tárgyai között keresem azt, aki már nem lehet velem. Hogyha feldolgoztam a veszteséget, már magamban próbálom meg fellelni, de ez csak úgy megy, ha családban beszélünk az elhunytról, a vele kapcsolatos élményeinkről, emlékeinkről” – vázolja a feldolgozás folyamatát Tullner Gabriella.

Ágyban, párnák közt

„Az emberi élet három nagy szüksége a születés, házasság, halál, amellyel a maga módján minden ember szembenéz” – írja Bálint Sándor néprajzkutató az emberi élet fordulóihoz fűződő népszokásokat összefoglaló tanulmányában. A halált a népi gyakorlatban az élet természetes velejárójának tekintették, és a haldoklástól a temetésig – hasonlóképpen a születéstől a keresztelőig, vagy a házasságtól a lakodalomig – szimbolikus cselekedetek, drámai keretbe sűrített szokások vették körül. Mára ezek a szokások elkoptak, és a halál, illetve haldoklás tényét leginkább hallgatás övezi. Mindezt erősíti az elvallástalanodás is, hiszen amíg

korábban a vallás jelentette a kapaszkodót a halállal való szembesülés során, a modern kor hitét vesztett embere nem kapaszkodhat a túlvilági életről szóló vallási interpretációkba. Ezért aztán hajlamossá válik arra, hogy inkább egészében ignorálja a témát.

Régen a családnak, kisebb lakóközösségeknek is óriási szerepük volt a gyászfeldolgozásban. És mivel régen a legtöbben otthon haltak meg, a haldokló körül élőknek is több lehetőségük nyílt így szembenézni saját, halállal kapcsolatos félelmeikkel és kibogozni vagy elvarrni azokat az összekuszálódott szálakat, amelyek a távozni készülő rokonhoz fűzték. Ma a legtöbben kórházban töltik az utolsó heteiket, ami a gyász folyamatának szempontjából több problémát is felvet. A látogatók csak a látogatási idő alatt lehetnek a haldoklóval, a legtöbb esetben pedig a halál pillanatakor a hozzátartozók közül senki nincs jelen, ami a későbbiekben erős bűntudatot és megválaszolhatatlan kérdések sorozatát váltja ki: Mit gondolhatott utoljára? Mit mondott volna nekem? Hogyan érezte magát? Mennyire érezte magát egyedül?

A halál hírét legtöbbször klinikai szaknyelven, személytelenül közlik, illetve gyakran előfordul, hogy a hozzátartozóknak nincs lehetőségük utolsó pillantást vetni az elhunytra.

A család pedig ott marad, egyedül, emberi szó nélkül egy megürült kórházi ágy mellett a belül kongó ürességgel. Ilyenkor lehet lélekmentő funkciója a kórházben dolgozó egyházi embereknek - lelkészeknek és segítőikenk -, hiszen egy-egy jó szó vagy ima, akár a csendes jelenlét, néma osztozás a fájdalomban is óriási jelentőséggel bír ezekben a helyzetekben.

Később gyakran a környezet is úgy próbál segíteni a gyászoló családnak, hogy minél hamarabb „túl legyenek rajta”, vagyis ismét a szőnyeg alá söprés, az elhallgatás az általánosan elfogadott módszer.

Ez a reakcióval a legtöbben találkozunk vagy azért, mert gyászolunk valakit, vagy azért, mert részvétet illene nyilvánítanunk. De mit lehet ilyenkor mondani? Legtöbbször a biztonság kedvéért inkább nem is mondunk semmit, ezzel azonban valószínűleg nem enyhítünk a gyászoló fájdalmán, csak még jobban összezavarjuk és az elhallgatás folyamatát erősítjük: velem van a baj, hogy most gyászolni szeretnék?

Hány életed van?

Óriási ellentmondás figyelhető meg abban is, amit az életről és a halálról a minket körülvevő hírforrások, képek és filmek mutatnak.

Míg az egyik oldalon tabu az öregedés, a betegség és a halál, a másikon, a számítógépes játékok és akciófilmek világában az embernek mit sem árt, ha lelövik, marad még öt élete úgyis.

A lövöldözés, vér és halál a filmeken, a hírekben is állandóan napirenden van, mindeközben feldolgozatlan családi traumák és gyászesetek szövik át mindennapjainkat, amelyekről íratlan szabályként egy szót sem szabad szólni.

A veszteségekről beszélni valóban nem könnyű, a kimondatlan krízisek mégis minden csendes pillanatba beférkőzhetnek, ezt pedig leginkább a gyerekek érzik meg. Ezért is kiemelten fontos, hogy a gyereknek a megrázó helyzetekben is igazat mondjunk, mert a nonverbális kommunikációnk, minden, ami „ott lóg a levegőben” úgyis érezteti velük, hogy baj van, a figyelemelterelés és az elhallgatás pedig csak összezavarja őket.

„Nem jó, ha a szülők eltitkolják a gyerek elől a gyászesetet. Nem jó megoldás az sem, ha – főként, hogyha nagyobb már, emlékszik is a nagyszülőre – nem viszik el a temetésére. A halál az élet természetes része, és ahhoz, hogy gyászolni tudjunk, részt kell vennünk a temetésen, hiszen az elengedés ott kezdődik. Ez lélektanilag a gyermeknek is lényeges” – fejti ki Tullner Gabriella.

A tudatosítás a felnőttek számára is elsődleges fontosságú: egyrészt az önhibáztatáson is túllendíthet, másrészt pedig a mély fájdalom után a figyelmet is segít inkább a szép emlékekre, közös élményekre irányítani.

Miért tabu a halál?

Bár régebben, például a paraszti kultúrákban minden közösségnek megvolt a maga gyászrítusa, ami a feldolgozást segítette, a halállal találkozni, szeretett személyt elveszíteni minden korban fájdalmas. A különbség csupán annyi, hogy míg a múltban pontosan kidolgozott szokások, rítusok segítették a gyászoló családot - őket pedig a vallás, a társadalom, a család, a közösség irányítgatta ebben –, ma ezzel kapcsolatban is, mint sok más esetben, ránk van bízva a döntés: milyen megoldást találunk leginkább alkalmasnak az elengedésre. Mivel a fájdalmakkal való szembenézés nem kellemes, a legtöbben nem is ezt választják, a könnyebb útnak azonban beláthatatlan következményei lehetnek: begyógyult heg helyett újra és újra – akár a legváratlanabb helyzetekben – felszakadó sebként mérgezheti életünket a nem megfelelően kezelt gyász vagy trauma.

A mai kor követelménye ugyanakkor, hogy az ember legyen erős, viselje a terheket keményen, legyen egészséges, szép és fiatal is. Gyenge viszont semmiképp sem lehet. Ezért nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a gyász nem gyengeség. Időt kell hagyni a gyásznak, ami a fájdalmas pillanatok mellett lehetőséget kínál egész életünk, a kapcsolataink átgondolására, a változásra.

A halál az élet legizgalmasabb kérdésköre, halálhoz való viszonyulásunk pedig meghatározza egész életünket, életvitelünk minőségét. Hogyha félelmeink ellenére nem hagyjuk figyelmen kívül a halál – mint természetes biológiai folyamat – eshetőségét az életünkből, valószínűleg könnyebben tudunk különbséget tenni a fontos és a kevésbé fontos, az értékes és az értéktelen, a valódi és a látszat-problémák között is.

***

Ez a cikk az ELLE magazin 2013 novemberi számában megjelent Miért tabu a halál? című írás átdolgozott változata.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr9911921759

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.