Kötőszó

1958 után az egyházi karriert is meghatározta az 1956-hoz való viszony. Aki bármely kis részt is vállalt az 1956-58 közötti egyházi élet átalakításában, irányításában, azt félreállították. Budapestet megtisztították a „reakciós” lelkészektől, a teológiáról eltávolították az 1956-ban „kompromittálódott” tanárokat. Sok tehetséges lelkész és teológus került ekkor ma szinte elképzelhetetlenül nehéz élethelyzetbe, gyakran családjától elszakítva a nyomor szélére.

Szerző: Kertész BotondAz 1980-as évek második felében jártam gimnáziumba. Minden reggel végigsétáltam a Szentkirályi utcán, az iskolához közeledve kereszteztem a Bródy Sándor utcát. A Magyar Rádió bejárata felett lévő órán ellenőriztem a „részidőmet”, hogy időbe odaérek-e az első órára. Minden évben volt egy októberi nap, amikor az óra alatt gépfegyveres rendőr állt. Innen tudtam, hogy aznap van az 1956-os forradalom évfordulója (mivel a dátumokkal mindig is bajban voltam, soha sem tudtam pontosan megjegyezni, hogy október huszonhányadika is az a bizonyos nap.)

Szerencsés voltam: bár 1956-ról nem esett nagyon sok szó a családomban, azt legalább tudtam, hogy szó sem volt ellenforradalomról, és Kádár János korántsem az a joviális „Kádár apánk”, akinek a fél nyolcas tévéhíradó mutatja. Ez a tudás korántsem volt általános a nyolcvanas években. Mint tudjuk, a rendszer egyik fundamentuma volt, hogy 1956-ról lehetőleg minél kevesebb szó essék, vagy ha elkerülhetetlen, akkor a fasiszta csőcselék ellenforradalmi randalírozásáról legyen szó.

Az elhallgatás és eltagadás kultúrája az evangélikus egyházi közéletet is áthatotta a forradalom leverése után. Bár az evangélikus egyházban majd’ két évet késett a forradalom után az egyházi élet „konszolidálása” – 1958. november 4-én (!) iktatták be hivatalába Káldy Zoltán püspököt – gyorsan sikerült alkalmazkodni az újra szabott diktatúra elvárásaihoz. 1956 csak a nyugati határon túl maradhatott forradalom, az 1958-ban másodszor is eltávolított Ordass Lajos csak a Lutheránus Világszövetségben (LVSZ) őrizhette meg alelnöki tisztségét, de azért ez a tény is sok fejfájást okozott az egyházi vezetőknek. Káldy Zoltán első, nem hivatalos bécsi találkozóján alig fogyott ki a szemrehányásból az LVSZ vezetői felé, hogy folyamatosan szították az „ellenforradalmat”, rossz irányba befolyásolták Ordass Lajost, és minden eszközzel hátráltatják az egyház és állam megbékélését Magyarországon. Bár az 1958 utáni magyarországi evangélikus egyházvezetőség és a Lutheránus Világszövetség közeledése oly sikeres volt, hogy 1984-ben már Budapesten rendezték a szervezet nagygyűlését, 1956 és Ordass Lajos megítélése még ekkor is feszültséget okozott. Ordass sírjának megkoszorúzását – melyen a világszervezet vezetősége mellett kénytelen kelletlen Káldy Zoltán is részt vett – meglehetős sikerrel tudta agyonhallgatni a korabeli magyar nyelvű egyházi sajtó.

1957 nyarán még az Ordass Lajos vezette egyházi küldöttség elutazhatott a Lutheránus Világszövetség minneapolisi nagygyűlésére

1958 után az egyházi karriert is meghatározta az 1956-hoz való viszony. Aki bármely kis részt is vállalt az 1956-58 közötti egyházi élet átalakításában, irányításában, azt félreállították. Budapestet megtisztították a „reakciós” lelkészektől, a teológiáról eltávolították az 1956-ban „kompromittálódott” tanárokat. Sok tehetséges lelkész és teológus került ekkor ma szinte elképzelhetetlenül nehéz élethelyzetbe, gyakran családjától elszakítva a nyomor szélére.

Volt visszaút a távoli, koldusszegény gyülekezetekből is, de ezért nagy árat kellett fizetni. Az előmenetelhez nem volt elég közömbösnek és apolitikusnak maradni, a rendszer megkövetelte a mellette való aktív kiállást. Ennek természetesen része volt az 1956-tal való szembefordulás is. Állambiztonsági dossziéban maradt fent egy megdöbbentő „vallomás” arról, hogy egy teológiai professzor, aki 1957-58-ban még Ordass mellett vett részt az állammal való tárgyalásokban, hogyan fordult szembe múltjával, amikor 1968-ban úgy érezte, méltatlanul háttérbe szorítják. „Így érkezett el az 1956-os ellenforradalom véres időszaka. Egyházi előzményeiben és az azt követő egyházi eseményekben semmilyen aktív szerepen nem volt. Felvonulásokban nem vettem részt, cikkeket nem írtam, beszédeket sem tartottam, - mint a legtöbben akkor, megdöbbenten és megzavarva figyeltem a rohanó eseményeket. Amikor az egyházi élet - szakítani akarva az elmúlt tíz év útjával - újra megindult, mint addig "politikailag nem tevékeny professzor" másokkal együtt előtérbe kerültem. […] Az ezt követő évek - az 1960 körüli esztendők - alatt természetesen és érthető módon is, amikor egyházunk kereste az „egyház a szocializmusban” már előzőleg megtalált útjának még jobb és teológiailag még megalapozottabb formáit, félreállítottak; részben magam is hibás voltam ebben, hiszen nem volt még bátorságom vállalni a mai utat.” A megtört karrier felívelt: a professzor tíz éven keresztül dolgozhatott az egyházi világszervezetek genfi központjában, majd püspökké is választották.

Két nemzedéknyi idő telt el 1956 óta, és már sokaknak van azok közül is gyermekük, akiknek nem november 7., hanem október 23. volt az iskolaszüneti nap.

Úgy érzem, kegyelmes volt hozzánk az Úr, nem kellett harmad-negyedíziglen elviselnünk büntetését. Bármilyen nehéz és ellentmondásos 1956 örökségét feldolgozni, elhordozni a nemzetnek illetve az egyháznak, az mindennél fontosabb, hogy nem az elhallgatás vagy az elhazudás ördögi alternatívái közül kell „választanunk”. A mi nemzedékünknek és az utánunk jövőknek már csak arra kell vigyáznunk, hogy éljünk a lehetőséggel, és ne hagyjuk, hogy 1956. október 23-án egyszer ismét az ellenforradalom győzzön. Azért ez sem kis feladat.