Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Kelj fel, és járj

2016. október 02. - KötőSzó

Nagy becsben tartjuk egyre üresebb, magányos templomainkat és az a néhány kósza lélek, aki még betéved, előbb-utóbb belealszik az igehirdetésekbe, amelyek jobbára arról szólnak, hogy az ember egy elrontott, eltévedt, lelkileg teljesen béna bűnös ember. (...) Jézustól Isten háza nem választhat el, még ha befalaztuk is a tetejét, az ajtaját, az ablakait. Emberek tudnak elválasztani tőle. Azok, akik azt mondják, csukd be a szemed, és aludj, emberke. Azok, akik azt mondják, hogy Jézussal lenni azt jelenti, hogy vakok vagyunk az igazi bajra, és nem segítségnyújtással tartozunk egymásnak, hanem Istennek tartozunk méla szendergéssel.

Az itt közölt igehirdetés 2016. október 2-án, a Józsefvárosi Evangélikus Egyházközség istentiszteletén hangzott el.

Jézus hajóra szállva átkelt, és elment a maga városába. És íme, vittek hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: „Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid.” Ekkor néhány írástudó így szólt magában: „Ez Istent káromolja.” Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat, ezt mondta: „Miért gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan mi könnyebb, ezt mondani: Megbocsáttattak bűneid! - vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj!? Hogy pedig megtudjátok, hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bűnöket a földön: Kelj fel - így szólt ekkor a bénához -, vedd az ágyadat, és menj haza!” Az pedig felkelt, és hazament. Amikor a sokaság ezt meglátta, félelem fogta el őket; és dicsőítették az Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek. (Mt 9,1-8)

Történt pedig, hogy egy szép napon egy teljesen egészséges, életerőtől buzgó, tevékeny fiatalember elindult otthonról a barátaival, fölkereste azt a Jézust, akiről a barátai annyit meséltek neki,

mert ez a csodás tanító-gyógyító hatékonyabb, mint a legjobb altató, és ez a fiatalember olyan sok mindent csinált, hogy nem tudott aludni. Arra pedig már nagy szüksége lett volna.

Szóval fogta magát, elment Jézushoz, aki történetesen épp otthon volt. Sokan mások is ott voltak nála, de neki sikerült valahogy a közelébe férkőznie a tömegben.

Jézus ránézett, és így szólt: látom, a barátaid jó sok sületlenséget meséltek neked rólam. De nem baj, segítek én a bajon. Persze ezért sokkal tartozol, ne feledd.

Most pedig feküdj le ide, és aludj el szépen. Nyugtalanító álmokat fogsz látni, és nem fogsz jól aludni, mert állandóan az fog a fejedben járni, hogy mennyivel is tartozol. Na jóccakát.

Azzal kezét a fiatalemberre helyezve azonnal, és jó hosszú időre méla álomba küldte őt Jézus.

A barátok pedig kimásztak a tetőn, amit jól be is falaztak maguk után, sőt, a ház ablakait és ajtaját is befalazták.

Az írástudók, és farizeusok pedig ezt látva összenéztek, mosolyogtak, és azt mondták: nohát ez a Jézus aztán igazán jó ember, tudja ez, hogy miként gondolkodik rólunk az ÚrIsten.

Az a már nem is olyan fiatal ember pedig azóta is ott alussza zaklatott álmát az Isten befalazott, magányos házában, és arról lát rémálmokat, hogy milyen iszonyúan kegyetlen, leróhatatlan adóssága van neki.

Ugye milyen különösen hangzik ez a kis mese? Pedig semmi mást nem tettünk, mint a feje tetejére állítottuk az előbb hallott történetet Jézusról.

Minden pont fordítva van benne, mint ahogyan a valóságban történt. Vagy mégsem?

Az tény, hogy tótágast áll a világ, és óriási a baj. Nagy becsben tartjuk egyre üresebb, magányos templomainkat, Isten házát, és az a néhány kósza lélek, aki még betéved,

előbb-utóbb belealszik az igehirdetésekbe, amelyek jobbára arról szólnak, hogy az ember egy elrontott, eltévedt, lelkileg teljesen béna bűnös ember.

Jó, talán nem annyira ránk jellemző ez, ahogyan látom, de azt mégis megfigyeltem, hogy ez az általános tendencia, a környezetünkre igenis ez a jellemző.

Csukd be a szemed, és aludj, emberke.

Úgy kezdődik az evangéliumi híradónak ez a bejátszása, hogy Jézus elmegy a maga városába. Másutt Máté említi is, hogy Jézus Názáretből Kapernaumba költözött.

Szóval teljesen lehetséges, hogy a saját házába ment haza, és ott gyűltek köré mindazok, akik már ismerték, vagy csak hallottak róla. Márpedig Jézus háza Isten háza.

Ezt azért hangsúlyozom, mert a gutaütött ember barátai, akik hittek Jézusban, a sokaság miatt nem jutottak Jézushoz közel, ezért az ő házát bontották meg, hogy mégis elérhessenek hozzá.

Milyen különös irónia ez: Jézustól Isten háza nem választhat el, még ha befalaztuk is a tetejét, az ajtaját, az ablakait. Emberek tudnak elválasztani tőle. Azok, akik azt mondják, csukd be a szemed, és aludj, emberke.

Azok, akik azt mondják, hogy Jézussal lenni azt jelenti, hogy vakok vagyunk az igazi bajra, és nem segítségnyújtással tartozunk egymásnak, hanem Istennek tartozunk méla szendergéssel.

Teljes őrület.

De nem ellenségképet akarok állítani, hanem csak azt szeretném mondani, hogy szerintem Jézus nagyon másként látta, hogy mivel tartozunk, és nem azt monda, hogy aludj el, emberke, hanem azt mondta: kelj fel és járj.

A Jézussal való találkozás a szabadsággal való találkozás, mindig az. Ő elengedi a tartozást. Kelj föl, és menj, ember, te is segíts szabadságra jutni másoknak.

Ezt azért gondolom, mert az evangéliumban, amikor Jézus azt mondja ennek a lebénult embernek, hogy bátorodj, gyermekem, megbocsáttattak bűneid, akkor egy olyan szót használ, ami görögül (és a zsidó nyelvben is megtalálható) valami olyasmit jelent, hogy elengedés.

Ugyanazt a szót használja, mint amivel a Miatyánk-imát is tanítja. Nem tudom, mennyire köztudomású, közismert, de így van: hogyha szó szerint fordítjuk a Jézustól tanult imát,

akkor a „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” rész valójában úgy hangzik, hogy „engedd el a mi tartozásainkat, ahogyan mi is elengedjük a nekünk tartozóknak”.

Ébredj fel, gyermekem, nyisd ki a szemed, ne aludj. Én, az Istenség elengedlek, nem tartozol nekem többé, szabad vagy, nem pedig rabszolga.

Így hát most kelj föl, járj és menj, és tedd te is ugyanezt az embertársaiddal. Ne azt nézd, hogy ki mivel tartozik neked, vagy  hogy ha a te házadba lép, akkor hogyan tartozik viselkedni.

Mutasd meg neki a szeretet szabadságát, és meglátod, sokszorosát kapod vissza annak, amiről azt hitted, tartozik neked a másik ember.

Ezt mondja a földön járó Isten, én úgy érzem.

A bennünket gyermekeiként szerető Isten elengedi a tartozásunkat, a bennünket gyógyító Jézus leoldozza a lelkünket gúzsba kötő köteleket, fölébreszt a bénán fekvés szendergéséből, és útra indít: menj, járj!

Szabad vagy, és feladatod van, mert csak szabad ember segíthet szabadulni másoknak is. Valamivel mégiscsak tartozunk, úgy látszik, csakhogy nem Istennek, hanem egymásnak.

Ezzel a küldéssel Jézus inkább munkatársaivá tesz, mintsem lekötelezettjeivé. A gyógyító szabadságságunkért cserébe nem tartozást ró ránk, hanem feladatot ad.

Képtelen vagyok elhinni az ellenkezőjét. Szomorú tapasztalatom a nagyon közelmúltból, hogy papok is képesek a csukott lelki szemek, a gúzsba kötött lélek helyességét prédikálni, és arra biztatnak, hogy falazzuk be a házainkat belülről.

Egy teljesen lezárt, befalazott házban mondjuk nagy a csönd és a nyugalom, jót lehet aludni benne – egy ideig –, de nekem az a küldés, hogy kelj föl, és járj, mert elengedtem a tartozásaidat, nagyon mást jelent.

Nekem ez a szabadságról beszél, amelyhez én is hozzásegíthetek másokat. És erre bizonyítékom is van, méghozzá szentírási bizonyítékom.

Ez a bibliai szakasz ugyanis úgy végződik, hogy „Amikor a sokaság ezt meglátta, félelem fogta el őket; és dicsőítették az Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.”

Nem arról beszél, hogy még az agyvérzést, vagy gutaütést is meggyógyító Jézusnak adott ilyen hatalmat. Fura is volna, hiszen itt Jézus, mint egy fölkapcsolt reflektor, fényesen, világosan úgy nyilatkozik meg, mint Isten. Egy pillanatra fölvillantja, hogy ki is ő valójában.

Szóval a Szentírás nem azt állítja, hogy az Isten ilyen hatalmat adott az Emberfiának, hanem azt, hogy az embereknek!

Azt mondja, hogy mi, emberek kaptunk hatalmat.

Érdekes, hogy pont most szerdán a kollégiumi egyetemistáinknak tartott áhítaton éppen erről beszéltem, hogy miben hasonlít a hatalom, és a szabadság.

Most aztán szépen összeér. Isten elengedi a tartozásunkat, Jézus pedig szabadon bocsát, és fölébreszt, útra indít. Hatalmunkban áll Isten házát kibontani, és szélesre tárni a szabadság ajtóit másoknak.

Ezt nem elsősorban a mai népszavazás miatt mondom, de tulajdonképpen az is hozzátartozik a kérdéshez. Mert ha szabadságunkban és hatalmunkban áll segíteni olyanokon, akik rászorulnak, vajon mit mondunk nekik?

Azt, hogy rád falazom a házat, te pedig ezért sokkal tartozol nekem, úgyhogy csukd be a szemed, emberke, és aludj szépen?

Vagy pedig azt, amit Jézus mond nekünk: elengedem a tartozásod, gyere, kelj föl, és járj szabadságban. És te is tedd meg ugyanezt másokért.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr4511760409

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.