Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Koldusnak látszó tündérek – hajléktalanok kiállításán jártunk

2016. szeptember 20. - KötőSzó

„Ha valakit annak alapján ítélünk meg, netán elítélünk, amit biológiailag (öröklés, de a nemzeti hovatartozás is), pszichológiailag (nevelés, képzés) és szociológiailag (társadalmi és gazdasági adottságok) magával hozott, nem pedig annak alapján, amit ezekből kihozott, akkor teljesen igazságtalanok vagyunk vele szemben.” – mondja Viktor Frankl, de ezt vallják a Koldusnak látszó tündér című hajléktalanok munkáiból létrejött kiállítás szervezői is. 

Szerző: Zászkaliczky Zsuzsannaimg_1079.jpg

„Ennyi minden, amit tehetünk” – olvasható Reményik Sándor verssora, a Koldusnak látszó tündér c. kiállítás mottójaként. A BAB (Budapest Art Brut Galéria) kiállításán olyan világgal szembesülünk, amelyről tudunk ugyan, de gyakran félrefordítjuk a fejünket. (Nyáron a balatonboglári evangélikus templom adott helyet hasonlónak.)

A szervezők Viktor Frankllal értenek egyet: „Ha valakit annak alapján ítélünk meg, netán elítélünk, amit biológiailag (öröklés, de a nemzeti hovatartozás is), pszichológiailag (nevelés, képzés) és szociológiailag (társadalmi és gazdasági adottságok) magával hozott, nem pedig annak alapján, amit ezekből kihozott, akkor teljesen igazságtalanok vagyunk vele szemben.” Meggyőződésem, ha valaki végigsétál a kiállított művek között, ráébred arra, hogy milyen nehéz a kevésből sokat létrehozni. Egyedül nem is menne. Visnyei Emőke és vagy negyven munkatárs – köztük szociális munkások szolgálata, képzőművészek és tudósok önkéntes munkája – kellett ahhoz, hogy ezek az alkotások és a kiállítás létrejöjjön.

Aki önhibáján kívül vagy önhibájából az utcára kerül, nemcsak önbecsülését veszti el, hanem puszta társadalmi létét is. Egyik pillanatról a másikra előítéletekkel találja szemben magát, elveszíti korábbi kapcsolatait, meggyengül értékrendszere, kétes helyzetekbe bonyolódik. Mindez fokozottan igaz, ha pszicho-szociális fogyatékkal, szenvedélybetegséggel, mentális problémákkal küzdő ember lesz hajléktalanná.

A BAB Galéria, a Moravcsik Alapítvány és számos, az átmeneti szállókon és a Máltai Szeretetszolgálat szállóin működő önkéntes célja, hogy csökkentse a távolságot a perifériára szorultak és a többségi társadalom tagjai között. Az értékközpontú művészetterápia nemcsak önkifejező eszközt ad a gondozottak kezébe, hanem azt is megmutatja, hogy képesek értéket teremteni, és ezt az értéket a világnak megmutatva saját magukat elfogadtatni.

„Art brut” – brutális, durva, csiszolatlan művészet, mondhatjuk, spontán művészet. Művelői beidegződésektől és elvárásoktól mentesen, tanulatlanul, ám a képzőművészet eszközeivel teremtenek mélységesen mély, elgondolkodtató, felrázó képi világot. Alkotásaik mint hatalmas, kétségbeesett felkiáltójelek sorakoznak a galéria falain: depresszív monokromitásba, expresszív-érzelmes színorgiába, gyermeki naivitásba, mániás rendezettségbe vagy decens harmóniába foglalt vallomásokat olvashat, aki tud és mer bennük olvasni.

Beke László művészettörténész a megnyitón arról beszélt, hogy fontos megismernünk ezeket a munkákat, felismernünk a mögöttük álló életeket és ráismernünk a célra: a megszabadulás vágyára. Amiről csodálatosan beszél egy kifüggesztett vers, az Elengedés. A vers egy sérült kismadárról szól, akit meggyógyítunk, de barátságát csak úgy őrizhetjük meg, ha minden fájdalmunk ellenére is képesek vagyunk szárnyra bocsátani, elengedni. Ekkor azonban nem várt fordulat következhet be: az elengedés fájdalma az elengedés boldogságává transzformálódik. Hiszen a segítségben megnyilvánult szeretet adja vissza a madárhoz méltó élet lehetőségét, ezzel a szabadságát.

A vers és a kiállítás egyik legfontosabb üzenete, hogy egymásra vagyunk utalva. Fontos nekünk, a kiváltságos többségnek, hogy megismerjük ezeknek az alkotóknak az emberi arcát. Hogy kiemelkedjenek a tömegből, az utca népéből. Fontos, hogy tudjuk: vágyak vannak bennük, kívánság a szépre, a megértésre, a gyógyulásra, az újrakezdésre. És nekik is fontos, hogy elmondhassák másoknak – akik másmilyen életet élnek – sok fájdalmukat és sok örömüket, küzdelmeiket és csüggedésüket. Értéket teremtve, ajándékot átnyújtva, megbecsülést kapva talán egy picit feljebb tudják majd emelni a fejüket.

Szabó Lajos, a Gyáli úti átmeneti szálló lakója – váratlan halála miatt – személyesen már nem lehetett jelen a megnyitón. A szálló egyik munkatársa olvasta fel azt a versét, amit erre az alkalomra szánt. A csinos, fiatal nő hangján fájdalmasan ellentmondásos volt a versben megidézett magány: Chirico, Szabó Lajos és fedél nélkül élő embertársaink magánya.

Változatok Giorgio de Chirico metafizikus témáira


Csönd. Csak az árkád üres ritmusa

A tűzfalon egy gumikesztyű függ

A távolságok üvegzöld tüze

ablakba nyíló ablakokba süt

***

A márványszobor halott álmai:

Kristályhomályban kőként szállani

Az idő áll. Mi él a pillanat

egy falbavert gombostű árnya csak

***

Mozdony sustorog a fal mögött

Egy kósza felhő füstbe öltözött

Senki sincs. Senki senkire se vár

A sínek közt egy próbabábu áll

A segítő önkéntesek, a kiállítás rendezői talán többet is tehetnek, mint Reményik barátja a gyenge gyümölcsfák védelmére a mottóul idézett versben (Koldus tündérek). Mi, potenciális látogatók pedig visszakérdezünk: ez minden, amit tehetünk? Ez is valami: legalább találkozzunk a művekkel!

A szerzőről:

Zászkaliczky Zsuzsanna (1964) – az Evangélikus Országos Múzeum művészettörténész-muzeológusa és múzeumpedagógusa, a Credo evangélikus folyóirat főszerkesztője. 

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr4211730585

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.