Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Vigasztaljuk meg Istent

2016. szeptember 19. - KötőSzó

Isten vajon mit érez, és mit gondol, amikor ránk, emberekre tekint? Ha szeret minket, márpedig szeret, akkor iszonyúan szenved. Mi lenne, ha az Isten képmására teremtett ember egyszer csak valóban elkezdene Isten képmása lenni? Anyaként, apaként, munkahelyi főnökként, miniszterelnökként, kisállat tulajdonosként bárki mélységesen át tudja érezni Isten fájdalmát. Átélheted a tehetetlenséget. Azt, hogy a rád bízottak elfordulnak tőled, nem vesznek komolyan, szándékosan a céljaid és kéréseid ellenében cselekszenek, végül megtagadnak. Bartha István vitaindító írása az Istenképekről.

Szerző: Bartha István, balassagyarmati evangélikus lelkész

Ismerősömnek van két ikerlány macskája. Lakásban tartja őket. Egyik este, miután kitakarította a piszkukat, enni és inni adott nekik, ölbe vette, simogatta őket, elbőgte magát. Bocsánatot kért tőlük, amiért a viszonylagos biztonságukat úgy tudja csak megoldani, hogy korlátozza a szabadságukat. Ugyanennek a napnak a reggelén megjelent az udvarában egy az övéihez nagyon hasonlító fiatal kandúr, aki meglepően barátságos volt. Odament hozzá, hagyta magát megsimogatni, elfogadta a kaját, dorombolva dörgölődzött a lábához. Mellette is bőgött egy sort az ismerősöm, és bocsánatot kért tőle, amiért nem engedi be, egyrészt mivel ő megszokta a kinti létet, amiről bajosan tudna lemondani, meg aztán a két szobacica mellett ő már egy kicsit problematikus lenne. Mégis beszélt hozzá, és elmondta, azt szeretné, hogy ne kóboroljon el, hanem elégedjen meg a szép tágas udvar adta lehetőségekkel. Meg aztán később, ha tényleg nála marad, akkor ivartalaníttatná, ezzel is csökkentve az elkóborlás lehetőségét.

Egy macska sok bosszúságot tud okozni a gazdájának. Eleve úgy fut, ahogy az ember lép. Mindig láb alatt van. Amit tiltanak neki, az izgatja legjobban. A lehető legalkalmatlanabb percekben képes feltartóztatni azzal, hogy besurran a szobába, ahová egyébként csak akkor mehet, ha ölben tartják. Most elbújik a legporosabb sarokban a szekrény háta mögött, és nem hallgat sem szép szóra, sem ijesztésre. Pedig épp munkába sietnél, és végképp nem tartod szórakoztatónak ezt a kergetőzést. Ott hagyni viszont nem mered, mert okkal feltételezed, hogy leborít valamit, összekarmolja a kedvenc könyved gerincét, vagy akár saját életében is kárt okozhat azzal, ha játékosan szétrág egy villanyvezetéket. Ilyenkor dühödben arra gondolsz, hogy agyon tudnád csapni – persze csak erősen átvitt értelemben. Hiszen bármilyen idegesítő is tud lenni egy macska néha, mégis, ha út szélén autó kereke által kilapítva, kutya által széttépve, másik macska által félholtra karmolva, farkára kötött konzervdobozzal, vagy beteg lelkű sátánfattyak által merő szórakozásból felakasztva, lefejezve, agyon verve, kibelezve, meggyújtva, más módon halálra kínozva nem szeretnéd látni.

Annyi, de annyi kompromisszum, fájdalom, lemondás van az életben. És minél nagyobb a felelőssége valakinek, annál inkább érzi ennek a terhét, fájdalmát. Már ha tényleg a felelősséget érzi, nem pedig az istenséget.

Mert igen, az ember néha istennek hajlamos képzelni magát. A hangyákkal, a legyekkel, a pókokkal, de még a macskákkal, kutyákkal, sőt bizonyos értelemben a rá bízott emberekkel kapcsolatban is – legyen az férj, feleség, gyerek, vagy gondoskodásra szoruló idős szülő, akivel fura módon kicsit korábban épp fordítva állt a helyzet. Talán nem elvetemült dolog feltenni a kérdést:

Isten vajon mit érez, és mit gondol, amikor ránk, emberekre tekint?

Az egyik menekül a hazájából a biztos halál elől. A másik meg félti tőle a saját biztosnak és megérdemeltnek hitt életterét, és lelkesen megy megszavazni, hogy márpedig ide ne jöjjenek. Az egyik félelmében, kétségbeesésében, gyűlölettel telten bántja, sőt megöli a másikat, míg annak hozzátartozóiban emiatt támad félelem, bosszúvágy és gyűlölet. Az egyik depressziós lesz milliárdosként, mert üresnek és feleslegesnek érzi az életét, a másik meg a nincstelenség elől az öngyilkosságba vagy a bűnbe menekül. Az egyik hiába próbál önálló egzisztenciát teremteni magának és családjának sok munkával, mégis egyre jobban eladósodik a rosszul szervezett társadalom igazságtalan elosztási rendszere miatt. A másik meg, akinek dilettantizmusa, pökhendisége és önzése miatt ez így van, istennek képzeli magát, és a pozíciójával visszaélve kizárólag a saját pillanatnyi érdekeit tartja szem előtt, miközben azt hazudja, hogy ő gondoskodik mások megélhetéséről is. Betegágyon, főbe lőve, felakasztva, meglincselve, lefejezve, kibelezve, szénné égetve mégis bármelyikük egyaránt szánalomra méltó és torokszorító látvány lehet Isten számára.

Ha Istent egy kicsit is emberszerűnek képzeljük el, csak annyira, amennyire a Teremtés története sugallja, hogy a fák között sétált Ádámot keresve, vagy ha komolyan gondoljuk, hogy Jézus tanítása szerint ő valóban Atya, akkor nincs annyi fájdalom és könny, ami kifejezhetné az érzéseit.

Ha szeret minket, márpedig szeret, akkor iszonyúan szenved.

Bizonyára jobban és mélyebben, mint a macskás ismerősöm. A kereszt az egyetlen, ami méltóképpen fejezi ki Isten fájdalmát. A kereszt, amit mi emberek sokszor vallásos közhelyként emlegetünk, vagy bunkósbotként használva egymást püföljük vele lelki értelemben. És csak divatból nyakba aggatott ékszerként hordjuk. Isten azonban szenved ott az igazi kereszten. Miattunk. Nagyon szenved.

Mit tehetünk, mi emberek? Azt mondjuk, hogy ő az erős, a mindenható, oldja meg? Annyira életszerű és elfogadható lenne ez a reakció. Sőt, a szolgalelkű alázatoskodáshoz képest nagyon is előre mutató hozzáállás. Az embernek Isten elleni lázadása, zúgolódása, de legalábbis bátor kiállása még a Biblia hőseinek a történetében is megjelenik. Minden idők legnagyobb politikai vezetője és törvényadója Mózes, eleinte ódzkodott elfogadni Istentől a küldetését, később pedig több alkalommal is meghasonlott önmagával, sőt Istennel is. Minden idők legnagyobb prófétája, Illés egyenesen azt kívánta, bárcsak meghalna, és így szólt: „Elég most már, URam! Vedd el az életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!” (1 Kir 19, 4) Jeremiás próféta vallomásai és Jób könyve további példákat adnak erre a bátor, ugyanakkor kétségbeesett, Isten elleni zúgolódásra.

***

A sokak által a huszadik század egyik legnagyobb hatású gondolkodójának tartott Alfred North Whitehead (+1947) nevéhez köthető „folyamat teológia” (folyamat filozófia) lényege, hogy

Istent nem elsősorban az örökkévaló, dicsőséges és hatalmas voltában tekinti, hanem úgy, mint aki maga is részesévé lesz az emberiség történelmének. Mellettünk jön, együtt éli meg dilemmáinkat, és együtt szenved velünk. Együtt változik a világgal. Eszerint Isten nem annyira teremtő, mint inkább „költő”, aki útitársként úgy irányítja az emberi történéseket, hogy végül azok egy jó és szép világba vezessenek.

***

Vajon meg is lehetne fordítani ezt a modellt? Lehetne az embert látni annak, aki Istent ilyen gyöngéd együttérzéssel figyeli? Első hallásra blaszfémiának tűnhet a fölvetés. Ugyanakkor azt is mondhatnánk, hogy a teremtésnek épp ez adhat új értelmet! Hogy az ember átlépi végre saját árnyékát! Az Isten képmására teremtett ember egyszer csak valóban elkezd Isten képmása lenni! Anyaként, apaként, munkahelyi főnökként, miniszterelnökként, macskás gazdaként bárki mélységesen át tudja érezni Isten fájdalmát. Megértheti a dilemmáit.

Saját sorsodban Isten sorsa válik valóra. Átélheted a tehetetlenséget. Azt, hogy a rád bízottak elfordulnak tőled, nem vesznek komolyan, szándékosan a céljaid és kéréseid ellenében cselekszenek, végül megtagadnak. Hogy félreértenek, mint az igazi Istent. Mert mindenki tőled várja a megoldást, de ha nem úgy cselekszel, ahogy elvárják, akkor káromolnak. Aztán semmibe vesznek.

És egyedül maradsz a magad alkotta világ peremén, vagy inkább azon kívül. De senkinek nem jut eszébe, hogy neked is van lelked, neked is vannak érzéseid. Rajtad ugyanis, pont azok közül, akikért a legtöbbet fáradozol, senki nem szánakozik. Talán csak egy lábadhoz dörgölődző macska, de az is inkább csak a saját mulatságára, és csupán ideig-óráig, mert másnap már nem jön el, hiába a küszöb mellé odakészített friss víz és drága konzerv eledel.

A gyerekeid, a szeretteid, a családod, a barátaid, a munkatársaid, a beosztottaid és mindazok, akikkel valaha kapcsolatba kerültél, szintén Isten teremtményei. Ha ők nem is értenek meg téged, te viszont átérezheted a gondjaikat, és azt bizonyosan tudhatod, hogy Isten őket is szereti. Sőt, az ellenségeidet is. Habár néha a testvért, a gyereket, a házastársat, a szülőt, pláne miniszterelnököt nehezebb szeretni, mint egy vérbeli ellenséget.

Sőt, nem zárható ki a lehetősége annak sem, hátha ők is ugyanezt gondolják erről? És akkor együtt hatalmas együttérzést testesíthettek meg. Ám még ha te lennél is az egyetlen, aki ezt érzi és gondolja, akkor is azt érzem, úgy gondolom, hogy Istennel lehetetlen nem együtt érezni, lehetetlen nem egyetérteni.

Ha valakinek csak egy macskája van is, vagy taposott már agyon egy számára kellemetlen rovart a lakásában, már nem mondhatja, hogy nem tudja, mit érezhet Isten. Védjük meg őt! Legyünk mi a vele együtt érzők, a vele együtt haladók! Támogassuk Istent dilemmáiban, legyünk mellette fájdalmában!

Zarándokoljunk vele, alkossuk meg az ő történetét azzal, hogy – mentálhigiénés szakszóval – „kísérjük” őt. Alkossunk egy gigantikus önsegélyező csoportot, amelyben azonos, vagy hasonló sorsúak együtt sírhatjuk el a bánatunkat! És legyen ennek a gigantikus önsegélyező, öngyógyító, lelki gondozói csoportnak legalább az egyik tagja Isten! És ne várjuk, hogy mindig ő legyen a moderátor!

Fölvetődhet azonban a kérdés: Isten egy gyenge és gyáva, tehetetlen és érzelgős lúzer, vagy cinikus és önző despota, aki azokra hárítja a felelősséget az ő érzelmeikre apellálva, saját teszetoszasága és döntésképtelensége miatt, akik érdekeit épp ő lenne hivatott professzionálisan képviselni? Természetesen erről szó sincs! Ez csupán egy gondolatkísérlet, amelyben egy releváns és igazán eredeti fölvetés, nevezetesen a folyamatteológia érvelését próbálom új kontextusba, vagy inkább szokatlan relációba helyezni. Természetesen nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha Isten megkért volna engem arra, hogy járjak közben az érdekében embertársaimnál. Mindazonáltal érdekesnek tartom magát a gondolatot, hogy a teremtő és teremtmény viszonya ilyen új megvilágításba kerülhet.

Az emberlét egy megnyíló dimenziója lehet az akaratlanul is saját képünkre formált Isten érzelmeibe való belehelyezkedés. Főként, ha arra gondolok, mennyi drága időt és energiát fecsérelünk el az alkalmatlanságukat százféleképpen bizonyított emberi vezetők diabolikus manipulációinak való szolgai engedelmeskedésre, beteg lelkük istápolására. Ha e helyett inkább arra fordítanánk figyelmünket, erőnket, hogy ilyen lélektani játék formájában Isten pártját fogjuk, akkor a világ is jobb lehetne ez által.

Tegyük igazzá, hogy ő a saját képmására teremtett minket! Hogy akár tényleg „istenek” lehetünk. Persze nem abban a buta értelmezésben, amikor az ember tévesen istennek hiszi magát, és úgy képzeli, hogy ez mások feletti és mások helyetti rendelkezést, önkényes döntéseket és általában vett hatalmat jelent. Sokkal inkább jelentse ez Isten empátiájának követését! És ebben a helyzetben épp vele szemben! Hallgassuk meg tehát Istent, és tudjunk vele sírni! Engedjük, hogy a vállunkon sírjon! Ne vágjunk mindjárt a szavába, ha értetlenkedik a sorsa felett, és vinnyogva gyászolja szeretteit, vagy nyalogatja a tőlünk kapott sebeit! Erre még Jób barátai is képesek voltak egy hétig! Hagyjuk, hogy akár olyasmit mondjon, ami nekünk nem csak hogy nem tetszik, de számunkra egyenesen kínos, vagy igazságtalan!

Higgyük el neki, hogy ő sem ilyennek szeretné látni a világot amilyen, hanem sokkal inkább jónak, békésnek és tökéletesnek! Merjünk abban gondolkodni, hogy az ő tökéletes és jó terveit épp mi vagyunk hivatottak valóra váltani! Vigasztaljuk meg Istent! Tegyük egy picit elviselhetőbbé önmagunk és egymás számára a világot! Hívő ember számára ennél szebb és emelkedettebb hivatást el sem lehet képzelni.

És ha valaki ateista? Ő akár ki is hagyhatja az egészből Istent. Elég, ha csak a macskákra figyel. Vagy ha belefér még, akkor az embertársaira is. De az sem baj, ha csak saját magára. Önsegélyező csoportra – ha egyszemélyesre is – alighanem mindenkinek szüksége van néha. Na jó, hagyjuk ezt a csoport dolgot is. Elég, ha az egymás iránti részvéttel teljes együttérzést nem fojtjuk el magunkban mindig valami mondvacsinált ésszerűségre és józanságra hivatkozva. Szerintem nem vagyunk mi annyira rosszak, mint amennyire a görcsös jónak lenni igyekvésünk miatt tűnik néha. És a másik ember, a riválisunk sem annyira jó, hogy mindent meg kellene tenni a lehetetlenné tétele érdekében.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr211723201

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.