Kötőszó

Az egész világ radikalizálódik. Az iszlám szélsőségekhez hasonlóan a keresztény értékekre oly gyakran hivatkozó hazai szélsőjobb szintén kiszabadult a palackból. Kérdés, hogy amikor szélsőséges nézetek válnak normálissá, mi a feladata az európai és a hazai kereszténységnek? Azt kell-e követni, ami a látszólag középen van: a (szalon)rasszista, konformista középosztálybeliséget? Vagy képviselhetnénk egészen más típusú szélsőséget is?

Szerző: Laborczi Dóra

A cigány-; nő-; menekült-; és mindenfajta gyűlölet, a bűnbak-keresés pártállástól függetlenül tematizálja a hétköznapjainkat. Aki fél, az bástyát épít. Nem ismerkedik. Nem érdeklődik, mégis mindent jobban tud. Félelmetes, nagy kutyát tart és kőfalat emel. Bezárkózik és lehúzza a rolót.

Azt sem állíthatjuk, hogy a vallási fundamentalizmus csak az iszlámot érintené.

A keresztény fundamentalizmus szintén félelmekből táplálkozik és az egyedül üdvözítő út ismerőjeként, egy nagy, fenyegető világuralmi rend ellen építi ki ellenállásának bástyáit. Küzd a társadalom és a fennálló világrend, annak szekuláris intézményei ellen. És ez önmagában nem is baj.

A kereszténység lehet kritikus – sokszor lehetett volna, sokszor lehetne kritikusabb is. Akkor van probléma, amikor mindezt a félelem és a gyűlölet működteti. A befogadás helyett a kirekesztés. A valódi tartalom és mondanivaló helyett a külsőségekből táplálkozó előítéletesség. A teljesség helyett a részletekhez való ragaszkodás. A szeretet helyett a harag. A sokszínűség helyett konformizmus.

Mindkét szélsőség jelen van a kereszténységben. Az egyik kicsit talán népszerűbb, hiszen egyszerűbb, járhatóbb biztonságosabb utat kínál. Átláthatóbb és kiszámíthatóbb az életet ígér, instant megoldásokat minden helyzetre. Kész válaszokat önálló, felnőtt vélemény felvállalása helyett. Ezzel azonban sok mindent veszthetünk. Például belső, személyes meggyőződést, őszinte, egymásra figyelő közösséget és szabadságot, hogy olyan – önmagam – legyek, amilyennek Isten látni akar.

Szabad Európa

A szabadság azt jelenti, hogy „én dönthetem el, hogy mit olvasok, senki más nem akar dönteni helyettem, nincs olyan hivatal, amelyik meg akarná mondani, hogy mit gondolhatok, senki se akar rákényszeríteni arra, hogy az egyetlen egy általa üdvösnek tartott ideológia nyelvére fordítsam a valóságot. Európa nekem a szabadságot jelenti (...) Európa a boldogságot jelenti, ezt a giccsesen megható, mások számára talán észrevehetetlen, talán unalmas boldogságot, amiben egy kopott külvárosi újságosbódé kínálata is sziporkázva ragyog ki a szürkeségből, mert korlátlanul és cenzúrázatlanul ott van benne az egész világsajtó (…) Ha Európa megmentéséről akarunk beszélni, akkor valahonnan innen kell kezdenünk, Európa nekem sose lesz földrajzi vagy gazdasági fogalom hanem mindig is a lebontott külső és belső határokat fogja jelenteni, azt, hogy mindennek ellenére létrejöhetett a szabadság lehetőségének már-már metafizikai szintű bizonyítéka.” – írta Dragomán György néhány évvel ezelőtt Anyám, Európa című esszéjében.

És Dragomán György 2015. május 8-án már ezt írja: „egyáltalán nem látom biztosnak, hogy nem épülnek újra a falak és a határok. Európa előbb elzárkózik a világ elől, aztán szép kis cellákra osztja önmagát megint. Kuporgunk majd a biztonságosnak hitt szobácskáinkban, számolgatjuk a pénzecskénket, és remélhetjük, hogy ha minden erőnkkel a félelmeinkre tudunk koncentrálni akkor nem jut energiánk észrevenni, hogy be vagyunk zárva.”

Ne féljetek

Félelem nélkül nem lehet élni. A „ne félj”, és különböző változatai (ne rettegj, ne aggódj) mégis az egyik leggyakoribb fordulat a Bibliában, egyesek szerint az év minden napjára jut egy „ne félj”, mások szerint úgy 150-szer szerepelnek hasonló szóalakok. Ne félj. Ne emelj falakat. Ne húzz rácsokat a templom köré.

Nem félni viszont iszonyú nehéz. Félek, ha arra gondolok, lesz-e háború? Mennyit bír még ki a Föld? Milyen lesz a világ, mire a gyerekem felnő? Akkor is félek, ha egy kihalt utcán szembejön velem egy kóbor kutya. Az élet, a helyzetek, a természet tele van veszéllyel és kiszámíthatatlansággal. Nem félni nem könnyű. Főleg, ha az ember ijedős, mert a fenyegető világgal szembeni ellenállás egyik hasonló bástyájában nevelkedett.

Félelem nélkül élni is szélsőséges viselkedés sokak szemében. De nem felelőtlenség, épp ellenkezőleg: tudatosan és következetesen vállalt életforma. Nem való mindenki frontvonalra. Nem kell mindenkinek életeket mentenie. De nem szabad, hogy a félelmeinkből épített bástya olyan magas legyen, hogy Isten mentő szeretete se jusson át rajta.

Szabad-e ide bejönni?

Ha a menekült-kérdést nézzük, a magyar társadalom – szeretném hinni, hogy pusztán félelmek és félreértések miatt – vélekedése valószínűleg menekült-ellenes lesz. Vélhetően a templomba járó keresztény emberek nagy része azzal fog egyet érteni, hogy nem szabad őket beengedni, hogy az életveszély elől menekülő emberek ezrei veszélyesek, hogy sokba kerülnek nekünk és a többi. Hiszen a társadalmi folyamatok és hatások, szólamok és félelmek nem állnak meg a templom kapujában.

Korában Hitler sem számított szélsőségesnek, mert akkora volt a társadalmi bázisa, ez pedig akkori német evangélikus egyházat sem kerülhette el. A Német Birodalomban volt egy államegyház birodalmi püspökkel, de ott is eljött egy pillanat, amikor ki kellett mondani, hogy mindaz, amit a hatalom tesz, nem egyeztethető össze a hitvallásunkkal. Amikor Németországban normalizálódott a szélsőjobb, és ehhez a Német Birodalmi Egyház is asszisztált, Bonhoeffer és társai azt mondták: nem lehet többé keresztényként kiállni emellett, legyen bármekkora társadalmi támogatottsága. Ezen az alapon jött létre a német hitvalló egyház.

Ne becsüljük le ugyanakkor a gyülekezetek vezetőinek dilemmáját sem, hiszen jó szándékkal remélhetik, hogy a szélsőséges nézeteket valló templomba járók a gyülekezet befogadó közösségében előbb-utóbb újraértelmezik gyűlölködő viszonyulásukat is. Csendes építkezés ez, és nem értelmetlen. És az is védhető álláspont, ha valaki krisztusi alapon azt mondja: senkinek nincs helye a gyülekezetben, aki bizonyos csoportok tagjait nem látná itt szívesen.

A Magyarországi Evangélikus Egyház tavalyi mottója ez volt: „Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott benneteket.” Valóban mindenki felé nyitottak a gyülekezeteink? Valóban mindenki befogadására alkalmasak, vagy csak rendes, szépen felöltözött és példásan viselkedő polgártársak felé?

Ha valaki radikális, akkor valami gyökeresen újat akar. Nem valamit megújítani, hanem valami egészen mást. Nem akar a régire, a fennálló rendre építeni. Ilyen értelemben a kereszténység is lehetne radikális, de a gyűlölködés helyett a szeretet, a kirekesztés helyett a befogadás, konformizmus helyett a jézusi non-konformitás, az áldozatvállalás, a felfelé kapaszkodás helyett lehajolás felvállalásával. Igaz, hogy így az ismeretlenbe kellene továbblépni. Az pedig félelmetes. De mit veszíthetünk?

A cikk forrása: evangélikus.hu