Kötőszó

Egy erdélyi lelkésznő, aki a református teológiáról kikerülve, a délszláv háború idején, önszántából ment Szabadkára szolgálni, és a bombázások kellős közepén sem hagyta ott a gyülekezetét. Később az épületek és a lelkek helyreállításában segédkezett. Most a hétköznapi közösség megélését ünnepli, egy Tolna megyei kis faluban. Beszélgetés Surányi Réti Katalinnal háborúról és békéről, anyaságról és lelkészi szolgálatról, városi és falusi életről.

Szöveg: Hidasi Márk

– Erdélyből származik, majd a délszláv háború alatt a Vajdaságban szolgált, innen került Nagydorogra. Meséljen a kezdetekről, milyen volt Erdélyben az élete?

– Egy mezőségi református magyar faluban születtem, Bálványosváralján. Kalandos út vezetett onnan a teológiára. Szüleim egyszerű emberek voltak, húgommal első generációs értelmiségiek vagyunk. Apám csempéző és kőműves, édesanyám háziasszony volt. Nekik nem volt lehetőségük továbbtanulni. Az ő szüleik földművesek voltak. Szerették volna, ha mi többre visszük. Nagyon sok mindent megtettek, hogy mi továbbtanulhassunk. Közgazdasági középiskolába jártam, de aztán rájöttem, hogy a számok nem az én világom. Nagy dilemmában voltam: vajon mit akar Isten, mi legyek? Sokat gondolkoztam ezen, imádkoztam is, aztán elmentünk egy nyári ifjúsági táborba. Betértünk egy falusi kis templomba, ahol egy idős lelkész hirdette az igét. Annyira megfogott az igehirdetése, hogy egyből úgy éreztem: nekem az az utam, hogy Isten és az emberek szolgálatába álljak. Nagyon nehéz volt leányként bejutni a teológiára Erdélyben, mert abban az időben csak öt helyet tartottak fenn a számukra, és túljelentkezés volt. Senkim nem volt lelkész a családban, nem is értelmiségi a családom, ráadásul román nyelven végeztem a középiskolát. Elég kicsi eséllyel indultam, mégis azt mondtam: ha ez az én helyem, akkor be fogok jutni, Isten megnyitja a kapukat. Bejutottam másodikként. Aztán – húsz éve – el is végeztem a teológiát.

– Hogyan került Délvidékre, éppen a délszláv háború idején?

– Negyedéves voltam, végzős, amikor felvették egy délvidéki kirándulás ötletét teológusok számára. Volt egy délvidéki osztálytársunk, aki végül elvitt minket, hogy megmutassa a hazáját, az akkori Jugoszláviát. Ott szembesültem azzal, hogy ott komoly a lelkészhiány. Már elkezdődtek a balkáni háborúk, és nagyon sok lelkész elvándorolt. Mondták is lépten-nyomon, hogy várnak új lelkészeket. A gyülekezetben, ahol azon vasárnap szolgáltam felvetették, hogy én jövőre végzek, akár el is jöhetnék. Kezdetben mosolyogtam, hogy szép-szép lenne, de elsőre meredek ötletnek tűnt: ilyen messzire fiatal, hajadon nőként, egy ilyen háborús világba? Mégis megmaradt bennem ez a hívás. Elkezdtem ezért imádkozni: ha tényleg ott a helyem, ha ott akar Isten látni, akkor küldjön valami bátorító igét, hogy legyen erőm meghozni ezt a döntést. Majdnem egy évig gondolkodtam ezen. Szüleim is nagyon megrémültek: ott háború van, hogy gondolom ezt, miért nem megyek valahová a közelbe? Aztán részt vettem egy konferencián. Emlékszem, Ábrahám történetét hallottam újra. Benne azt mondja Isten Ábrahámnak: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.” Olyan egyértelmű bibliai történet volt számomra, hogy amikor meghallottam, minden belső ellenállásomat szétoszlatta. Erőt kaptam, másnap jelentkeztem a püspök úrnál, hogy mennék egy-két évre Délvidékre. Meglepődött, de elengedett, és adott egy szép igét útravalóul.

– Milyen volt az akkori Jugoszláviában szolgálni?

– Huszonnégy éves voltam: előbb segédlelkészként szolgáltam egy ottani magyar faluban. Főleg gyerekekkel, ifjúsági munkával foglalkoztam. Utána áthelyeztek Szabadkára, mert ott megbetegedett a lelkész. Szabadka értelmiségi gyülekezet a határ közelében, nem maradhatott lelkész nélkül. Át is kerültem, éppen akkor terjedt át a délszláv háború Szerbia területére is. Már ott voltam pár éve, amikor Szabadkát bombázták. Nagyon sok külföldi elmenekült, én is megtehettem volna. Felszólítottak minket, hogy minden külföldi hagyja el az országot, Belgrádot, a nagykövetségek is kiürültek. Bennem is volt félelem: egyedül laktam a hatalmas parókián, még nem volt férjem. A szüleim is nagyon kétségbe voltak esve. Igaz, én is féltem, mi lesz, hogy lesz, meddig tart majd. Három hónapig nem volt iskola, nem volt áram, vízhiány, benzinhiány volt, hallottuk a repülőket… A gyülekezetből pedig vitték el a fiúkat és apákat katonának. Volt, hogy szirénázás közben a templomban énekeltük a Tebenned bíztam kezdetű zsoltárt. Noha nehéz időszak volt, éreztem, hogy a pásztor nem hagyhatja ott a nyájat. Közben bátorító üzeneteket kaptam, emlékszem, például a napi igéből. Azt éreztem, hogy nekem itt a helyem. Nagyon össze is kovácsolódott a gyülekezet. Úgy hiszem, nagyon értékelték, hogy én ott maradtam a nehéz időkben.

Tizenhét évig voltam Délvidéken. Megéltem, hogy Milošević megbukott. Ott voltam én is Belgrádban a tüntetéseken, könnygázt is nyeltem. Nagyon érdekes volt: alig hogy Erdélyből elmentem, Ceaușescu bukását is megéltem, még középiskolásként. Átmentem egy másik országba, ott pedig egy újabb diktátor volt hatalmon, és annak a bukását is megéltem. Elmondhatom, hogy mikor odakerültem, az állam Jugoszlávia volt, utána Szerbia és Montenegró, és amikor eljöttem, már Szerbia: csak az én időm alatt ennyi változás történt. Amellett, hogy nagyon sokat dolgoztunk, ott ismertem meg férjemet, egy délvidéki magyar fiatalembert. Délvidéken született meg aztán három gyermekünk. Szép személyes emlékek fűznek tehát oda, mert nekem sokat jelentett az ottlétünk. Szinte második hazámmá vált. Nehezen is jöttem el, azért megszenvedtem az elválást.

– Milyen volt a hangulat a háború után?

– Lelkileg sérült fiatalok, apukák jöttek haza, rengeteg kibeszéletlen konfliktussal. Sokáig érződött még a háború: rossz hatással volt a gazdaságra, a pénzt fegyverekre költötték. Nagyon összezavarta az ottani világot ez a háború, nagyon kártékony dolog volt. Rengeteg hittanosom akkor született, a háború szülöttjeként. Nagyon sok leány nem talált magának megfelelő társat, rengeteg fiú elment a városból. Hirtelen nagy vákuum támadt az értelmiségi ifjak körében, a legtöbben még a háború előtt elmentek, nem akartak katonának menni. Aztán eljutni a szórványokba! Hét szórvány volt hetven kilométeres körzetben, kevés benzinnel. Éppen az én generációmat találta úgy telibe a háború. Nagyon különleges periódus volt, és nem is tudom, mikor fogja az ország kiheverni a háborút.

– Mit tudott tenni az egyház a társadalomért akkoriban?

– Amikor nem volt tanítás, megszerveztük, hogy Magyarországon fogadjanak táborozó gyerekeket. Rengeteg gyereket kiutaztattunk, hogy szép élményben legyen részük. Aztán tartani kellett a lelket az itt maradt emberekben, lelkigondozást nyújtani nekik. Sok menekült érkezett Horvátországból, akiket akkor telepítettek át a város központjába. Gazdasági válság volt. Az üzletekben elfogytak a tartalékok. Kaptunk Nyugatról csomagokat, amiket segítettünk szétosztani. Az egyháznak nagyon sok feladatot kellett vállalnia, hogy enyhítse a traumát. Lassan kihevertük a történteket, aztán nagyon sokat építkeztünk, sokat pályáztunk. Fellendült a gyülekezeti élet, ami azelőtt romokban hevert. Az én időmben látványos fejlődés volt, minden épületet felújítottunk, megszaporodtunk, új alkalmakat, bibliaköröket indítottunk. Elkezdtük a munkát a szórványokban is, Zentán imaházat építettünk. Nehéz évek voltak, folyamatosan két lelkész munkáját végeztem, el is fáradtam. Nem csak a lelki teendőkről van szó, hanem a magyarság ügyét is képviselni kellett. A délvidéki református egyház kis egyház. Külföldiekkel is kapcsolatot tartani, folyamatosan újságcikkeket írni, fogadásokra járni, a magyarországi csoportokat fogadni, vezetgetni őket, a várost megmutatni. Kulturális szerepet is magunkra kellett vállalni.

Surányi Réti Katalin

– Miért döntött úgy, hogy mégis eljön?

– Egyre inkább úgy éreztem, hogy amit tudtam, megtettem. Kezdett kicsit szűkülni az a világ. Elkezdtem Magyarországon lelkigondozást és szupervíziót tanulni, és egyre többször utaztam át. Férjem munkája miatt is egyre inkább az anyaországhoz kötődtünk. Rengeteget kellett a határon várakozni, mindig nehézkes volt az átkelés. Elkezdtünk gondolkozni a lehetőségeken, mert közben magyar állampolgárok lettünk. Kezdtük úgy érezni, hogy nem örökre szólt az elhívásom, csak addig, amíg én hasznára lehetek az ottaniaknak. Egy megkeseredett, kiégett lelkész már nem válik hasznára a közösségnek. Hadd jöjjön valaki, gondoltam, aki új színeket hoz.

– Nőként milyen nehézségei voltak a lelkészi szolgálatnak?

– Amikor a gyerekek születtek, ráadásul ikrek, akkor éreztem meg annak az igazi nehézségét, hogy nőként vagyok lelkész. Nem tudták megoldani a helyettesítésemet, mivel nagyon kevés volt a lelkész Délvidéken. Szinte nem voltam egyáltalán szülési szabadságon, mert nagyon kevés ideig tudtak helyettesíteni, és rögtön vissza kellett menni. Úgy érzem, ebbe azért elfáradtam, mert ezt a két nagyon fontos dolgot együtt hordoztam. Nem biztos, hogy még egyszer ugyanúgy végigcsinálnám.

– Egyébként elfogadták női lelkipásztorként?

– Jóllehet én voltam az első női lelkész Szabadkán, mégis sokkal nyitottabban fogadták a dolgot, mint akár itt, Tolna megyében, ahol most szolgálok. Női presbiterek már majdnem negyven éve voltak a gyülekezetben. Városi értelmiségi világ volt a szabadkai, ott sokkal természetesebb volt már akkor is, hogy például van ügyvédnő, doktornő, lelkésznő. A katolikusok is nagyon nyitottan fogadtak. Soha semmilyen hátrány nem származott ebből. Bár a szerbek kicsit rácsodálkoztak az elején, de inkább úgy éreztem, hogy érdekes színfolt lehetek nekik, és befogadtak. Az ottani emberek nyitottak, multikulturális környezetben nőttek fel. 

– Mit üzenne a lelkészi szolgálatra készülő nőknek?

– Azt mondanám nekik, hogy jól át kell gondolni ezt a döntést. De férfiként is csak olyan ember menjen erre a pályára, aki tényleg érez elhívást. Nagyon összetett terület a lelkipásztorkodás, a család szempontjából is. Késznek kell lenni, hogy odamenj, ahová Isten visz. Belső elhívás nélkül szerintem nem megy, különben nagyon sok csalódás érhet. Egy lelkésznőnek nem könnyű társat találnia, de az is kérdés, hogy a társad hol fog dolgozni. Bár olykor nehéz volt, de soha nem bántam meg, hogy ezt a hivatást választottam. Érzem, hogy a helyemen vagyok. Nagyon szeretem mind a mai napig a szolgálatot.

– Most egy kis faluban, Nagydorogon szolgál. Milyenek ennek a szolgálatnak és gyülekezetnek a kihívásai, lehetőségei?

– Kezdetben olyan érzésem volt, mintha egy Isten háta mögötti helyre érkeztünk volna. Később megtanultam, hogy nem szabad egymáshoz hasonlítani világokat: Erdélyt Délvidékhez, Délvidéket Tolna megyéhez, egy városi gyülekezetet egy vidékihez, mert ez zsákutca. Nagyon szeretem, hogy sokkal nyugalmasabb élet zajlik itt, Magyarországon. Bár gyakran panaszkodnak, itt sokkal könnyebb a társadalmi élet, de az egyházi élet is sokkal szervezettebb. Eleve sokkal gördülékenyebb minden, civilizáltabb az ügyintézés. Más világ van itt. Ott mindig mindenért meg kellett küzdeni, a nyelvért is, felbecsülhetetlen, hogy itt adottak a dolgok. Az orvosnak magyarul elmondhatom, mi a baj, és az iskolákban, óvodákban magyarul beszélnek. Az ünnepek akkor vannak, amikor a magyarság ünnepli. Itt sok lehetőség adott tehát, ez óriási dolog, hogy itt minden könnyebb.

Tolnában igazán otthon érzem magam, mert hasonlóan szép természeti környezetben nőttem fel. Az emberi kapcsolatok sokkal közvetlenebbek falun. Nincsenek több kilométeres távolságok, sokkal hamarabb meg lehet szervezni bármit. Az információk sokkal hamarabb eljutnak az emberekhez, éppen ezért segítőkészebbek, könnyebben lehet őket mozgatni. Tetszik a kapcsolatoknak ez a melegsége és közvetlensége: hogy nincs ez a nagy elidegenedés, mint városon. Ott rengeteg magányos, öreg rászoruló él, akihez senki nem nyit be. Gyülekezeti szinten itt azért még mindig működnek a szomszédi és rokoni kapcsolatok. A nagydorogi tradíció is új volt nekem. Szabadka viszonylag fiatal és modern gyülekezet volt. De a hagyománynak is van szépsége, megtartó ereje, mert tulajdonképpen ez az ősöknek az ereje. Itt már huszonöt lelkész volt, van tartása a gyülekezetnek.

Ugyanakkor hiányzik egy erősebb értelmiségi réteg. Vannak páran, hála Istennek, de lehetnének többen. Akik maradhatnának fiatalok, és lehetnének értelmiségiek, nem kapnak helyben munkát. Elmennek Budapestre, Szegedre, más nagyvárosba. A tehetségesebb gyerekeket már hatodik után elviszik. Kísérni tudjuk az ifjúságot egy ideig, de utána már nem maradnak itt. Ezt tudomásul kell venni – és remélni, hogy később mások kísérik őket tovább.

– Hogyan készülnek a nagydorogiak a reformáció 500. évfordulójára?

– Nagyon szép szokás mifelénk a szószékcsere. A reformáció ünnepén az evangélikusoknál prédikálok a szomszéd faluban. Minden évben így együtt ünnepelünk. Büszkék vagyunk arra, hogy protestánsok vagyunk. El kell mondanom, hogy számomra új színfolt volt az itteni magyar evangélikusok közössége. Noha Szabadkán is voltak, nagyon kis létszámban: nem igazán ismertem őket. Amikor eljöttem ide, megéreztem: milyen jó, hogy van protestáns testvérünk, és hogy jó az együttműködés. Prédikálunk egymás szószékein, és ha kell, hitoktatásban helyettesítjük egymást. Van egy „ikertestvérünk”. Nekem ez új felfedezés volt. Szerbiában egyedül voltunk. Azt éreztem, hogy egyedül kellett tartanunk a „frontot”. Jó érzés, hogy itt van harcostársunk.

Különösebben nagy rendezvényt egyelőre nem tervezünk helyben. Fontosabbnak tartom, hogy minden nap ünnep legyen. Nagyobb érték, ha a hétköznapokban sikerül kifejezni az összetartozásunkat, mint egy hivatalos ünnep szűk keretében. Az is kell, de mit sem érne mindez, ha nem lennének tapasztalatok a hétköznapokban: az a jó, hogy minden nap vagyunk egymásnak.

A borítókép illusztráció.