Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Létezik pokol

A Breaking Bad mint tanulmány a bűnről

2016. július 07. - KötőSzó

Első nekifutásra felálltam a tv elől, és köszönöm, nem kértem a Breaking Bad című nagyon népszerű sorozatból, végül mégis rendületlenül végignéztem. Megkövülten ültem a képernyő előtt, és revelációszerűen tört rám: A bűn valóságos. A bűn pusztító. A bűn széteszi, szétmarja az embert és legbensőségesebb kapcsolatait – ahogyan a sav a hullát.

Szerző: Tóth Sára

Drog, kettős élet, hazugság, csalás, egyre durvább, egyre sátánibb és egyre véresebb gyilkosságok sorozata – először „véletlenül”, majd hidegvérű gonoszsággal kitervelve. Első nekifutásra felálltam a tv elől, és köszönöm, nem kértem a Breaking Bad (magyarul Totál szívás) című nagyon népszerű sorozatból, amikor már a második epizódban azt kellett végignézni, hogy az ötvenéves lúzer kémiatanár és volt tanítványa, a szánalmas, sodródó junkie Jessie Pinkman a „véletlenül” kinyírt maffiózó hulláját savban feloldják. Sőt – hogy a nézőnek egy csepp kétsége sem maradjon afelől, mibe is fogják belenyomni az arcát az elkövetkező hét estén – Pinkman hiányos kémiai ismereteinek köszönhetően a műanyag kád szintén feloldódik, s végül a savas-véres húscafatok a szétmálló födémen át lezuhannak az alatta levő szintre. Mégis nagy kár lett volna, ha kamasz fiaim unszolására nem futok neki újra.

Rendületlenül végignéztem hát, hogy a középkorú, súlyos tüdőrákban szenvedő, a macsó társadalom irreális elvárásainak tükrében tesze-tosza, szerencsétlen Walter White hogyan válik szerető családapából hidegvérű, erkölcstelen, sőt, démoni bűnözővé, hogyan rántja magával a szeretethiányos, ágrólszakadt Jessie-t, holott valójában semmi mást nem akart, mint gondoskodni a családjáról – terhes feleségéről és mozgássérült kamasz fiáról.

A Breaking Bad öt évadon át kibontakozó története rengeteg meglepetést tartogat az igényes nézőnek. Kezdve azzal, hogy végre egy sorozat, amelynek alkotója kihasználta a műfajban, pontosabban a műfaj időfaktorában rejlő óriási lehetőséget. A 21. század egyik csúcsműfaja, a tv-sorozat akár korunk vizuális regényévé is kinőhetné magát. Hiszen szinte adja magát arra, hogy hosszú és komplex pszichológiai folyamatokat, jellemalakulásokat kövessünk végig benne. Ezúttal persze nem valamiféle reményteljes fejlődéstörténettel van dolgunk, hanem egy borzongatóan ijesztő és szomorú lecsúszással. Sok kritika hangzik el manapság az egyház klasszikus bűnszemléletéről, és sok tekintetben jogosak is ezek. És mégis – megkövülten ültem a képernyő előtt, és a váltig ismert igazság revelációszerűen tört rám: A bűn valóságos. A bűn pusztító. A bűn széteszi, szétmarja az embert és legbensőségesebb kapcsolatait – ahogyan a sav a hullát. Ebbe nyomja bele a néző arcát Vince Gilligan rendező, estéről estére. Ha valaki – vallásos érzékenységből – a sorozat drasztikus vizuális és narratív megoldásait ízléstelennek és durvának tartja, az éppen ezzel – a bűn valóságával – nem akar szembenézni.

Az elénk táruló fiktív világ ugyanis egyértelműen morális univerzum, ahol a cselekedeteknek következményei vannak. (Mondatom második fele idézet magától a rendezőtől.) Nem abban a nagyon felületes értelemben, hogy – vigyázat, enyhe spoiler – a főgonosz végül rossz véget ér, hanem abban a jóval mélyebb értelemben, hogy a lelke fokozatosan és tragikusan elhal. Nem valamiféle költői igazságtételről van itt szó – egyszerűen így működik a világ, ez maga a következmény, ez maga a „büntetés”. Élhet és virulhat a gonosz – látszólag. Belül azonban üressé és élettelenné válik. Vince Gilligan a következőt nyilatkozta alkotásáról:

„Ha van valami egyetemes tanulsága a Breaking Badnek, akkor az az, hogy a cselekedeteknek következményei vannak. Ha a vallás csupán emberi találmány és semmi más, akkor minden bizonnyal azt az emberi vágyat fejezi ki, hogy a gonosztevők büntetést érdemelnek. Úgy érzem, szükség van a bibliai értelemben vett jóvátételre. Szeretnék hinni abban, hogy van mennyország, de azt kénytelen vagyok hinni, hogy létezik pokol.”

Igen gondolatébresztő megjegyzések, főleg vallási szempontból, ugyanakkor pusztán ez a filozófia didaktikus tanmesét is eredményezhetne. De nem. Nem a mitikus gonosz és a mitikus jó, a fekete és a fehér küzd egymással. Walter teljesen hihető figura, Jessie még inkább. Waltert eleinte sajnáljuk, vagy akár szeretjük is. Jó sokáig úgymond „megbocsátunk” neki, elnézzük akár még a „technikai hiba” folytán elkövetett gyilkosságait is. Ezzel húz minket csőbe a film. Ha eddig arra gyanakodtunk, hogy a megszokott amorális öldöklést látjuk, ahol mi magunk is, egy-egy epizód erejéig, talán szégyenkezve ugyan, de félretesszük morális világunkat és drukkolunk a nagyon is megkérdőjelezhető erkölcsiségű, de rokonszenves hősnek, no, ez itt nem megy. Szeretnénk kedvelni és felmenteni továbbra is Waltert, mert végig ott kísért a fájó bibliai igazság, hogy az ember eleve vesztésre áll a bűnnel szemben, nem tehet ellene, magával rántja. A bűn nem személyes döntés kérdése – bűnös struktúrában élünk, amely nagymértékben meghatároz minket. Tudjuk, hogy Waltert fel kellene mentenünk, és ugyanolyan jól tudjuk, hogy nem szabad felmentenünk. Főleg Jessie tönkretétele tűnik megbocsáthatatlannak. Annak ellenére, hogy Waltert a könyörtelen társadalom, mások gonosz ármánya és saját balszerencséje rántotta bele akaratán kívül a bűn sötét spiráljába. Mégis felelős tetteiért.

A történet egyöntetű sötétségén egyetlen apró mozzanat üt rést. Ez pedig Jessie lelkiismereti vívódása. Míg az elfásult Walt a „hideg, fagyos” pokolba kerül, Jessie-t az izzó lelkifurdalás gyötri. Keresztény szemmel a sorozat legsokatmondóbb jelenetében Jessie kifakad, amikor a Narcotics Anonymous terapeutája arról próbálja meggyőzni, hogy fogadja el önmagát. „Mindegy hogy mit teszek – üvölti az arcába –, remek fickó vagyok és fogadjam el magam? Mindegy, hány kutyát nyírok ki, fogadjam el magam? Halálra gázoltad a kisfiad, és elfogadod önmagad? Micsoda szarság! Tudod, mit mondok? Hogy miért vagyok én itt? Azért, hogy methet adjak el nektek. Semmi másért. Ezt is elfogadod?” Minden kegyes belemagyarázás nélkül mondhatom, Jessie-nek egyértelműen egy megváltóra lenne szüksége.

A szerzőről

Tóth Sára (1967) – a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, a Harmat Kiadó szerkesztője, publicista.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr528870320

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.