Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

„A szentbeszédből semmi nem jött át” – egykori egyházi iskolások kereszténységről, hitről és egyházról

Vallássérültek sorozat, 2. rész

2016. április 11. - KötőSzó

Sok szó esik az egyházi iskolákról, de keveset tudunk azokról, akik oda járnak – milyen élményeket szereztek ott és ez közelebb viszi-e őket a kereszténységhez? Ismereteket kapnak-e vagy inkább elrettentést? Mit látnak az egyházakból és a hitből? Vallássérültekkel foglalkozó riport-sorozatunk második részében több, különböző felekezethez tartozó – evangélikus, katolikus, református – iskolába járt fiatal mondja el tapasztalatait. Ma már mindannyian hívők, valamennyien keresztény közösséghez tartoznak, ám ez legfeljebb részben köszönhető annak, hogy egyházi iskolába jártak. 

Szerző: Seben Glória, iskolalelkész

Nekem semmi nem jött át az evangéliumból, inkább a kötelező jelleg maradt meg” – mondja Fanni, akit szülei írattak be a nyolcosztályos katolikus gimnáziumba, mivel fontos volt számukra a keresztény értékrend. Hasonlóan vélekedik a nem hívő családból származó Zsolt, aki gyakorlati okokból kezdett első osztályosként a református iskolában  mivel édesanyja itt dolgozott:

A lényeget gyakorlatilag elhallgatták. Elmondták, hogy keresztényként mik az elvárások, de hogy odáig hogyan jutunk el, mármint hogy Krisztust be kellene fogadni a szívedbe, arról senki nem szólt semmit.”

„Úgy bérmálkoztam, hogy hittem Istenben, de az evangélium lényege nem volt tiszta” – vallja be a reformátusnak keresztelt Dániel, akire gyerekkorában nagy hatással volt katolikus nagymamájának nevelése, és középiskolásként katolikus iskolába került. Az evangélikus gimnáziumban érettségizett Hanna pedig elmondja, hogy amikor már érettebb emberként megragadta őt az evangélium ereje, akkor az a gondolat motoszkált a fejében: „ezt miért nem mondta nekem a gimiben senki?” 

„Az üdvösségemnek lőttek”

Az egyházi iskolákkal kapcsolatban gyakran elhangzik az a kérdés, hogy vajon hol vannak a templomokból azok a tanulók, akik négy, hat, nyolc vagy akár tizenkét évet is eltöltenek az egyházi fenntartású intézmény falai között? Vajon miért nem érkeznek meg a gyülekezetekbe? Bár sokan lehetnek, akiket ebben az életkorban még nem érint meg a keresztény üzenet, sokukat éppen az iskolában éri olyan élmény, amely elfordítja őket az egyháztól, sőt a hittől is. Hannát egy kötelező gyónás kapcsán érte a legnyomasztóbb élmény: 

„A gyónótükörben előre voltak állítások, és csak alá kellett húzni, hogy mi igaz rám, és azt csak fel kellett olvasni a papnak. A pap már az elején rám mordult, hogy hogy képzelem, hogy ennyi bűnöm van, az üdvösségemnek lőttek, és szabályosan kizavart a teremből. Máig nem tekintem érvényes gyónásnak, hiszen a végére se jutottam. Én akkor el is mozdultam egy újpogány vallás felé.”

A bűnök bocsánatával kapcsolatban hosszú ideig Fanni sebei sem tudtak begyógyulni: „Az egyik hittantanárom azt mondta, hogy a halálos bűnöket Isten nem bocsátja meg, és ez bennem óriási szorongást okozott, féltem, hogy elkövettem ilyet, és a pokolra jutok. Ez tíz évig nem oldódott föl bennem. Nemrég beszéltem egy nővérrel, aki nagyon logikusan elmondta, hogy igazából a katolikusok sem ezt hiszik, csak valahogy rosszul tálalták nekem anno.  Pedig az mindig érdekelt, hogy mi van a halál után, ezért is bántott ez annyira.”

Dániel elmondása szerint inkább külső szemszögből, az egyház visszásságait bagatellizálva, azon gúnyolódva próbált védekezni a sérülések ellen: „Én az összes negatív élményemen már akkor röhögtem. Cserkészetre jártunk, amikor volt egy nagyon szegény sorsú srác, rendszeresen a Karitászból szerzett magának ruhát, és elmondta, hogy megint elvesztette a kesztyűjét, erre a pap nagyon kiakadt rá: felelőtlen vagy, el fogsz kárhozni! A másik egy szexuálisan zaklató élmény, de hála Istennek nem velem történt, csak jelen voltam, amikor

egyszer egy magas rangú egyházi ember a mise után az egyik ministránst nagyon furcsán megsimogatta, és azt mondta neki: „thank you, cicám”! A mai napig azt gondolom, hogy ez igenis az volt, amire akkor is gondoltam.

Az iskolai hitéletet nem a diákokra szabják

A vallásos hátterüket tekintve nagyon különböző fiatalok az iskolai hitéletet furcsa spirituális egyvelegként tapasztalták meg: az áhítatokon, istentiszteleteken, illetve miséken és az egész napos lelki alkalmakon ott lóg a kötelező címke, de azok tartalma általában nincsen rájuk szabva, nem az őket foglalkoztató kérdésekből, a tanulók élethelyzetéből indulnak ki. Az illusztrációs anyagok az igehirdetésekben gyakran az idősebb korosztály vagy az egészen kicsi gyermekek közegéből származnak, az identitáskrízist élő tinédzser nem tud hozzájuk kapcsolódni.

A hittanórákkal kapcsolatban a fiatalok azt fogalmazzák meg, hogy rendkívüli jelentősége volt a hitoktató személyiségének: hogy a diákok felé fordulásából, párbeszédre nyitottságából és az órán kívüli tevékenységeinek összképéből hiteles és élhető Krisztus-követő életmód rajzolódott-e ki, vagy sem.

„Iskolamisék havonta voltak, egész pozitív benyomásom van róla, ministrálhattunk, és ez inkább poén volt a közösségben. Ezt jó ez a nevelési módszernek tartom: gyerekként menő, hogy fehér ruhában vagyunk, elől ülünk és fegyelmezettnek kell lennünk, meg vannak kisebb feladataink a pap mellett. Volt a sulinak egy kis kápolnája, ide csak egy-egy osztály fért be. A szentbeszédek nem nagyon maradtak meg. Volt egy időben egy jó fej, fiatal papunk, aki nagyon jól értett a fiatalok nyelvén, de aztán hamar elmozdították. A hittanórákról vannak negatív élmények, amikor inkább politizálás folyt, meg a nagyon régi egyházi énekek éneklése, de van pozitív is, amikor volt vita, beszélgetés, és mi is szóhoz juthattunk. Szinte minden évben változott a hittantanár személye, és ez nagyon tanárfüggő volt. Volt néhány hívő szaktanárom, akik ismerték Istent, tőlük is átjött sok minden.” – mesél vegyes élményeiről Fanni.

Zsolt így eleveníti fel a hittanos tapasztalatokat: „Felső tagozatosként jó arc volt a hittantanárom, jól érezte magát mindenki, bár végighaladtunk a kötelező tananyagon, de lehetett beszélgetni témákról, figyelt ránk. Viszont voltak hittantanárok, akiknek a hite felől nem vagyok meggyőződve.  A szaktanárokról nem igazán derült ki, hogy hívők-e, bár az iskola házirendjében benne volt, hogy nekik is kötelező bizonyos számú istentiszteleten részt venniük.”

Minden a helyére került

Az egyházi iskola azon túl, hogy nevelési és oktatási feladatokat lát el, még arra is vállalkozik, hogy tanulóit „beavatja” a kereszténység alapjaiba az ismeretek, a hitéleti kultúra és az erkölcsiség területein. A „keresztény kultúra és szellemiség” megjelenik a programok, a házirend és a falakon található keresztek formájában. De ez vajon mire elég, amikor az élet húsbavágó kérdéseivel szembesülő fiatal felteszi nekünk a kényes kérdéseket?

Dániel az intellektus felől közelített a hithez: a keresztény filozófia, a dogmatikai váz, Szent Ágoston és Aquinói Tamás írásai, valamint kántor barátja révén az egyházi orgonazene segítettek neki fenntartani a kapcsolatot az egyházzal, miközben annak hibái miatt erősödött benne a kétely. „Én a filozófia meg a művészetek oldaláról maradtam kapcsolatban az egyházzal, és ha ez akkor nem lett volna, akkor ma nem volnék hívő.” Az érettségi után inkább a zsidó vallás kezdte érdekelni, majd elvetődött abba a református gyülekezetbe, ahová jelenleg is jár, mert itt intellektuális érdeklődése is befogadó közeget talált: „.A gyülekezetben találkoztam egy sráccal, akivel újra intellektuálisan tudtam beszélgetni, így maradtam ott. Már az elején volt egy nagyon erős Isten-élményem. Ott tettem fel először magamnak a kérdést, hogy mi a helyzet Jézussal? Nekem ő azelőtt egy rabbi volt, annak ellenére, hogy filozófiailag értettem a Szentháromságot, de érzelmileg nem érintett meg. Jézussal az egész kép felfrissült. Volt már közöm Istenhez, minden a helyére került.”

Jézus személye és keresztje volt a nagy kérdés Hanna számára is. „Istennel nagyjából megbarátkoztam, amikor kikerültem az újpogány cuccból. A zenetáboros áhítatokból nagyjából átjött, hogy Jézus az, aki elvitte a balhét, de hogy milyen balhét, meg nekem ehhez mi közöm, az nem volt világos. Aztán egyetemistaként egyszer elmentem a helyi evangélikus templomba, ahová jelenleg is járok, és ott hallottam először olyan igehirdetést, ami tényleg a lényegről szólt, ami teljesen megmozgatott.”

Fanninak egy olyan élmény segített a hitre jutásban, amit egyébként negatívan élt meg: „az egyik hittantanáromnak feltettem a provokatív, New Age-es kérdéseimet, és ő azt mondta, hogy szerinte eretnek vagyok. Ez azért volt jó, mert ekkor rájöttem, hogy valóban nem vagyok keresztény, és így már volt mit keresni.

Az, hogy a pap kimondta, hogy kívül vagyok a kereszténységen, és nem nyugtatott meg, hogy mindegy, mit gondolsz Jézusról, ha elmész misére, akkor te egy jó keresztény vagy, az segített, hogy felfedezzem a kereszténység igazi tartalmát.

Később egy protestáns missziós szervezet táborában találkozott hiteles keresztény életet élő fiatalokkal, akik nagyon egyszerűen és tömören foglalták össze a keresztény örömhír lényegét. Zsoltnak pedig személyes Isten-élményei után a hívő, gyülekezethez tartozó osztálytársak, és a felnőtt hívő példaképek egyengették az útját a Krisztus melletti elköteleződés felé.

Védett közeg, átgondolatlan koncepció

Arra a kérdésre, hogy most hogy állnak az egyházhoz nagyon vegyes válaszokat adnak. Zsolt végül egy olyan gyülekezet mellett köteleződött el, amely a hitvalló keresztséget (bemerítést) gyakorolja, így ő is megtette ezt a lépést tavaly. Mindazonáltal úgy tartja:

az egyházi iskola védettebb közeg volt számára, mint egy állami iskola, de a koncepciót alaposabban át kellene gondolniuk az egyház és az adott intézmény vezetőinek.

Fanni jelenleg felekezetközinek tartja magát, sokféle közösségben megfordul, de az egyetemi évek után, ha letelepszik, stabil gyülekezetet szeretne. Korábban voltak előítéletei a katolikus egyházzal szemben, de az egyetemen „ lett élő hitű katolikus barátnőm, és rájöttem, hogy mennyi mindent tanulhatok a katolikusoktól”

Hannának a zene és a teológia egyaránt sokat jelent, még az is megfordult a fejében, hogy lelkészként vagy akár hitoktatóként is szolgálhatna az immáron sajátjának érzett evangélikus egyházban: „Tavaly konfirmáltam, így most evangélikusnak számítok. De ez már egy belülről jövő döntés volt. Önkénteskedtem is az egyháznál, így én is beleláttam sok egyházpolitikai dologba. Engem a hitoktatói, lelkészi szolgálattól az tartott vissza, hogy különböző ellenérveket találtam különböző életkorokban. Minden vasárnap újat mondani, az túl nagy feladat. Később a reprezentálás, egyházpolitika tartott vissza. Ma már azt gondolom, hogy lelkészként az ember nem feltétlenül jut el az emberekhez.”

Vajon milyen tanácsot lehetne adni annak a diáknak, aki jelenleg jár egyházi iskolába, és bár van benne érdeklődés, a negatív élmények és visszásságok elrettentik? Fanni szerint: „becsüljék meg azt, amit kapnak, de ne fogadjanak el mindent, mérlegeljenek! Ne azonosítsák az embereket az emberek hibáival, se az egész egyházzal! Mindenütt vannak élő hitű emberek, keressék ezeket, vagy olyan alkalmakat, amik a korosztályuknak szólnak!”

A KötőSzó vallássérültekről szóló cikksorozatának első részében lelkigondozó szakember segítségével jártuk körül a spirituális, illetve vallási bántalmazás a jelenségét. 

Olvasóink tapasztalataira is kíváncsiak vagyunk: írd meg történeted, véleményed a témával kapcsolatban a kotoszo@lutheran.hu-ra.

Képek forrása: kereszteny.mandiner.hu; veritasacademy.com

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr178586946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.