Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Halottnak lenni azt jelenti: élni kell!

71 éve, április 9-én végezték ki az evangélikus mártír teológust, Dietrich Bonhoeffert

2016. április 04. - Orosz Gábor Viktor

5757794681_7dd45d13cb.jpg

Dietrich Bonhoeffer gondolkodása nem érthető meg élete ismeretének hiányában. Apja Karl Bonhoeffer pszichiáter professzor és klinikaigazgató volt, előszőr Breslauban, majd Berlinben. Édesanyja, Paula von Hase lelkészcsaládból származott, apja teológiaprofesszor volt és időnként II. Vilmos császár udvari prédikátora. Dietrich 1906. február 4-én legfiatalabb fiúként született három bátyja és négy nővére után. Ikertestvére, Sabine később a nem árja Gerhard Leibholz-hoz ment feleségül, akinek Angliába kellett emigrálnia.

Nagypolgári családból származott. A család távolságot tartott az egyháztól; az édesapát nem érdekelte a vallás. Nem volt nacionalista, a polgári demokratikus, parlamenti képviseletű Weimari Köztársaság felé nyitott.

Az érettségi után Tübingenben tanult teológiát. Ezt követte 1924-es tartózkodása Rómában, ezután tanulmányait Berlinben folytatta. 1927-ben Reinhold Seebergnél doktorált a Szentek közössége című munkájával, 1928-ban letette az „első teológiai vizsgát”, és az „Akt und Sein” című dolgozatával habilitált Berlinben. A munka rendkívül nehéz és igényes. Bonhoeffer a transzcendentális filozófiával foglalkozik benne és a cselekvés - lét értelmezését vizsgálja a filozófiában. 1930-ban egy évig New York-ban, az Union Theological Seminary-n tanul. Egyesült Államok-beli tartózkodása erősen meghatározó volt számára. 1931 júniusában visszatért Berlinbe és segédlelkész lett Prenzlauer Berg-ben — 25 évesen túl fiatal volt ahhoz, hogy parókus lelkész lehessen — ugyanakkor magántanár lett az egyetemen.

Ebben az időben elkötelezettje az ökumenének, mint ifjúsági titkára a „Weltbund für Freundschaftsarbeit der Kirchen”-nek. Ez a mozgalom nem állt be a német protestáns teológia fő áramlatába, ami akkor nacionalista volt. Az ökumenét, mint internacionalista törekvést elutasította. Hitler hatalomra jutásával egyidőben Bonhoffer csatlakozik az egyházon belüli ellenzékhez.

Szembefordul az egyház és az állam összekapcsolásával és az elsők között ismeri fel a zsidókérdést. Ebből az időből származik híres mondata: a kerék a küllők közzé eshet [es gelte dem Rad in die Speichen zu fallen]. 1933 októberében Londonban lesz lelkész. 1934-ben ökumenikus konferencián vesz részt Fanoe-ben, ahol megtartja híres „békeprédikációját”. Áhítatában ökumenikus zsinatot követel, amely kiveszi az emberek kezéből a fegyvereket.

1935-ben visszatér Németországba és átveszi a hivatalos - a vállaltan Hitlert támogató Deutsche Christen - egyházi törekvéseivel szemben létrejövő Hitvalló Egyház illegális szemináriumának vezetését a Berlin melletti Finkenwalde-ban. 1936-ban a szemináriummal Svédországba utazik tanulmányútra, ugyanebben az évben vonják meg tőle magántanári engedélyét. A Gestapo 1937-ben bezárja a szemináriumot; a további munka illegalitásban folyik.

A szemináriumi munka eredményeként jelenik meg 1937-ben Bonhoeffer legnagyobb hatású műve, a Követés és a „Gemeinsames Leben”. 1937-ben Bonhoeffer egy vendégelőadói hely átvétele céljából New York-ba utazik. Három hét után - amerikai barátai kérésének ellenére - visszautazik Németországba és így a II. világháború kitörésekor ismét hazájában tartózkodik.

1940-ben felmentést kért a katonai szolgálat alól és konspiratív tevékenységet folytatott egy ellenállási csoportban sógorával Hans von Dohnanyi-val, Rüdiger Schleicher-rel, valamint testvérével Klaus Bonhoefferrel együtt. Ettől kezdve Bonhoeffer „vándoréletet” élt, nem volt biztos tartózkodási helye.

Svájcba utazott, 1942-ben Norvégiába, ahol George Bell püspökkel találkozott. 1942-től fogva dolgozott etikáján. 1943-ban eljegyezte Maria von Wedemeyert. 1943. január 13-án írásban is igent mond. 1943. április 5-én letartóztatják Bonhoeffert, a Wehrmacht vizsgálati fogságban tartja Berlin-Tegelben.

Ebben az időben írja leveleit Eberhard Bethge-nek, amelyek a Börtönlevelekben (Wiederstand und Ergebung) jelentek meg, egyidőben ezzel irodalmi szövegeket is lejegyez, először drámákkal próbálkozott, 1944-tól következtek a költemények, közöttük az egyik legismertebb az „Áldó hatalmak oltalmába rejtve”.

1944. július 20-án meghiúsul a Hitler elleni merénylet. A „Zossener” akták megtalálása – a náci uralom bűntetteiről szóló anyagok gyűjteménye, amelyeket egy páncélszekrényben találtak meg – vezetett a Gestapo pincéjéig, a Prinz Albrecht utcáig. 1945 februárjában a flossenbürgi koncentrációs táborba vitték át, ahol április 9-én kivégezték, felakasztották.

E tragédiákkal átszőtt, mégis heroikus életút tükrében különösen is érdekes feleleveníteni azokat a gondolatokat, amelyeket az evangélikus mártír a Teremtés könyvéhez írt kommentárjában jegyzett fel.

Dietrich Bonhoeffer a Teremtés könyvéhez írt kommentárjában szólt arról, hogy a „tudás fája, a halál fája”, ami közvetlenül az élet fája mellett áll. „Az élet fáját egyedül a halál fája veszélyezteti. Mindkettő érintetlen és érinthetetlen, határ és közép.” A tudás fája a kert közepén áll, az ember határát jelöli életterének közepén. Az élet peremén található határok az ember teremtettségének, technikai lehetőségének határai. A középen fellelhető határ az ember valóságának, jelenvaló létének határa. Ez a határ az ember teremtményisége, amely így is kifejezhető:

„Ádám, te az vagy, aki általam vagy, a Teremtőd által; így legyél is az. Szabad teremtmény vagy, így legyél teremtmény.” Ádámnak ez az ismerete csak kifejezi a közép-felőliségét és arra irányultságát, tudását Isten előtti szabadság övezi, amely töretlen engedelmességben valósul meg: „tudás a tudatlanságban”.

Ezért nem gondolhat a halálra sem, mégis van ismerete a határról, mert ismeri Istent. A határt nem átléphetetlenként ismeri, mert akkor tudna a rosszról is, hanem Istentől adott kegyelemként, amely a nemlét, és a „nem teremtményiség” felett tart. Isten parancsolata számára nem kísértés, hanem kegyelem. Ádám semmit sem tud a jó és a rossz kettősségéről, ő „túl van jón és rosszon”.

Bonhoeffer ezután a megismert jóról és rosszról ír. Az ember világának legvégső feszültségét fejezik ki. Mert a „tob” az, ami örömmel és a „ra” az, ami szenvedéssel teli. A jó és a rossz világunk alapvető kettősségébe és egyben feszültségébe állít minket, mégpedig együttes jelenlétük módján, szétválaszthatatlanságuk kínzó talánya Ádámétól különböző létünknek.

    Nincs szenvedéssel teli rossz anélkül, hogy ne lenne jelen az öröm csillámfénye.

A jó a rossztól elszakított, amely a rosszon keresztülhaladt, jóllehet a rossz meghaladása. Ám éppen így a rosszat „megnemesíti” a jó, ahonnan ered és ezen a módon a szenvedés az öröm által nemesül, amelynek mélységéből egyedül lehetővé vált. A tudás fájának gyümölcsét megízlelt ember a szenvedéssel teliben hordozott és az örömtelivel táplált világában a jót áthatja a rossz és a rosszat a jó.

Az örömben megjelenő szenvedést az öröm örökkévalósága iránti vágy adja. De vajon mi lehet a szenvedés közepette örömteli?

 „Hogy az ember a szenvedés mélységében megérzi a mulandóság örömét, az örömöt a látszólag végtelen szenvedés kihunyása felett, a halál örömét.” A jóban az a rossz, hogy meghal. A rosszban az a jó, hogy meghal.

Az emberi élet feszültsége éppen ebben a kettősségben ragadható meg: „az ember szenvedéssel és örömmel teli halálában”. És éppen ezen a ponton cserél bérelt helyet a halál és élet az általános vélekedés vitalizmustól áthatott amfiteátrumában. Mert az ember tudása a jóról és a rosszról halandóságának ismerete, sőt maga a halál. Az ember halott, mert tud a jóról és a rosszról.

Ezért halottnak lenni annyit tesz: az ember az életet nem ajándékként, hanem parancsolatként kapja. Az ember a bűneset után abban az értelemben halott, hogy az életre van ítélve.

Saját maga tartozik felelősséggel a jóért és a rosszért. Aki nem volt képes Istennel élni, annak Isten előtt kell élnie. Innen érthető Bonhoeffer provokatív állítása:

    „Halottnak lenni azt jelenti: élni kell.”

A halál spirituális értelemben az emberi élet abszolút ellensége, amit legyőzött a jó és a rossz világában megjelenő, Jézus. Ezért a puszta vitalizmus kétségbeejtő varázslatát, az élni kell (a saját forrásainkból) imperatívuszát megtörte és helyettesíti Krisztus könyörületes uralma, aki teremtményeinek az életet ajándékként adja vissza és nem megparancsolja, az élet evangéliumát adja a törvény helyett. A halál mint a földi létezés megszűnte ellenség, de nem abszolút értelemben, hanem utolsó ellenségként, ami „eltöröltetik” (1Kor 15,26). Mindennek alapja, hogy az egyén életét ajándékként fogadhatja el, mert Krisztusban van örök élete, aki az új közép, aki által történelme van és éppen ezért nincs ismerete a kezdetről, de van a középről. Aki ajándékként fogadja el földi életét, abban tudatosul, hogy eme ajándék nélkül is van élete.

Dietrich Bonhoeffer mártír evangélikus lelkész halála 71. évfordulója alkalmából konferenciát szervez a Nemzetközi Bonhoeffer Társaság magyar nyelvű tagozata.

A konferencia témája:

KÖVETÉS ÉS ELLENÁLLÁS BONHOEFFER ÉLETMŰVÉBEN

Wesley János Lelkészképző Főiskola

2016. április 9. (szombat), 10-16 óráig

Forrás: Prof. Dr. Martin Honecker: Dietrich Bonhoeffer etikájának mai megközelítései és evangelikus.hu

Fotó: http://quotesgram.com/dietrich-bonhoeffer-quotes-on-death/

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr458558210

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.