Kötőszó

Seben Glória 12 dolog, amit nem tudtál a mai lelkészekről című cikkére Hegedűs Attila evangélikus lelkész reagált.

Szerző: Hegedűs Attila

Örülök, hogy megszületett ez a cikk. Egyrészt mert jót tesz az egyháznak ez az őszinteség, amelyik nem a végső nagy igazságot írja le, hanem az épp aktuális élethelyzetet vállalja kendőzetlenül. Még akkor is, ha előre lehetett tudni, hogy a méltó kritikák mellett méltatlan támadásoknak is kiteszed magad.

Jót tett nekem, mert kényszerített, hogy a felvetett kérdéseket a magam szempontjából gondoljam át.

Neked ez az első, nekem a huszadik munkaévem. Természetes, hogy másként látok és élek meg dolgokat a magam tapasztalataim súlyával: négy gyermeket nevelve, túl házassági kríziseken  és egymásra találásokon, túl szárnyaló munkahelyi napokon és burn out-on.

Örülök a tudatosságnak: annak, hogy szemébe nézel a problémáknak, kimondod őket és előre igyekszel ellenük tenni. Ugyanakkor az az érzésem van, mintha túlbiztosítanád magad, nehogy a múlt hibáiba ess.

Ma már úgy látom, az élet jobban hasonlít egy aknamezőre: nem az a kérdés, akarok-e aknára lépni, hanem az, melyikre. Ha elkerülöm az egyiket, akkor a másikat választom. Ha félek a család terhétől, a magány terhét vállalom. Ha nem kötöm magam adott helyhez, a hontalanság görcsét cipelem.

Amikor életem során a váltás mellett döntöttem, azt mondtam: problémát szeretnék váltani. Nem lehet megúszni a problémákat, a krízist, sőt, talán felkészülni sem lehet rá. A nagy kérdés az, hogyan jövök ki belőle: érettebb, emberségesebb emberként, vagy kivert kutyaként. Mindkettőre van példa.

Lássuk hát a pontjaidat!

1. Rugalmas és mobil vagyok. Apáink lelkésznemzedékében még van erkölcsi elvárás volt a lelkésszel szemben: minél hosszabb ideig egy helyen lenni. Németországban járva viszont amikor szóba került, hogy tíz éve vagyok egy gyülekezetben, megkérdezték:és meddig akarok ott maradni? Melyik a jobb? Szerintem sem jó, ha erkölcsi kérdéssé válik, hogy ki meddig marad egy gyülekezetben – a gyülekezeti munka nem házasság. (Valaki egyszer azt írta: ha szereted a gyülekezetedet, öt évig nem jössz el onnan. Ha nagyon szereted, tizenöt évnél nem maradsz tovább.) De ettől még ugyanolyan fájdalom elszakadni azoktól, akiket keresztelt, konfirmált, esketett a lelkész, és nem csodálkozom, ha valaki azért ragaszkodik egy szolgálati helyhez, mert látni akarja felnőni azokat, akiket keresztelt. Egy gyülekezetből eljönni lelkileg lehet éppolyan gyászmunka, mint egy válás.
2. Innovatív és pörgős csapatmunkában képzelem el a szolgálatot. A pörgősségben és közösségi munkában igazad van, de látni kell: nem tudunk évtizedeken át pörögni. Kezdőként baj, ha valaki nem akar folyton alkotni, de aki tíz-tizenöt év múltán már a kiegyensúlyozottságra vágyik, az ne érezze magát árulónak - vegye tudomásul aktuális testi-lelki önmagát.

Énekkarosként azt élem meg, hogy a nagy művek születésének egyik alapja az unalomtűrés: tízszer, ötvenszer elénekelni egy ütemet, mire összeáll az egész. A mű maga lehet pörgős, az odáig vezető munka nem mindig az. És nem azért, mert a karvezető utálja a kórustagokat… A favágást megúszni azt jelenti, hogy megfosztjuk magunkat a mű megszületésétől is.

3. Kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezem. Tény, hogy az internet másfajta világot nyitott ki, és néhányan furcsának találják, ha a lelkészek élnek ennek a lehetőségével. Tapasztalatom szerint egyre kevesebben. Ma már a tradicionális falusi gyülekezetben is egyre kevesebben kapják föl a fejüket, ha a szószékről hirdetésben ez hangzik el: az ünnepi alkalmak rendjét megtalálják a hirdetőtáblán és a gyülekezet Facebook-oldalán. És teljesen megszokott, hogy a kommunikáció nem csak személyesen, hanem online is működik.
4. Egyensúlyra törekszem a szolgálat és a magánélet között. Mint majdnem mindenki. De akinek nem sikerült, annak nem föltétlenül azért nem, mert úgy döntött, a „szent szolgálat” oltárán feláldozza családja életét - bár lehet, hogy régebben ez is etikai kérdés volt -, hanem mert maga a feladat legbelső logikája miatt képtelenség ezt a határt megtartani. És ez nem központi elvárás. (Maga a kérdés sem új: állítólag jó ötven éve egy esperes este fél kilenckor csöngetett be egy kollégához, és a felesége az ablakon kiabált ki: vegye tudomásul, az, hogy a lelkész nyolc után mit csinál, egyedül a feleségére tartozik! Nincs új a Nap alatt.)
5. Számomra nem a rang, a cím vagy a puszta szerep a tekintély és tisztelet forrása. Számomra sem, és szerencsére most nem olyan elöljáróink vannak, akik ezt megkövetelnék - ehhez amúgy is túl kicsi az egyházunk. Furcsa lenne Nagytiszteletű Püspök Úrnak szólítani azt, akivel Szárszón együtt röplabdáztunk. Mégis jobban tisztelem őket, nem csak karizmájuk miatt: olyan feladatot vállaltak, amibe én belebuknék. És szerintem a tisztelet jele az is, amikor arra kérem lelkésztársaimat:

   Engedjétek meg elöljáróinknak, hogy saját hibáikat kövessék el, nem azokat, amiket ti követnétek el az ő helyükben.

6. Élvezni akarom, amit csinálok. Igazad van. A munka egyik fizetsége az öröm, amit maga a munka okoz, erre az örömre egy lelkésznek is szüksége van. De visszatérve a 2. pontra: van, amikor hosszú, szürke sivatagon kell végigmenni- ahogyan a házasságban, úgy a munkában is vannak örömtelen szakaszok.
7. Változtatni akarok. Ha nem akarnál, nem lennél jó fiatal. Csak lassan derül ki, hogy a világnak (gyülekezetnek) van előtörténete, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, nem lehet fehér lappal kezdeni. És lesz akkor is története, ha te már nem leszel benne.

7/b. Ha nem vigyázok – kiégek. Nagyon fontos felismerés már fiatalon! És ezt nem iróniából mondom. És az is igaz lehet, hogy a felpörgött világban a born-out is hamarabb utolér bennünket, mint azokat, akiknek egy lassabban hömpölygő világban kellett helyt állniuk. 

De azért a hatodéves képzés alatt kialakuló born-out gondolatára összeugrott a szemöldököm. Egy hatodéves egy évig van egy gyülekezetben, elvileg mindent először csinál azon a helyen: először éli meg ott az adventet, a karácsonyi hajtást, a húsvétot. Ráadásul egy hatodévesnek nincs, nem lehet ilyen felelőssége – neki elsősorban nem csinálnia, hanem tanulnia kell, a felelősség a mentor-lelkészé. Ha ilyen tüneteket észlel magán, annak az oka talán sokkal inkább a saját born-uotját fel nem ismerő mentor lehet.

8. Istenhez fűződő kapcsolatomban ökumenikusan nyitott vagyok. Ámen!

   A világban egyre több olyan kérdéssel találkozunk, ami felekezet-fölötti. Ilyenkor nincs lehetőség finnyáskodni, mert az olyan lenne, mint az a kedves graffiti: bocsánat, ez itt a nemdohányzó mentőcsónak?

Ugyanakkor úgy élem meg az ökumenikus kapcsolatokat, mint amikor húgomnál vagyok vendégségben: szívesen megyek oda, de azért nem költöznék be hozzá, más a rend, a szokások. Nincs ezzel semmi baj.  

9. Szükségem van a megerősítésre. Én is álszentnek érzem, ha valaki minden elismerést elhárít és úgy fogad, hogy „az Úré a dicsőség!” Ez igaz. És Ő ad nekem erőt a további munkához. Például néha azzal, hogy valakivel kimondatja: figyelj, ez most jó volt!
10. Egzisztenciálisan függök az egyháztól – nem anyagilag. Szerintem is egyházunk egyik legsúlyosabb kérdése lesz ez: a gyülekezeti lelkészség mint megélhetés egyre kevesebbnek lesz reális lehetőség, az intézményi lelkészség sok más kompetenciát, hosszú távon talán plusz másfajta végzettséget is feltételez, és valóban lesznek olyanok, akiknek nem anyagi kérdés lesz az egyházi szolgálat, hétköznapi munkájuk mellett végzik a gyülekezet vezetését.

Ez egy jogos vitatéma. Én egyre inkább azt érzem:

Jó lenne, ha hosszú távon azt szentelnék lelkésszé, akinek van másfajta végzettsége is. Egyrészt másképp tekint a rábízottakra, van egy másik rálátása is a világra, másrészt jó, ha senki nem jut el odáig, hogy azért vagyok lelkész, mert máshoz nem értek. Persze ezen lehet vitatkozni.

11. Jézust akarom követni – ahogy megy az elveszettek után. Mint minden lelkész. Nem nagyon ismerek olyan teológust, akinek az lenne a célja a lelkészséggel, hogy ezzel majd bekerül a társadalmi elitbe. És meggyőződésem, hogy a régiek között sem sokan voltak – főleg akik 1945-1989 között álltak szolgálatba. Ilyen értelemben mindegy, hogy a mai Z-generációs gyerekekről vagy Sztehlo Gábor bácsi otthontalan kissrácairól van szó.

A társadalmi elittel, a vezető réteggel való találkozás azonban nem elhatározás kérdése, hanem a lelkészi feladattal függ össze- és egyéni vérmérséklet kérdése, hogy hogyan reagál rá: iszonyodik tőle, „beszippantja” az a világ, vagy képes a dolgot a helyén kezelni: tudomásul veszem, hogy mint a település egyik közösségének vezetője, néha nem csak lelkigondoznom kell, hanem részt vennem egy polgármesteri megbeszélésen is.  

Ismerek olyan nagyszerű és tehetséges lelkészt, aki segédlelkészként legendás ifjúsági munkát végzett egy gyülekezetben, majd mikor 10-15 év múlva igazgatólelkésznek került oda vissza, pár éven belül menekülnie kellett, mert nem bírta azt a nyomást, amit új szerepében elviselni kényszerült.

12. Csak a saját Istenem oltárán vagyok hajlandó feláldozni magam. Elvben igazad van. Már csak az a kérdés:

    Mire van ráírva: ez az Istennek tett áldozat, ez pedig a társadalmi státusznak?

Ráadásul én még az Isten oltárán sem vagyok hajlandó magamat feláldozni – egyszerűen az Isten dob néha helyzetekbe, én meg csak nézek, mint a moziban: most akkor mi van? Ami a Teológián, egyetemen elmélet, visszatekintve valósággá válik: nem én irányítok. Nem véletlenül lesz József története az emberélet útjának felén túl egyik legkedvesebb történetünk. Hogyan kerültem én idáig? Ilyen magasra vagy ilyen mélyre? És a legfontosabb: hogyhogy még talpon vagyok? Nincs jó válasz. Csak rácsodálkozás.