Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

A megbélyegzés természetéről – a pánszláv példa

2016. január 26. - KötőSzó

A forradalom, majd a kiegyezés után hatalomra kerülő szabadelvű elit határozottan alakította a nemzetiségi kérdésről való közbeszéd kereteit. A kérdés árnyalt megközelítése nem volt jellemző a napi politikai, vagy nem egy esetben személyes haszonszerzés által motivált sajtó-polémiákra. Szlovák-ügyben a megszólaló vagy „hazafi”, vagy „pánszláv” volt, harmadik megoldásra nem adtak lehetőséget. Az evangélikus egyházat különösen érzékenyen érintette a pánszlávizmus bármikor bevethető vádja, hiszen tagjainak relatív többsége szlovák anyanyelvű volt.  A hatalom közbeszéd-tematizálása hamar tetten érhető volt az egyházban: egy Pest környéki lelkészválasztási vitát például azzal igyekeztek a felek a maguk javára eldönteni, hogy egymást kölcsönösen pánszlávizmussal vádolták. És, hogy mi köze mindennek a politikai korrektséghez?

Szerző: Kertész Botond

A politikai korrektség (PC) modern kori fogalom. Egyes vélemények szerint Mao vörös könyve említi először. Az biztos, hogy a hatvanas évek óta használják az Egyesült Államokban, manapság pedig elkeseredett vita folyik hasznáról, veszélyeiről, a demokráciáról és a sajtószabadsághoz fűződő viszonyáról. A PC annak a jelenségnek a mai kódja, amely az írott szó nyilvánosságával egyidős – szellemi, hatalmi, politikai csoportok mindig is szerették meghatározni a nyilvánosságot uraló közbeszéd témáit, és azt, hogy azokról mit is kell gondolni. Az sem a mai kor kiváltsága, hogy ugyanazon szavaknak egészen különböző jelentést tulajdonítanak más-más olvasók.  

Magyarországon 1848-ig egy egyszerű, ám igen hatékony módszer létezett a nyilvánosság megregulázására: a cenzúra. A cenzorok éberségét alapvetően kétféle módon lehetett kijátszani: vagy a sorok között kellett üzenni, vagy külföldön kellett kiadni a cenzúra számára kellemetlen írásokat. 1848-tól az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásáig a nemzetiségi kérdés volt a közélet és a sajtó egyik legforróbb témája. 1848-49-ben, majd 1867-1914-ig az állam nem élhetett a cenzúra eszközével, hogy közvetlenül a saját érdekei szerint formálja a közbeszéd hangját. A forradalom, majd a kiegyezés után hatalomra kerülő szabadelvű elit azonban elég határozottan alakította ki a nemzetiségi kérdésről való közbeszéd kereteit.

A kérdés árnyalt megközelítése nem volt jellemző a napi politikai, vagy nem egy esetben személyes haszonszerzés által motivált sajtó-polémiákra.

Szlovák-ügyben a megszólaló vagy „hazafi”, vagy „pánszláv” volt, harmadik megoldásra nem adtak lehetőséget.

A pánszláv kifejezés szó szerint a világon szétszóródott, az Északi-tengertől az Adriáig, különböző államalakulatokban élő szlávok szellemi, kulturális, esetleg politikai együttműködését, egységét jelenti. Szűkebb értelmezésben Európa politikai kereteinek átalakítását a mindenkori orosz nagyhatalmi érdekek szerint. Könnyű belátni, hogy az valódi pánszlávizmus tényleges veszélyt jelentett úgy a Habsburg Birodalomra, majd az Osztrák-Magyar Monarchiára, mint a mindenkori magyar nemzeti érdekre. Az is kimutatható, hogy a politikai pánszlávizmus valóban létezett: „guruló rubelek” és diplomáciai nyomásgyakorlás változó mértékben, több-kevesebb rendszerességgel támogatták a Habsburgok országainak különféle szláv nemzeti mozgalmait.

Az evangélikus egyházat különösen érzékenyen érintette a pánszlávizmus bármikor bevethető vádja, hiszen tagjainak relatív többsége szlovák anyanyelvű volt. A lelkészek nagy része szlovákul beszélt, bár a legtöbben tudtak németül és/vagy magyarul is, 1840 előtt pedig latinul folytak a hivatalos tanácskozások. A pánszláv jelzőt könnyen megkaphatta bárki, aki szlovákul tanított, prédikált.

A szlovák nyelven publikálók (függetlenül írásuk tartalmától) eleve pánszláv gyanúba keverték magukat. Már a szabadságharc idejéből ismerünk olyan történetet, amikor egy Pest környéki lelkészválasztási vitát azzal igyekeztek a felek a maguk javára eldönteni, hogy egymást kölcsönösen pánszlávizmussal vádolták. Jól számítottak, az Eötvös József által vezetett minisztérium nagy elszántsággal vetette bele magát a konfliktusba, amikor az egyik fél a pánszlávizmus vörös posztóját meglengette.

Az 1868-as nemzetiségi törvénynek nem sikerült feloldania az ellentéteket – az érdemi párbeszéd és együttműködés elmaradásában mindegyik félnek megvan a maga felelőssége. 1874-ben pánszláv propaganda terjesztésével vádolták meg a znióváraljai, nagyrőcei és turócszentmártoni szlovák nyelvű gimnáziumokat, mely utóbbi kettőt az evangélikus egyház tartott fenn. Az fenntartó tiltakozása ellenére a Trefort Ágoston által vezetett minisztérium az iskolák bezárása mellett döntött.

A nyilvánosság előtti érvényesüléshez egyre inkább „hazafinak” kellett lenni, vagy legalábbis annak látszani. A hazafiság fogalmába nem fért bele, hogy egy lelkész, vagy püspök kiálljon az anyanyelvi oktatás, istentisztelet, gyülekezeti önkormányzat mellett. Csak az menekülhetett meg a pánszlávizmus gyanújától, aki akár színszlovák településeken is magyarul tanított, prédikált, nem zavartatva magát attól, hogy hallgatói egyáltalán nem értik.

1882-ban „Felvidéky” álnéven jelent meg egy kötet „Protestantizmus és pánszlávizmus” címen. A könyv szerint a legnagyobb (bányai) evangélikus egyházkerület lelkészeinek 42%-a pánszlávok volt, akik a „kryptopánszláv” Szeberényi Gusztáv püspök hallgatólagos támogatását élvezték. Felvidéky könnyen „felismerte” a pánszlávokat: „az érdes, úgynevezett panszlávisztikus külső, a vadság, a korlátoltság és míveletlenség külső kinyomata ott ül arcukon, s tisztán mutatja kilétöket.” A püspök a képtelen vádak ellenére nem léphetett fel a szerző ellen (hamar kiderült, hogy Thébusz János zólyomi evangélikus lelkész rejtőzik az álnév alatt) mert ezzel csak még inkább magára vonta volna a pánszlávizmus vádját.

Egyházi vezetők, lelkészek, püspökök hiába tudták, hogy a hazafi és pánszláv szembeállítás hamis. Hiába volt hosszú történelmi és aktuális tapasztalata is az egyháznak arról, hogy hazafi, azaz az országát szerető, annak szabadságán, egységén és felemelkedésén munkálkodó lehet az is, akinek nem magyar az anyanyelve (azaz az ország majd’ fele), ez a vélemény alig-alig kapott hangot.

A dialógust nem segítette az sem, hogy az 1870-es évek közepétől a szlovák nemzeti mozgalom is radikalizálódott. Ott a nemzetiekkel szemben az „odrodilec”-ek, azaz elfajzottak álltak, kompromisszumra itt sem adtak lehetőséget. A végeredmény közismert, ma is szenvedjük következményeit.

A hazafiak és pánszlávok közötti, jó részt mesterséges szembenállás mai magyar és európai közéletünkben körülnézve, kellemetlenül ismerősnek látszik. Hiába beszélünk egy nyelven, ha a szavaink nem ugyanazt jelentik. Ahogyan a 19. században, úgy most is fájón hiányzik a valóban súlyos kérdések józan és árnyalt megközelítése. Mintha a politikai korrektségnek a valós élettel gyakran oly kevés egyezést mutató jelszavai, és a legalantasabb érzelmeinkre ható gyűlöletbeszéden kívül nem létezhetne más megközelítése napjaink problémáinak.

A migránsokat csak feltétel nélkül befogadni, vagy engesztelhetetlenül gyűlölni lehet, a nőknek kizárólag a vezérigazgatói székben, vagy a konyhában van a helyük és még lehetne folytatni a sort.

Ha a könnyebbnek látszó utat járjuk és akár a nyilvánvaló tények letagadása, akár rövidlátó önzésünk miatt nem vagyunk hajlandóak a nehézségekkel szembenézni, akkor biztos az összeomlás. Ha képesek vagyunk érdemben foglalkozni posztmodern korunk egymással is összefüggő válságjelenségeivel és valóban meghallgatni a másikat, még lehet reményünk. Jó lenne, ha százötven év múlva utódaink nem azon keseregnének, hogy miért nem hoztunk előremutató döntéseket.

A szerzőről: 

Kertész Botond (1971) - történész. Az Evangélikus Országos Múzeum tudományos munkatársa, kutatási területe a 19–20. századi evangélikus egyháztörténet Magyarországon.

Fotó: innen.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr18317216

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.