Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Integráció Európában: lehet? nem lehet?

Kamaszkorunkban a virág szirmain számolgattuk: szeret?, nem szeret? Felnőttként a társadalmi problémák megoldásairól töprengünk: lehet?, nem lehet? A szilveszteri németországi események vajon csak az integráció lehetetlenségét mutatják meg, vagy azt, hogy másképp is lehetne?

Szerző: Szabó Pap Gabriella

Hányszor kimondjuk, hogy a cigányokkal nem lehet mit kezdeni, rémesen viselkednek, csak baj van velük. Mennyire szenvednek ettől a jóra törekvő, igyekvő romák. Gyakran az is megfogalmazódik bennük, hogy minek igyekezzenek, ha egyszer a bőrük színe miatt eleve ellenségesen tekintenek rájuk. Pedig lehet „kezdeni” velük. Több sikeres példát is ismerünk.

A fiatal lelkész gyakornoki évét a megyeszékhelyen töltötte. Aztán egy apró hegyvidéki faluba került szolgálatra. Ahogy ismerkedett a faluval, a gyülekezettel, megtudta, hogy a falu része egy pár kilométerre levő völgy, ahol cigányok élnek, iszonyatos nyomorban. A gyermekeiket rendesen járatják iskolába, de idegent nem tűrnek meg maguk között. A fiatal lelkész egy nap elment a cigánytelepre. Ahogy megérkezett, körülvették a cigányok, durván kiabálva el akarták küldeni. A fiatal lelkész szóhoz sem jutott. Egyszer csak a tömegből kihallatszott egy legény hangja: – Ezt a papot ismerem! Ez meglátogatott, amikor börtönben voltam!  Döbbent csend lett. Aztán meghallgatták a fiatal lelkészt. Hallgatták máskor is, amikor elment hozzájuk. Egy év múlva egy használaton kívüli bolthelyiséget átalakítottak imateremmé. És a püspök Budapestről eljött, hogy fölszentelje.

Most szörnyülködve nézzük az Európát elárasztó migránsáradatot. Zúdulnak rájuk a vádak: piszkosak, betegségeket terjesztenek, terroristák, nem tartják be a törvényeinket, elveszik előlünk a munkahelyeket! Iszlamizálódik Európa, veszélyben a kereszténység! Mit fogunk kezdeni ezzel a tömeggel?! Hogy képzeli bárki is, hogy valaha integrálni lehet őket az európai társadalmakba?!

Valóban nagy kérdés az integráció: lehet?, nem lehet?

Az első lépést megtette Európa: ételt és italt adott a menekülteknek, szálláshoz juttatta őket, kaptak orvosi ellátást. Most azonban rá kell szánniuk magukat az európai embereknek a második lépésre: segítséget kell nyújtani ahhoz is, hogy ez a háborús pszichózistől sújtott embertömeg be tudjon illeszkedni társadalmunkba, hogy megértsék, hogyan működik az a másik világ, ahova ők kívánkoztak, ahol a helyüket meg akarják találni. Ma még ismeretlen, új és érthetetlen számukra az itteni törvényes rend, a szokások. Az, hogy jogaik és kötelességeik vannak, ugyanúgy, mint bárki másnak.

Meg kell ismertetni velük az európai élet rendjét, segíteni kell őket abban, hogy eddigi szokásaikat és az új rendet összhangba tudják hozni.

A módszereket illetően vannak tapasztalatok korábbi migrációs hullámok idejéből. Fontos alapelv, hogy nyelv és vallás szerinti kisebb, 40-50 fős csoportokban lehet elindítani az integrációt célzó programokat, mindenkor abból kiindulva, ami az ő korábbi életük valósága volt. Például, ahonnan ők jöttek, nem volt mindenkinek se elérhető, se kötelező az iskola – Európában igen, és ezért iskolába kell iratni minden gyereket, a kislányokat is.

Egy svéd népfőiskolán láttam 1981-ben, mit tettek az akkor folyó libanoni háború menekültjeinek integrálásáért. Körül-belül 50 fő számára szerveztek bentlakásos tanfolyamot: részben a nyelvet tanulták, részben pedig elmondták nekik az anyanyelvükön, hogyan folyik az élet Svédországban. Ismertették a szabályokat: hogyan kell bejelentkezni, iskolába íratni a gyereket, hogyan kell szociális segélyt kérni, hogyan jutnak orvosi ellátáshoz, hogyan működik a bank, a posta, hogyan kell munkahelyet keresni. A libanoni menekültek eleinte nem egyeztek bele abba, hogy a nők is tanulhassanak, de amikor svéd részről kijelentették, hogy a zsebpénzt csak az kapja meg, aki jelen van az órákon, a probléma megoldódott. A népfőiskola egy melléképületében klubot rendeztek be, ahová meghívták a közeli falu lakosait is. A menekültek közt voltak ügyes szőnyegszövők, az asszonyok pedig gazdagon fűszerezett ételeket készítettek, amit a falubeliek kipróbálhattak, és megtapasztalhatták, hogy milyen érdekes, fontos dolgokat tudnak az idegenek. Hamar megindult a tapasztalatcsere a falubeliek és a menekültek közt – emberi kapcsolatok alakultak ki. Megindult a beilleszkedés.

Hogy Svédország gazdag, teheti? Azért gazdag, mert okosan, hatékonyan költi el a pénzét. Igen, az integrációs erőfeszítések pénzbe kerülnek. Népművelőket, pedagógusokat, szociális munkásokat kell alkalmazni. (Számolni lehet és kell az önkéntesek munkájára is, de csak önkéntesek nem birkózhatnak meg ekkora feladattal.) A hatalom gyakorlói szeretnek spórolni az ilyen kiadásokkal, és megdöbbennek, ha a beilleszkedni nem tudókat frusztrációjuk a bűnözés vagy éppen a terrorizmus felé fordítanak.

Elkeserítő példa erre az a tömeges inzultus, ami Kölnben és több európai nagyvárosban a szilveszteri utcai ünneplő tömegekben a nőket érte. Kiderült, hogy a más kultúrából érkezetteknek nem magyarázták el – legalábbis ahhoz nem eléggé, hogy magukévá tegyék azt a belátást: mi az európai magatartás a nőkkel kapcsolatban.

Most végre megszólalt Angela Merkel, aki figyelmeztetett erre a hiányosságra és sürgette a valós, tehát nemcsak anyagi értelemeben történő integráció kimunkálását. Bár az elmúlt napok híradásai nem ezekről szóltak, mégis tudhatunk olyan pozitív példákról, amelyek azt mutatják, hogy mindez megvalósulhat.

Egy holland kisváros lakói igencsak megelégelték, hogy az egykori gyarmataikról bevándorló fiatalok randalíroznak az utcákon, szemetelnek, hangoskodnak, összefirkálják a falakat, sőt, időnként összeverekednek a helybéli ifjúsággal. A helyi kulturális központ egyik munkatársa egyszer meghívta (a helyi rendőrség által is jól ismert) bajkeverőket, mind a helybéliek közül, mind pedig az idegenek közül. Összeültette őket beszélgetni, és hamar kiderült, hogy azonosak a problémáik: nincs kedvük tanulni, képzetlenek, nem kapnak munkát, ezért nem tudnak önálló életet élni, szabadság helyett csak szabadosságokban élik ki magukat, nem tudnak mit kezdeni magukkal, nincs előttük perspektíva. Ahogy ezek a kérdések sorra kibontakoztak a fő-rendbontók (moderált) beszélgetései során, előbb a verekedési kedv és a randalírozás hagyott alább, aztán bunyó helyett focizni kezdtek egymással és ment az élet tovább, normalizálódtak a kisváros hétköznapjai.

Egy helyi kisközösséghez, sportklubhoz, csapathoz tartozás érzése nagyban elősegíti az integrációt, és csökkenti a párhuzamos társadalmak kialakulásának esélyét. A sport, különösen a csapatjátékok hatalmas lehetőségeket nyújtanak.

A sport sikert hozhat, ami visszaadja az otthonát vesztett, gyökértelenné vált menekültnek az önbecsülés érzését, ismét tartozhat valahova, és a számára szokatlan szabályok megértéséhez, követéséhez is elvezeti. A magatartásformák elsajátítása szinte észrevétlenül megtörténik. Érdemes megfigyelni, hogy Franciaország, Anglia, Olaszország, Hollandia és Németország élsportolói közt egyre több a bevándorló.

Másik példát a Bazi nagy francia lagzik című film hozhat, amely felhőtlen, amerikai stílusú szórakozást ígér, de ennél sokkal többet mond, méghozzá az integráció, a beilleszkedés nehézségeiről. Az alaphelyzet, hogy egy vidéki francia családnak mind a négy leánya bevándorlót választ férjnek: arabot, vallásos zsidót, kínait és afrikait. Rosszul elsülő viccek, tapintatlan szóhasználat és túlérzékenykedések miatt a családban napirenden vannak a veszekedések, a sértődések. A francia anya azonban bölcs diplomáciával tereli el a felhőket – végül ő az, aki cselekvő szeretettel néhány év alatt kimunkálja a családi békét. Ez az érett, bölcs, tettre kész, mégis szeretetteljes, valós problémákra valódi megoldást hozó hozzáállás lehet eredményes az integráció kérdésében is.

Lehet? Nem lehet? Lehet, hogy lehet.

A szerzőről

Szabó-Pap Gabriella (1949) – nyugalmazott köztisztviselő,  szakterülete a kulturális diplomácia, a nemzetközi együttműködés. Tagja volt az Európa Tanács interkulturális párbeszéddel és konfliktusmegelőzéssel foglalkozó munkacsoportjának. A budavári evangélikus gyülekezet tagja, korábban presbiterként is szolgált. 

Fotó: innen

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr58251828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
mevelet1516.png

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása