Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Spotlight: a film, ami miatt nagyon várjuk már 2016-ot

2015. december 28. - KötőSzó

A katolikus papok molesztálásait feltáró bostoni újságírók munkájáról készült Spotlight című filmet februárban mutatják be a hazai mozik. Jelenleg Amerikában élő szerzőnk azonban már látta a filmet. BESZÁMOLÓ

Szerző: Nagy Szabolcs

Az akadémiai díjak kiosztásának közeledtével elindul a nagy hajrá a legjobb film titulusáért, és a Spotlight (hazai bemutató: február 4.) joggal száll harcba érte. Ha jósolni szeretnénk, a Room vagy a Saul fia remeklése ellenére, ez a film képes lehet elhozni az aranyszobrot, és ez jól is van így. Még ha morális kérdésekben nem is ad iránymutatást, cselekvésre inspiráló, precíz alkotásról beszélhetünk. Nem sok ilyen kerül mostanában a szemünk elé, mégis hiányérzetünk maradhat. 

spotlight2.jpg

Guys, listen. Everybody 's gonna be interested in this. (Srácok figyeljetek, ez mindenkit érdekelni fog.)

Walter Robinson (Michael Keaton) főszerkesztő ezen mondatával kezdődik a történet, amely mindent megváltoztatott. 2002. január 6-án az amerikai katolicizmus fővárosában, Bostonban, öt újságíró állt ki több mint ezer – katolikus papok által molesztált – áldozat igazságáért. A Boston Globe Spotlight csapata több mint ezer áldozat megkérdezésével rántotta le a leplet kétszáz katolikus papról, illetve a katolikus egyház eltussolási módszereiről. Az eset alapvetően megváltoztatta a 21. századi ember kialakított képét a római katolikus egyházról. Ennek a sztorinak köszönhetően, a közgondolkodásból többnyire kitörölhetetlen az a prekoncepció, hogy a legtöbb katolikus pap igazából kiskorúak bántalmazásával foglalkozik.

- Six percent is 90. (Hat százalék az 90.)
- 90 priests? (90 pap?)
- If there were 90 of those bastards, people would know. (Ha 90 lenne ezekből, az emberek tudnák.)
- Maybe they do. (Lehet, hogy tudják.)

Már régóta lehetett érezni, hogy az „igaz történetes”, túlzó drámai jelenetekkel tarkított életrajzi filmek kezdik kinőni a „valós sztori, akkor biztos jó lesz”-típusú várakozásokat. Szerencsére a Spotlight esetében ilyesmire nem kell számítanunk, hiszen itt valódi dokumentálást láthatunk. Például a publicisták az ügy feltérképezésének akadályaira nem székdobálással, lerészegedéssel vagy verekedéssel válaszolnak, hanem csak ülnek csendben és sóhajtoznak: mi legyen? Közben látunk családi fotókat a háttérben, ahol a színészek az igazi újságírók feleségeivel és gyerekeivel fényképezkednek. Később pedig belecsöppennek abba a számunkra nosztalgikus helyzetbe, amikor az anyaggyűjtést a régi technológia még hátráltatja, ahelyett, hogy elősegítené. Ilyenkor a ezeket az életszagú kikacsintásokat talán nem is vesszük észre, csak utólag rádöbbenni, hogy mennyit is ér egy lelkes stáb.

spotlight1.jpg

A színészek sem lustultak el, ilyen téren is nagyon sok munkát tettek a történetbe: Michael Keaton kibérelt egy házat Walter Robinson közelében és titokban figyelte őt, hogy teljesen lemásolhassa. Walter Robinson ismertette is az esetet: „Elrabolták a személyiségemet. Ha Michael Keaton kirabolna egy bankot, a rendőrség engem juttatna rács mögé.” Mark Ruffalo pedig elmondatta az összes szövegét az eredeti Mike Rezendesszel, és szándékosan vitát generált maguk közt, hogy hallja őt üvölteni. A törekvések amúgy nem csak az alaposságról szólnak, hanem arról a rendezői intencióról, amiben Tom McCarthy elidegenít minket a vászontól. Nem lesznek empátiát kierőszakoló klisés csavarok, amiben váratlanul kiderül, hogy az egyik újságírót bántalmazták, vagy amikor megtudjuk, hogy az újság alkalmazottai milyen módon tussolták el az eseteket a rend érdekében. A legjobb példa az elidegenítésre, mikor a film felénél a semmiből előkerül az alkotás rezonőrje (Richard Jenkins hangja), aki néhány félmondatban felvázolja és megválaszolja a film legfontosabb kérdéseit (érdemes–e kereszténynek maradni, ha rossz az egyház rendje), majd, mint aki jól végezte dolgát, többé nem telefonál, mi meg csak próbáljuk kihámozni a sűrű infóhalmazból a tényleges megoldást. Ugyanez még egyszer előfordul egy másik szituációban, amikor az egyik szereplőről kiderül, hogy a múltban tehetett volna a bántalmazások ellen, de egyszerűen nem tartotta fontosnak. S akkor a Globe főszerkesztője állítja meg egy „nem ez a fontos, legyen kész a cikk” mondattal, és ez nem jó.

They say it's just physical abuse but it's more than that, this was spiritual abuse. You know why I went along with everything? Because priests, are supposed to be the good guys. (Azt mondják, hogy ez csak fizikai bántalmazás, de ennél sokkal több. Ez spirituális bántalmazás volt. Tudja miért tűrtem el mégis mindent? Mert a papoknak kéne a jó fiúknak lenniük. ) – egy áldozat beszámolója a filmből.

Érthető, hogy a filmnek elsődleges célja a történethez való szigorú ragaszkodás és az objektivitás, de ehhez hasonló morális kérdésekben (például: ha tudtunk róla, miért nem tettünk semmit?) állást kellene foglalnia. Ettől válhatna az egész valóban értékes tartalommá, amelyet igazi párbeszéd követhetne - de nem. Ennek hiányában csak annyit tudunk megbeszélni, hogy a szóban forgó tragédia tényleg szörnyű, tenni kellene valamit. Ezt nehezen lehet megbocsátani a valóban értékes filmnek.

A szerzőről:

Nagy Szabolcs (1994) – az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakos hallgatója, jelenleg ösztöndíjas a Trinity Lutheran Seminary-n, Columbusban, az Egyesült Államokban. Érdeklődési területe a teológia és a pop-kultúra találkozásainak, kapcsolatának, egymásra és az emberekre kifejtett hatásának és az ebből levonható tanulságoknak a vizsgálata.

Képek: innen és innen.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr98202680

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.