Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Megszületett – karácsonyi meditáció, női hang

2015. december 20. - KötőSzó

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a csoda megtörténik. Megtörténik akkor is, ha úgy érkezünk meg a jászolhoz, amilyenek vagyunk: szedett-vetettek, készületlenek, bátortalanok. Ahogy egy apró gyermek arcába nézve megélik a szülők, hogy érdemtelenül és méltatlanul, de nekünk adatott most ő: ajándékul.

kinga_keze_bw_1_of_1.jpg

Nem a magam lábán megyek, betolnak. Mosolygok, mondván: nem vagyok beteg, tudok én járni. Hiába, ez a protokoll. Gyorsan túllenni az egészen. Nem ilyennek képzeltem. Illatos mécsesek, halk zene, ismerős kezek szorítása. Ezt most nem lehet, a férjem a távolból, üvegablak mögül figyel.
„Nem vagyok rá alkalmas? Vagy lehet, hogy a picivel van valami? Talán gyáva voltam a fájdalomhoz és tudat alatt én rendeztem így?” El kell engednem a kérdéseket és rá kell bíznom most magamat ezekre az idegen emberekre. És Őrá, aki idáig is elkísért, óvott védelmezett.
Hallom, hogy megérkezett, itt van, de nem kapom meg. Rettenetes hosszú az a néhány perc, hisz hosszú hónapokig egy testben léteztünk. Talán már az apjánál van. Hallom a hangját, jönnek, hozzák. Csodálatos!

Nem számít már mi történt, a félelem, a kérdések, a várakozás rideg magánya. Megérkezett, itt van. Mennyire vártalak!

*

Felkészültem rá, érzem hogy érkezel, átjár az öröm: minden fájdalom csak közelebb visz hozzád. Nincs mitől félnem, tudom mi fog történni, félkészült vagyok. Minden úgy történik, ahogy terveztem, nyugodt közegben élem át, hogy megérkezel: nincsenek gépek, sürgés- forgás, felesleges aggodalmak, kavarodás. Orvosra is csak az utolsó percekben van szükség.

Itt vagy hát, megérkeztél, pont ahogyan terveztük. Miért reszketek mégis? Megijedtem a felelősségtől, hogy sosem lehetek régi önmagam már… Figyel rám valaki? Számítok én egyáltalán valakinek még? Istenem, segíts, olyan magányos lettem hirtelen.

*

Születéstörténetek. Öröm és fájdalom, katarzis és fásultság, remény és kétségbeesés váltják egymást az élményekben. Vannak bennük hasonlóságok, de nincs két egyforma és valahogy egyik sem tökéletes. Éppen ezért nem mondhatjuk, hogy: ott valamit nagyon elrontottam, ne is beszéljünk róla. Bárhogy is történt, akárhol is akadt el a történet – dolgunk van vele, dolgoznunk kell vele.

A szégyen, a tagadás, az elutasítás nem visz előre. Viszont ha van bátorságunk, hogy kibogozzuk a szálakat, ha át merjük újra élni a nehéz részeket is, akkor kincs lehet belőle, amelyből érettebb és értékesebb emberek lehetünk.

Karácsonyhoz érkezve a mi várakozásunk is beteljesedik, kirajzolódik a megtett út. Nem lesz tökéletes, nem lesz egészen olyan, mint amilyennek megálmodtuk. De érdemes rá visszanézni és nem szabadna hátrahagyni csak azért mert talán megint nem sikerült egészen. Mert ahogy a születéstörténetek, úgy ez is sokat mesél rólunk és arról, akit várunk, a vele való kapcsolatunkról.

Szánjunk rá időt hogy végiggondoljuk: melyik lépcsőfoknál és miért akadtunk el, mit nem tudtunk igazán megélni, miért nem tudtunk valamit igazán közel engedni. És közben nem szabad elfelejtenünk, hogy a csoda megtörténik. Megtörténik akkor is, ha úgy érkezünk meg a jászolhoz amilyenek vagyunk: talán szedett-vetettek, készületlenek, bátortalanok. Ahogy egy apró gyermek arcába nézve megélik a szülők, hogy érdemtelenül és méltatlanul, de nekünk adatott most ő: ajándékul.

A szerzőről:
Szántó Enikő (1980) - evangélikus lelkész, négy gyermek édesanyja.

Fotó: Schneller Domonkos

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr538184294

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tialera 2015.12.21. 00:26:10

Köszönöm ezt a szép írást, Enikő!

enikoszanto 2015.12.21. 20:57:35

Örülök neki:-) és köszönöm, hogy megírtad!