Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

15 éves drogkarrier vége – így talált rá Istenre a magyar író

Interjú Kubiszyn Viktorral

2015. december 15. - KötőSzó

Kubiszyn Viktor író, filmkritikus. Életéből közel tizenöt évet szentelt „drogkarrierjének”. A heroinnal és kannás borral átitatott közel másfél évtizedes út következő állomása a Magyarországi Református Egyház Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Központja lett, ahol nem csak függősége aktív szakaszát hagyta maga mögött, hanem Istenre is rátalált. Azóta három könyve (Drognapló 2011, Foglaltház 2013, Oroszrulett 2015) jelent meg. A szürke zónában töltött életről, függőségről, tisztaságról, egyházakról, krízisről, ezek társadalmi hatásairól és az alagút végén ragyogó fényről, a hiteles keresztény életről beszélgettünk.

Szerző: Bedecs Réka | Fotó: Kiss Tamás

2015-11-10_dsc_6920.jpg

Néhány hete jelent meg legújabb könyved, az Oroszrulett. Mennyire meghatározó ebben a kötetben a korábbi könyveidben megszokott spirituális szempont?

Ez egy fikciós fejlődéstörténeti regény, melynek címe egy pisztollyal történő életveszélyes szerencsejátékra utal. Pszichedelikus történet egy külső és belső utazásról, illetve egyfajta kulturális utazás is az orosz kultúra világába. Kevesebb szó esik benne Istenről, nincsenek benne hitéleti eszmefuttatások, mint például a Foglaltházban. Próbáltam Istent kevesebbet emlegetni, és inkább történéseken keresztül bemutatni az ő jelenlétét, szeretetét, erejét. Számomra fontos, hogy erről beszéljek. Viszont azt is fontosnak érzem, hogy ez ne csak rólam szóljon. Az alkotás alapvetően kommunikáció az író és az olvasó között. Partnerként tekintek az olvasóra, akire nem akarok ráerőltetni semmit. Az én szempontomból egy irodalmilag értékes szöveg létrehozása a cél. A missziós jelleg ezen keresztül valósul meg.
Az erőszakos térítést egyébként roppant káros dolognak tartom, ahogyan mindenfajta agresszív kommunikációt, azt is, ami például a tanítási struktúrában is megjelenik. Úgy gondolom, hogy ha csak hatalmi szóval tudod alátámasztani a hitelességed, az nem lehet tartós. Pláne igaz ez evangéliummal kapcsolatban, ahol maga Jézus Krisztus személye is a szelídséget, a hitelességet sugározza. Rám ez tette a legnagyobb hatást.

Ennek köszönhető, hogy évek óta sikerül megőrizned a tisztaságod, a szermentességed?

Az, hogy egyelőre sikerült megmaradnom tisztán, nem az én érdemem, vagy a készségeim érdeme, hanem a terápián elsajátított készségek alkalmazásában gyökerezik. Sikerült magamban átvilágítani a múltat, így megszabadultam az ezzel kapcsolatos elfojtásoktól. És megtaláltam az írást. Egy olyan értékes és értelmes tevékenységet, amiben néha még drogosként is tudok működni. Ugyanolyan kényszeres, kontrollvesztő módon és flesselve, mégis tisztán és produktívan. De nyilvánvaló, hogy az istenkapcsolat nélkül nem menne. E nélkül nem tudtam volna egy-két évnél tovább tiszta maradni. Sokszor elveszek abban, hogy mik az én elképzeléseim. Pedig az a tapasztalatom, hogy minden, ami az utóbbi években áldásként, lehetőségként vagy életfordulatként jött, az én terveim túl volt.

Eddigi életed jelentős részét a szerhasználat hatotta át. Hogy kerültél kapcsolatba az írásaidban zónának nevezett világgal? Hogyan teltek ezek a fátyolos évek?

Most vagyok 35 éves. Ebből 16 évet kábítószereztem. A zóna egy metafora az írásaimban a függőség állapotára. Multidimenzionális tér, ami mentális, lelki és fizikai aspektussal is bír. Tizenhárom-tizennégy évesen elkezdtem különböző szereket használni. Kíváncsiságból, csoportnyomás hatására, öngyógyításra, békesség keresése céljából. Ebben az időszakban kezdtem el alkoholt inni, illegális kábítószereket, füvet, hasist és hasonlókat használni. Kamaszkoromra rendszeres fogyasztóvá váltam. Még nem éreztem, hogy problémát jelentett volna, de már elkezdte átalakítani a személyiségemet. Megszoktam, hogy bármilyen problémám van, vagy bármi örömöt akarok elérni az életben, vagy kielégülést keresek, akkor valamilyen szert kell fogyasztanom. Kísérleteztem az akkor elérhető szerekkel, és végigmentem azokon a szakaszokon, amik a nagy könyvben meg vannak írva. Öt-hat év alatt teljesen függő letten. Valójában viszont már 16 évesen függőségben éltem, csak még nem tűnt fel. Nem volt látványos, és nem is tudtam, mire érdemes figyelni. Huszonkét-huszonhárom éves koromig húzódott ez a politoxikománia (tehát több szertől függtem egyszerre). Azok a szerek, amelyek általában békét, nyugalmat adnak, lettek a bázisdrogjaim (alkohol, szipu, gyógyszerek, heroin). Ez körülbelül egy évig tartott. Aztán leálltam. Segítséget kértem az akkor elérhető különböző csoportoktól. Két és fél évig voltam szermentes. Nem használtam semmit, de a függő működés megmaradt. Addigra teljesen átalakult a személyiségem, gondolkodásmódom, érzésvilágom, és ugyanúgy függőként működtem tovább a mindennapi életemben, csak éppen nem használtam semmilyen kábítószert. Viszont kialakult egy viselkedési függőségem, a munkamánia. Aztán 25 évesen visszaestem, és rögtön egy pár hónap után olyan mélypontra kerültem, amire az első hét-nyolc év alatt egyszer sem volt példa. Ez a négy év az, ami az írásaimon keresztül zónaként megjelenik.

2015-11-10_dsc_6912.jpg

Meg tudsz határozni olyan életeseményt, ami miatt nem álltál meg a szerfogyasztásban, hanem mentél tovább?

Mindig utólag okos az ember azzal kapcsolatban, hogy valaki miért, mikor és hogyan csúszik bele a függőségbe. Nincs egyetlen válasz arra a kérdésre, hogy miért lettem anyagos, nem foghatom a körülményekre. Vannak hajlamosító tényezők, de amiatt senkinek nem kötelező függővé válnia. Ezen kívül a felnőtté válás során egyre fontosabbá válnak a saját készségek, illetve a saját döntések. Tizenkét-tizennégy évesen az ember nem mindig van tudatában a cselekedeteinek. Aztán egy idő után nyilván eljut arra a pontra, amikor már felelősséget kell vállalnia a dolgokért és így a drogokért is. Egyetlen függő sem vállalt felelősséget önmaga számára azok közül, akiket ismertem. Én sem. Ezt a készséget az anyag kiöli. Végtelenül önzővé válik az ember. Bármitől állok be, az csak rólam szól. Beindul a manipuláció, a hazudozás-folyam, önmagunk és a környezetünk irányában is. Megmagyarázom, hogy adott esetben nekem miért jó az, amit éppen csinálok, és miért van rá szükségem. Illetve egyre több negatív érzésem lesz, amire a szer a „gyógyír”. Nyilván nem lehet általánosítani, mert minden szernek más hatása van, és nagyon sok olyan van köztük, amivel együtt lehet élni rekreációs szinten. A THC-származékokkal, alkohollal. Tehát ez inkább szociális, szociokulturális kérdés, illetve a társadalom érettségétől, neveléstől függ, hogy mik azok, amikre rááll valaki.

A drogokkal kapcsolatban lényeges a társadalmi szempont. Milyen szerepe van a kábítószereknek a szocializációs folyamatban?

Úgy érzem, a szocializáció során nem sajátítunk el olyan alapkészségeket, amelyek segítenek abban, hogy az egyén képes legyen szerfüggőség nélkül élni, vagy akár megmaradni a rekreációs használat szintjén. Hiszen ehhez kell egyfajta lelki biztonság, önismeret, egy értékrend, amihez az ember mindig vissza tud térni és segít felelősen gondolkodni. A függőségtől való szabadulásom óta országszerte tartok előadásokat és interaktív önismereti foglalkozásokat, és alapvető megfigyelésem, hogy mindenhol vannak, akik érintettek a drogproblémában, még a legelszigeteltebb keresztény közösségekben is. Minden középiskolás osztályban ahol jártam, volt olyan, aki már súlyosan problémás használónak számít. Illetve mindenki ismer olyat a környezetében, aki hasonló problémákkal küzd. Más közegekben is óriási igényt éreztem arra, hogy a sulykolt sztereotípiákon túlmenően, őszintén legyen lehetőség beszélgetni a kérdésről, a fiatalok körében megfigyelhető szocializációs hatása miatt is.

Említetted, hogy a békét kerested a szerekben. Mennyire jellemző ez általánosságban a felhasználókra? Volt-e spirituális aspektusa a saját béke- keresésednek?

A szerhasználatnak és mindenfajta kényszeres viselkedésformának van egy aspektusa, ami az önmagunk körüli örömforrás kereséséről, a személyiségbeli problémák megoldásáról, hiányosságok kompenzálásáról szól. Próbáljuk eltüntetni a lelki sebeinket, vagy megoldani egy problémát, vagy jobb hangulatot elérni. Mindenkinél más a bázisdrog. Különböző alkatúak vagyunk, különböző problémákkal. Mindenkinek van ideális szere. Az a cucc, amitől ő úgy érzi, hogy az kitölti az ő személyiségében lévő űrt. Ezért is gondolom azt, hogy soha nem a drogokkal van a probléma, vagy a szerekkel, mert azok csak szerek, hanem azzal, aki fogyasztja, vagy abban talál meg valamit, ami egyébként hiányzik az életéből. Nekem pont a béke, a nyugalom, vagy a biztonság érzése volt fontos, mert a legnagyobb problémám gyerekkoromtól kezdve a szorongás. A függőség leküzdéséhez pedig a szorongásom bevallása volt a kulcs, amit addig látszólag minden dimenziójában megoldottak a szerek. Ha spirituális szempontból nézzük ezt, akkor nevezhetjük istenkeresésnek, vagy az Isten-alakú űr kitöltési kísérletének. Az egzisztenciális szorongás mindenkiben megvan. Csak nem feltétlenül jön elő a mindennapokban. De mindenkinek lehetnek és vannak is olyan élethelyzetei – legkésőbb akkor, amikor haldoklik – amikor szembesül ezzel. Ennek a betöltésére vannak különböző megoldó kulcsok.
Másrészt, mint minden szokás, a szerfogyasztás is rituálé. És ezt a rituálét – ha már nincs anyag – pótolni kell lelki, fizikai és minden egyéb értelemben is. Az embernek el kell temetnie a lénye egy részét. Ugyan szörnyű a függőség végstádiuma, de az emberben él a szerhez kötődő boldogság emléke is. Az csak elsőre nagy dolog, hogy eldöntöm: változtatni szeretnék és elindulok más irányba. Egy hónapig, egy évig, kettőig, egy terápiáig képes vagyok szerek nélkül működni, de aztán mi lesz? Ezért kulcsfontosságú, hogy mindig legyen valami, ami megtart. Ha nincs, akkor keresni kell.

2015-11-10_dsc_6899.jpg

A fordulópont 2009-ben érkezett el: hogyan kerültél a Ráckeresztúri Drogrehabilitácós Központba?

A függőségem akkorra már fizikálisan is súlyossá vált, és beszűkítette a gondolkodásmódomat, érzésvilágomat. Ezen kívül megszűnt körülöttem mindenfajta szociális háló, ami meg tudott volna tartani. Ebben az állapotban nem nagyon lehet tiszta fejjel gondolkodni, döntéseket hozni. Ösztönszinten működtem. Azt sem tudtam igazán, hova megyek, hova kerülök. Ekkor még nem hoztam olyan döntést, hogy le akarok állni, vagy újra akarom kezdeni az életemet. Börtönben voltak a gondolataim. Menekültem. Sem élni, sem meghalni nem akartam. Elvesztettem az ítélőképességem. Képtelen voltam logikus döntéseket hozni és őszinte lenni önmagammal. Ez az én történetem.

Milyen hatások értek ott?

Ráckeresztúron rengeteg impulzus ért. Az első az a biztonság érzése volt, hogy jó helyen vagyok. Ami nyilván abból fakadt, hogy sorstársaim fogadtak, hiszen ez egy közösségi terápia. Nagy szeretettel vettek körül, amiben régen volt részem azelőtt. Elfogadást éreztem ott, a személyemmel, a helyzetemmel kapcsolatban, amit még soha addigi életemben. Sokat segített, hogy értékesnek tartottak. Olyan alapérzések jöttek elő, amikre az embernek kisgyerek korától kezdve szüksége van. De voltak katartikus szétesések is, amikor az ember szembesül dolgokkal a múltjából. Szétesik az a drogos személyiség, amely kiépült az évek vagy évtizedek alatt, és megmarad mellette az, aki volt vagy lehetett volna és lehetne ezután. Mivel ez egy keresztény rehab volt, alapvetően evangéliumi értékrend alapján működik, és erre épül a terápiás program is.

Miben különbözik egy keresztény rehab módszere a többitől?

Nagyban különbözik az egyébként sokkal elterjedtebb, konfrontatív rehaboktól. A terápia legfontosabb része a pozitívumot keresni önmagunkban és a körülöttünk élőkben. Spirituális értelemben ugyanígy, az istenit keresni magamban és a másik emberben. Azt, amiben hasonlítunk, amit el tudok fogadni, ami által szeretettel tudok hozzáállni. Még akkor is, ha az értékrendje távol áll az enyémtől. A terápia elején szinte észre sem vettem, hogy ez egy evangéliumra épülő közösség. Voltak esténként áhítatok, ahol az egyik munkatárs, vagy a terápia végén járó lakó hozott egy bibliai igét, és arról beszélt, hogyan kapcsolódik az életéhez. De nekem fel sem tűnt, hogy itt valami valláshoz kötődő terápia zajlik. Mert a munkatárs is, a felépülő társam is magáról beszélt. Viszont a hónapok során aztán sikerült odafigyelnem erre a spirituális aspektusra is. Pedig oda senki nem megtérni megy, vagy lelki gyakorlatot folytatni. Nem is kötelező. Ez egy olyan alap, aminek mentén működik a rehab, és kisugárzik a terápiás közösségre is.

Tehát itt is működött az erőszakmentes kommunikáció?

Abszolút. Semmifajta agresszív térítést nem éreztem, amit azóta sajnos sokszor, sok helyen, ahol az Istenről beszélnek. Azt tapasztalom, hogy a róla való bizonyságtétel néha olyan agresszív kommunikációval jár együtt, mintha fejbe csapnának egy Bibliával vagy egy szöges korbáccsal. Ilyet a rehabon soha nem tapasztaltam. Számomra a spirituális értelemben vett változás vagy megnyílás a létezésem gyökerét tekintve, a legintenzívebb élményem volt, amit megéltem, de az több hónap után kezdődött el. Személyes minták alapján, az ott dolgozókon, személyes kapcsolatokon keresztül vált érthetővé, hogy mi mozgatja őket. A mentorom ott volt egy 18 éves ópiátfüggés után, és láttam egy boldog, kiegyensúlyozott, okos embert. Nagyon szerettem volna megérteni, honnan jön belőle ez a stabilitás és biztonság. Ez vezetett a megtérésemhez. De nem volt a terápia része, sem elvárás, inkább kegyelmi állapot.

2015-11-10_dsc_6922.jpg

Hogyan látod, milyen a nyilvános kommunikáció a különböző kábítószerekkel kapcsolatban?

Azt tapasztalom, hogy aki hatalmi viszonyrendszerben kommunikál – legyen szó akár a drogokról akár másról –, abból hiányzik az alul lévők megértésének, elfogadásának szándéka. Inkább a hatalomhoz és pozícióhoz való ragaszkodás a jellemző. Emiatt a kábítószerekről (a szerfogyasztásról, veszélyeiről, használatáról, függőségről, felépülésről) való kommunikáció – kevés kivételtől eltekintve – a hatalom részéről pusztán manipulációs eszköz arra, hogy bizonyos célokat elérjenek vele, hogy szavazatok legyenek belőle, vagy megfeleljen az EU-s előírásoknak. Az intézkedések nem arról szólnak, hogy mi van azzal a 16 éves gyerekkel, aki Borsodban herbálozik, vagy a 15 éves lánnyal, aki füvet szív minden hétvégén, vagy minden nap. Az evangélium szemszögéből – ahonnan én nézem –, ez hiteltelen, függetlenül attól, hogy mennyire élhető vagy működőképes egy társadalmi rendszer.

Milyennek látod a hiteles hatalomgyakorlást az egyházak esetében?

Az én értékrendemben egyfajta hiteles hatalom van, az, ami megmutatkozik az evangéliumban. Az a kérdés, ki, illetve mi áll a hatalom középpontjában: az emberi érdek, vagy az isteni? Ilyen értelemben azt gondolom, hogy a hatalom logikája pusztító, ha nem az isteni minta van a fókuszában. Ideális esetben, ha valaki hívő, akkor Jézus Krisztus példáját követi. Az én hitem szerint a létező legnagyobb hatalom Isten, Jézus Krisztusban eljött, emberi formát öltött. Nem úgy viselkedett, ahogy az emberek elvárták volna, akár akkor, akár azóta. Amit én Krisztusnál társadalomkritikaként megfogalmazódni látok, az a hatalmi viszonyokra támaszkodó képmutató viselkedés ellen irányul, például a farizeusok esetében. Ezt át lehet ültetni a mostani világunkba is: hívő vagyok, vagy hívőnek mondom magam?

Mennyiben felelnek meg az általad vázolt modellnek a mai egyházak szerinted?

Mielőtt megtértem, kiüresedést és képmutatást láttam az egyházakban. Számos olyan kérdés van, amiben a hitelesség számon kérhető az evangélium alapján. Sokszor azt látom, hogy a keresztény közösségek zártak, nem szólítják meg a körülöttük élőket. Hiányzik az elfogadás kísérlete a kívülállókkal, elutasítókkal kapcsolatban. Ez nem is biztos, hogy baj, de mindenképp létező jelenség. Üdvtörténeti szempontból mindenki a periférikus rétegbe tartozik. De az egyes felekezetek, kívülről nézve sokszor ostromlott váraknak tűnnek. Olyan hatást keltenek, mintha bent lennének a várban a jók, és igyekeznének azt megvédeni a világtól. Ez számomra nem egy helyes alapállás. Ugyanakkor nagyon sok esetben fontosnak érzem az egyházi közösségek jelenlétét társadalmi, egyéni és spirituális vonatkozásban is.

Foglaltház című könyvedben a kábítószer függőségen kívül egyéb társadalmi problémák is erőteljesen megjelennek, így például a hajléktalanság kérdése. A könyv szlogenje, hogy azok hangján írsz, akiket nem hallgat meg a társadalom. Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház vezetője vagy. Mit tennél a függőkért, a kirekesztettekért, a periférián élőkét?

Elmennék közéjük. Abban a ruhában, amiben vagyok, abban a státuszban, amiben vagyok és meghallgatnám őket, beszélgetnék velük. Helyzetemből adódóan nyilván nem lenne első kézből származó tapasztalatom arról, milyen tíz éve az utcán élni. Ezt pedig nem úgy fogom megszerezni, hogy kiköltözöm tíz évre az utcára, hanem inkább igyekszem megismerni azokat, akik ilyen körülmények között élnek. A személyes kontaktus nagyon fontos. Aztán, talán kihirdetném a gyülekezetben, hogy olvassanak el egy jézusi történetet, amely az embertársakhoz való odafordulásról árulkodik, menjenek oda egy szükséget szenvedőhöz, vigyenek neki egy szendvicset, és beszélgessenek vele. Az, hogy erre milyen jellegű intézményes rendszer alakul ki, innentől kezdve már az adott egyéneken múlik.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr358172616

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

habodo 2015.12.16. 08:37:05

Mégiscsak drogos maradt, hiszen a vallás a nép ópiuma.

Gukker 2015.12.16. 10:31:50

@habodo: Hát igen, egy függőséget lecserélt egy másikra. De őszintén belegondolva, a kábítószerekről valószínűleg csak így lehet igazán lejönni.
Reméljük, hogy az új függősége kevésbé káros, mint a régi.
Sok sikert neki.

Richard Xenos 2015.12.16. 12:43:31

"...a műeiben...a zóna egy metafóra..." Igen az, mint ahogyan az volt már William S. Burroughs-nál is. Így nála "csak" simán nyúlás.
Egyébként gratulálok neki és kitartást a továbbiakhoz.