Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Kínos és bájos Mikulás-történetek − a kollégák sem csak komolyan ünnepelnek

2015. december 03. - KötőSzó

Az Evangélikus Információs Szolgálat munkatársai mesélnek.


Az elméleteket gyártó kisdiákok

Minket, vízivárosi gyerekeket mindig is élénken foglalkoztatott a Mikulás titokzatos személye. Minden évben nagyon vártuk őt, és már november vége felé izgalomban voltunk: mikor, hogyan jön, mit hoz, de főleg: hogyan lehetne „tetten érni” az érkezés pillanatában? Este? Éjszaka? Reggel? Hogy osztja be a sok végiglátogatandó lakást? Egyáltalán, egyedül van, vagy többen járják a környéket? És a krampuszok? Ők csak segédek, vagy önállóan is dolgozhatnak? Honnan tudja, hogy melyikünk hol lakik, és hogyhogy nem cseréli össze soha az ajándékokat? Számtalan kérdés, amelyeket – valamilyen szemérem folytán – nem tettünk fel szüleinknek, s az iskolai szünetben is csak egymás között tárgyaltunk suttogva. Egyszer a Hilton Szállóba szerveztek nagyszabású Mikulás-ünnepséget, dermesztő hideg tél volt, és a napköziből páran megszöktünk, hogy lássuk, hogyan érkezik meg lovas szánon, piros puttonyával, nagy szakállával. Azt reméltük, közelebb jutunk a titokhoz, de persze nem így lett, csak rettentő letolást kaptunk a tanító néninktől.

Sokemeletes társasházakban laktunk, nagyjából egy kupacban a Vár oldalában, kis, békebeli, girbegurba, szűk utcákban, alsó tagozatosak lehettünk ez idő tájt, és azon tanakodtunk: jó-jó, hogy a földszinti gyerekeknek becsempészi az ablakba december 5-éről 6-ára virradóra az ajándékot – no de velünk, emeletiekkel, mégis mi lesz? Hiszen tavaly is megoldotta, de akkor még kicsik voltunk, most viszont már tudunk kell, hogy is van ez?

Emlékszem, egyik osztálytársam a helikopter-elméletet képviselte (Ponty utcai, negyedik emeleti kisfiú volt, érdekelt volt tehát a megoldás megtalálásában), de a „realistább” többség lehurrogta: az nem lehetséges – mondták –, kizárt, hogy ne hallanánk meg a helikopter hangját, ahogy leereszkedik, másrészt pedig a házak között nem is biztos, hogy elférne egy Mikulás-helikopter. Maradt még a kötélen való leereszkedés, illetve felmászás, mint hipotézis, de egyik sem nyert bizonyítást soha.

Ahogy a korán sötétedő, hideg, gyakorta havas téli délutánban a Tárnok utcai iskolából ballagtunk hazafelé, le a lépcsőkön, a környék teraszos elrendezése miatt könnyen beláttunk az otthonokba. A meleg, meghitt, sárga fények hátterén a lényeget figyeltük: az ablakokban itt-ott már csoki Mikulások, gyümölcsök, játékok sorakoztak. Ez reménnyel töltötte el a szívünket. Hazaérve pedig már vagy ott várt a meglepetés, vagy – éberségünk lankadását kihasználva – később termett ott az ajándék.

A csoda tehát megfejtetlen maradt. A képek a gyerekkori telekről, s ezekről a titokzatos december elejei napokról sok évtized után is élénkek, színesek.

Azt hiszem, szerencsések voltunk, hiszen a varázslatot nem törte meg semmi – s aztán, észrevétlenül, szép lassan felnőttünk. (Stifner-Kőháti Dorottya – rádiós szerkesztő)

A lány, aki mindenkit megríkatott

Úgy középső csoportos lehettem, amikor egy decemberi délutánon jött értem apám az oviba. A dadus elébe szaladt az öltözőbe, félrehívta – „lelkész úr, válthatnánk néhány szót?” Apám óvatosan besandított a csoportszobába, ahol szipogó gyerekek ültek, míg én kedélyesen játszottam. „Nézze, lelkész úr – folytatta zavartan a dadus –, nem tudjuk, maguknál hogy van ez, de itt a gyerekek még hisznek a Télapóban és a Jézuskában.” „Rendben, és?” – kérdezett vissza zavartan apám.

Ma délután Mikulás ünnepséget tartottunk és utána Dórika mindenkinek elmondta, hogy a Télapó nem is létezik, hogy egyébként a lelkész úr szokott lenni a Mikulás, ő pedig a krampusza és itt pedig a Zita néni volt beöltözve… (Zita néni, könyörgöm, hát hogy nem vették észre?!) Azt nem tudjuk, hogyan fajult odáig a dolog, hogy a végén magából kikelve azt kiabálta: „De hát nincsen Jézuska sem, a szüleitek hozzák az ajándékot! Nem tudna esetleg elbeszélgetni vele, hogy karácsonykor ne legyen hasonló jelenet?”

Apám felnyalábolt, és én már csak arra emlékszem, hogy kézen fogva baktatunk hazafelé a szállingózó hóesésben és elkezdi: „Nézd, Dórikám, mi úgy ünnepeljük a karácsonyt, hogy együtt készítjük az ajándékokat egymásnak és együtt díszítjük a fát is. De a többi gyereknek azt mondják otthon, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat és a fát is. (Ezt egyáltalán nem értettem, hiszen hogy bírna el egy akkora fát egy újszülött?!) Ezért, ha azt mondják neked, hogy a Télapó vagy a Jézuska hozza az ajándékokat, hagyd rájuk, ne törődj vele.”

Utána még hosszú évekig voltam cinkosa a felnőtteknek ebben a játékban, és ha jól emlékszem, több gyermekkönny nem hullott felvilágosító törekvéseim következtében. (Laborczi Dóra − Kötőszó blog főszerkesztő-újságíró)

Egy lebukott Mikulás

Több mint két évtizede lépek fel szezonról-szezonra, mint Mikulás, így büszkén állíthatom, hogy generációk nőttek fel a puttonyom alatt. Alakításaimmal kapcsolatban szinte kivétel nélkül pozitív visszajelzéseket kapok, mindössze annyit szoktak megjegyezni a szülők, hogy évről-évre soványabb a Mikulás… Tavaly ezért egy méretes párnát illesztettem a köpenyem alá, bízva abban, hogy a széles fekete öv majd helyén tartja a póthasat. Először nem értettem, hogy az apukák miért fogtak vinnyogó röhögésbe, amikor vattaszakállasan, piros kabátban beléptem a feldíszített, gyermekekkel zsúfolásig telt terembe. Csak később mondták el, hogy az öv bizony nem tartotta helyén a párnát, ezért az érkező Mikulás úgy festett, mint ha súlyos, operációra érett heresérvvel küszködne, ugyanis a vánkos néhány lépés után, a gravitációnak engedve, javarészt áthelyeződött a rajtam lötyögő, bő derekú piros nadrágba. Ekkor megfogadtam, hogy vagy kellek soványan Mikulásnak, vagy csinálja más.

Amúgy a „csinálja más” problematika szentmiklósi pályafutásom során egyszer már felbukkant. Három évtizedes múltra visszatekintő, összetartó baráti társaságunkban lényegében egy hullámban érkeztek a gyermekek, így logikus ötlet volt, hogy tartsunk közös Mikulás ünnepséget. Remekül ment a dolog, prímán mulattunk így együtt hosszú évekig, a hidegtől és az alkalomra elfogyasztott nehéz szeszektől piros orrú Mikulás egyre vékonyabb lett, a gyerekek pedig szépen cseperedtek.

Történt egyszer, hogy építész barátom leánykája, Bori néhány nappal az ünnep előtt valami rossz fát tett a tűzre, apja pedig ráreccsent: „Vigyázz, édes lányom, mert ha ilyen rossz leszel, nem kapsz a Mikulástól semmit!” Megszeppent a kislány, majd odafordult néhány évvel idősebb, már a kislegény korba érő bátyjához és megkérdezte tőle: „Most akkor nem hoz nekem semmit a Mikulás?” Mire a bátyja, Márk flegmán odavetette neki: „Bizony lehet, de ne búsulj, mert az Illisz Lacitól úgyis kapsz majd valamit.” Barátom nagy röhögve mesélte el nekem a történetet, mire én levontam a szükséges tanulságot: ezt itt most már csinálja valaki más. (Illisz L. László − az Evangélikus Információs Szolgálat vezetője, újságíró)

Logisztika a lényeg, és a tökéletes helyettes

Dani fiam már kicsi kora óta érzékenyen figyeli a Mikulás körüli eseményeket. Amikor két és fél éves volt egyik nagypapája öltözött be, és bár meg volt szeppenve, feltette a kérdést: „Nem te vagy a Horváth nagyapa?”
A nagypapa kivágta magát, hogy ne mondjon neki ilyeneket, mert a messzi Északról érkezett hozzá, hosszú, fárasztó volt az útja, és ezért sietnie is kell tova, így meglehetősen rövid lett a látogatása.

Az oviban volt a következő lépcsőfok, ahol a gyerek rájött arra, hogy a Mikulásnak álszakálla volt, és mivel csibész kölyök, így azon törte az egész Mikulás-program alatt a fejét, hogyan tudná letépni róla a szakállt és leleplezni a turpisságot. De aztán mégsem volt elég bátor a cselekvéshez.

Az iskolában azonban Norbi bácsi, majd Csaba bácsi majdnem megbuktatták a történetet, mert őket már lazán felismerte. Ekkor már én is izgultam, hogyan alakul a továbbiakban a Mikulás-sztori. De aztán Dani mégis jó szándékú magyarázatba kezdett: „Valószínű azért vállalták ők a Mikulás szerepét, mert az igazi Télapó dugóba kerülhetett az Északi-sarkon, akkora ilyen tájban ott a jövés-menés.”

Azóta is a közlekedéssel összefüggő, logisztikai észérvek vannak terítéken. Jelenlegi álláspontja szerint Joulupukki az egyetlen igazi Mikulás a Földön. Ez tény, ezzel nem lehet vitatkozni. Vele találkozott is, repülővel jött el Rákoskeresztúrra, az iskolalelkész, Anikó néni segítségével, aki tudvalévően kiváló finn kapcsolatai révén jóban van az igazi Mikulással. Annak igazi szakálla volt, egy szót sem tudott magyarul és ráadásul a tévé is mutatta, amint leszállt az utasszállító repülőgépről.

De mivel ennek az egyetlen, igazi Mikulásnak az egész világot be kell járnia december 6-án, ezért igen kifáradna. Bár a rénszarvasokat kiválóan helyettesítik manapság a repülőgépek, mégis igen nehezen megvalósítható, hogy mindenkihez eljusson. Úgy oldotta meg a problémát, hogy egyetlen gyerek se szomorkodjon és egyetlen egy se maradjon ajándék nélkül, hogy segítőket alkalmaz. És ezek a segítők testesülnek meg Norbi bácsi és Csaba bácsi, meg ki tudja még hány bácsi személyében. És ez teljesen jól van így. (Horváth Bolla Zsuzsanna − az evangelikus.hu főszerkesztője)

Kép: innen.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr18135680

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.