Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Egy nőgyógyász tündöklése és bukása

2015. november 30. - KötőSzó

Három éve megy a Szkénében a Pintér Béla Társulat 42. hét című darabja. Az előadás nem megajándékozza a nézőt az otthonosság érzésével, hanem a képébe vágja azt.

Szerző: Zászkaliczky Zsuzsanna
42_het.jpg

A főszereplő doktornő szenvedélyesen szereti a hivatását, amikor pedig elfojtott indulatokkal, hazugságokkal terhes, látszatra építő, unalmas családi élete szakadékba zuhan, ugyanilyen szenvedéllyel veti bele magát az elé kerülő új szerelembe. A mindent elsöprő érzelem rossz döntések sorát indítja el, s a rossz döntéseknek fájdalmas következményei lesznek – mások életében is.

A néző nem tud kívül maradni a darab történésein. Nemcsak azért, mert kicsi a nézőtér, és ha szerencséje van, az első sorban ül, hanem azért sem, mert Pintér Béla tökéletes tükröt tart elé. A humor és a tragikum, a trágárság és a szentség, a brutalitás és a gyengédség olyan keverékét kínálja, hogy a 110 perces sűrítményben a legkívülállóbb, a legérintetlenebb is megtalálja a saját portréját. Vagy portréit. 110 percen keresztül sírva röhögünk. A végén talán röhögve sírunk. Gyógyító nevetés. Feloldó sírás.

A 42. hét élet- és halálszagú eseményei egy szappanopera-szériát is megtöltenének. Másképpen szólva: „van itt minden, mint a moziban”.

Lázadó kamaszlány, szőnyeg alá söpört konfliktus, anyakomplexussal küzdő agglegény, bohém művészek, kórházi hierarchia, rajongva megélt várandósság, majdnem elhajtott magzat, szlovákiai magyarok. És hűtlenség, bolti lopás, érdektelenség, meg nem értettség, álszentség, vágy, félreértés. Ja, és foci a fiúkkal. Van itt minden. Mint az életben.

A nem mindig feszes dramaturgia, a meglepően-filmesen rövid „snittek” sem terhelik a nézőt: minden pillanatban minden világos. Csakhogy megfeszülünk a kétségbeeséstől, hogy nem ordíthatunk oda, mint a gyerekek a Vitéz Lászlónak, hogy „vigyááázz, ott jön!” Hogy: most mondd ki végre, most öleld át, most figyelj rá, most jelezz – amíg nem késő.

A darab egy tragikus pillanatában megfordulnak a dolgok, visszafelé kezd folyni a folyó. A lázadó kamasz és konformista anyja szerepet cserélnek. A frusztrációból képződő rémálmok már-már a giccs határán teljesednek be – egyre mélyebb örvénybe juttatva az egykor volt család tagjait. A letéphetetlennek érzett vörös szalag sem a közös jövőben, hanem a múlt vétkeiben köti őket össze. És ez még nem minden.

A 42. hétben két állapotos kismama körül is bonyolódnak a szálak. Egyikük boldogan repdes a várakozás, a terhesség minden percében. Naiv, odaadó és perfekcionista. Mindent elolvas, mindent megvásárol, mindent megbeszél, minden tanácsot betart. Másikuk ágál: az állapota ellen, a magzat ellen, a hűtlen férfi ellen, a jótanácsok ellen. Egy közös pontjuk van, a doktornő. Virágvári Imola ugyanis szülész-nőgyógyász. Nagy tapasztalatú, elkötelezett, hiteles orvos, akire felnéznek a kismamák és az orvoskollégák egyaránt. Egészen addig, mígnem…      

A két terhesség terminusa az igazság fájó és/vagy felemelő pillanata. A darabban nem az első. Hiszen az életben is több adatik belőle: lehetőségek a szembesülésre, esélyek az újrakezdésre, a tiszta lapra. Sokszor bizony elszalasztott lehetőségek, elmulasztott esélyek. Mi – ahogy dr. Virágvári Imola – bukásunkban is tündöklők marad(hat)unk, vagy belebuk(hat)unk a tündöklésbe. Ez a kíméletlen, fájdalmas látlelet a legtöbb, amit színház adhat.

 A szerzőről:

Zászkaliczky Zsuzsanna (1964) – az Evangélikus Országos Múzeum művészettörténész-muzeológusa és múzeumpedagógusa, a Credo evangélikus folyóirat főszerkesztője.

A fotó: innen.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr848116486

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.