Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

A halál ellentéte nem az élet, hanem a szeretet

2015. november 01. - KötőSzó

Apám nagy bűnös volt. Én magam azért nem mentem haza arra a hétvégére, amikor meghalt, mert nagyon haragudtam rá, egy olyan bűn miatt, amiért soha nem kért bocsánatot. Hiszem viszont, hogy Isten nagyobb az én szívemnél. Ezért nem kell görcsösen kapaszkodnom az elhunytak emlékébe, még akkor sem, ha maradtak elrendezetlen ügyek. Rábízhatom őket Istenre, a halott és az élő – bár halandó – szeretteimet egyaránt. Mert Ő sokkal jobban szereti őket, mint amennyire én szeretem.

Szerző: Seben Glória, iskolalelkész-pszichológus

flowers-marguerites-destroyed-dead.jpg

Négy vagy öt éves lehettem, amikor megőrzésre nálunk lakott egy fekete macska, akit Mefisztónak hívtak. Egy nap eltűnt és nem is került elő többé. Akkor éltem át először, milyen elveszíteni valakit, akit ismertél. Aztán egy évre rá el kellett veszítenem a testvéreimet, akiket visszavittek szüleim a nevelőotthonba, mert nem bírták tovább ellátni a nevelőszülői teendőket. Nem sokkal ezután halt meg először az egyik majd a másik nagyapám. Az anyai nagypapa temetéséről csak annyi emlékem van – mint egy igazi, felnőtt-szerepbe állított gyereknek , hogy nem sírhatom el magam, erősnek kell lennem.

Mindenszentek és Halottak napja környékén mindig ambivalens érzések és kusza gondolatok kavarognak bennem. Nem tudok elfogulatlan tisztelettel tekinteni azokra, akiknek ilyenkor fontos szeretteik sírjának meglátogatása, a síremlékek virággal és mécsesekkel való feldíszítése, mert folyamatosan arra kell gondolnom, hogy ez is egy iparággá vált – a kegyeleti giccsek fogyasztói azok az élők, akik ebbe a játszmába beszállnak. Másrészt tudok sok olyan emberről, aki szándékosan feledkezik meg a halottairól, hogy ne kelljen a saját halandóságának gondolatával szembenéznie. Vajon én melyik csoporthoz állok közelebb?

Én magam is elfojtom és tabuként kezelem a halál gondolatát? Esetleg éppen ellenkezőleg: túl sokat beszélek róla, hiszen az egész kereszténység semmi más, mint egyfajta halálkultusz? Vagy olcsó vigaszt árusítok azoknak, akik gyászolnak, az igehirdetéseim maguk sem jobbak a középkori búcsúcéduláknál, amellyel a régiek megpróbáltak szeretteik számára bocsánatot és mennyországot vásárolni?

Már a teológiára jártam, amikor azt álmodtam, hogy el vagyok temetve. A koporsómban feküdtem, a földben, és azt láttam, hogy a bogarak és férgek eszik a testemet. A bizarr kép ellenére az álomban egyáltalán nem volt semmiféle rossz érzés bennem. Ellenkezőleg: természetesnek éltem meg a helyzetet, tudtam, hogy ennek így kell történnie, és mindez rendben van. Aztán harmadéves koromban meghalt apám, és eltemettük. Az egész szertartás alatt zokogtam, ugyanakkor ellenállhatatlan eufória borított el. A csúcsélmény az volt, amikor azokat a sorokat mondtuk a Hitvallásból, amelyeket már nagyon sokszor kimondtam hangosan, még latinul is megtanultam, de addig a pillanatig nem hittem igazán: „Hiszem a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet”. Mit hiszek, amikor ezeket a sorokat kimondom?

Nem hiszem, hogy apám és elhunyt őseim lelke valamilyen távoli helyről figyelné az én mostani életemet. Azt sem gondolom, hogy őket kéne kérdezgetnem a saját életem döntéseiről. Nem hiszem azt sem, hogy beajánlhatnám őket valahogyan Istenhez, írhatnék nekik az imáimból valamilyen ajánlólevél-félét, hogy Isten biztosabban befogadja őket. Nem hiszem, hogy akár ők nekem, akár én nekik bármilyen szempontból segíthetnénk egymásnak. Azt gondolom róluk, amit Luther és Dévai Bíró Mátyás: alszanak. Nem fogom felrázni őket álmukból, csakhogy valamit elintézzenek nekem.

Hiszem azonban, hogy a szeretet nem szűnik meg. De nem az a szeretet, ami engem összekötött az eltűnt macskával, a nagyszüleimmel, apámmal vagy a testvéreimmel. Ha van Isten, és az Isten szeretet, akkor ez az a szeretet, amely nem szűnik meg. Ez az, amely legyőzi a halált. Apám nagy bűnös volt. Én magam azért nem mentem haza arra a hétvégére, amikor meghalt, mert nagyon haragudtam rá, egy olyan bűn miatt, amiért soha nem kért bocsánatot. Hiszem viszont azt, hogy Isten nagyobb az én szívemnél.

Én nem bocsátottam meg, de Isten attól még megbocsáthatott.

Merthogy egy olyan Istenről beszélek, aki maga is végigjárta a halandó útját. Emberré lett, emberarcú Istenről beszélek. Aki Jézusban testté lett, aki sebezhetővé vált, aki kereszthalált halt, és aki feltámadt a halálból. Jézus miatt hiszem a test feltámadását. Jézus miatt hiszem az örök életet, aki szerint Isten úgy mutatkozik be nekünk, mint apáink Istene, mint az élők Istene. Én nem a halottakat meglátogatni megyek a temetőbe, ha megyek, nem pusztán emlékezem. Az Élő Istent ünneplem, aki számára mindenki él, hiszen az ő keze a halálba is utánunk tud nyúlni. Ezért nem kell görcsösen kapaszkodnom az elhunytak emlékébe, még akkor sem, ha maradtak elrendezetlen ügyek. Rábízhatom őket Istenre, a halott és az élő – bár halandó – szeretteimet egyaránt. Mert Ő sokkal jobban szereti őket, mint amennyire én szeretem.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr128041876

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

eloi 2015.11.02. 10:03:05

Most akkor ott volt az apja temetésén vagy nem? Ki mondja az idézett részeket, ki a többit? ... Elég zagyva...

KötőSzó · http://kotoszo.blog.hu 2015.11.02. 10:08:36

@eloi: a temetésen ott volt, a halála napján nem utazott haza, amint az a szövegből ki is derül. Mindent a szerző mond, a szerkesztő által kiemelt részeket is.

bollazsu 2015.11.03. 13:05:12

„Én nem bocsátottam meg, de Isten attól még megbocsáthatott.” - írja a szerző.

Kedves Glóri!
Az úrvacsorában van egy kérdés: Megbocsátottál-e mindazoknak, akik vétkeztek ellened? Feleld: Megbocsátottam.
Hogyan tudsz akkor erre a kérdésre válaszolni? :)
Azt gondolom, hogy keresztényként nem hirdethetjük azt, hogy nem tudunk a másik embernek megbocsátani. Meg kell tudni bocsátanunk, hiszen akkor hogyan várhatjuk el Istentől azt, hogy ő is megbocsássa a mi vétkeinket?
Az nem elegendő válasz, hogy Jézusra tekintve, mert igen is, az embernek is döntenie kell és ki kell tudni mondani a választ: én is megbocsátottam!