Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Reformáció és revolúció

Lehet-e forradalmár a reformátor?

2015. október 27. - KötőSzó

Október a reformáció hónapja. Október a forradalom hónapja. Naptárunkban békésen megfér egymás mellett októberben a piros betűs 23-a és a – protestánsok számára piros betűs – 31-e. Hullanak a pirosodó levelek, piros vér a pesti utcán, reformáció ünnepén piros az oltárterítő színe. Mintha még a színek is a reformáció és a revolúció harmóniáját hangsúlyoznák.

Szerző: Dr. Csepregi András

Ha ezt a harmóniát a politikatörténet felől közelítjük meg, magától értetődőnek látszik. A magyarországi reformáció egyházainak sok képviselőjét találjuk meg a szabadságküzdelmek és a forradalmak élén. A református Bocskai és az evangélikus Thököly. Az evangélikus Kossuth és Petőfi, akik nélkül nem beszélhetünk 1848-ról. A két világháború közötti időszak fontos radikális politikusai, az evangélikus Bajcsy-Zsilinszky Endre és Gömbös Gyula.

1956-nak nincs országos ismertségű evangélikus hőse, de a református Bibó István nevét mindenki ismeri. Jeszenszky Géza professzor az evangélikus presbiterek szeptemberi országos találkozóján joggal beszélt a reformáció egyházainak progresszív, emancipációra törekvő, néha forradalmi karakteréről – ha a politikatörténet felől közelítünk hozzájuk.

Ha viszont a reformátori teológia felől vizsgáljuk meg a forradalmat, sokkal bonyolultabb a kép. A forradalmár az az ember, aki meg van győződve a maga igazáról, és ki is mer állni magáért, sőt másokért is. A két nagy reformátor, Luther és Kálvin emberképének a hátterén viszont a forradalmár önhitt, gőgös, magában bízó karakternek tűnik. Szerintük az az ember, aki Isten szemén keresztül, tehát teológiailag helyesen tekint magára, bűnbe gabalyodott, tehetetlen embert lát, aki magától csak a rosszra képes. Ennek az embernek folytonosan önvizsgálatot kell tartania, fel kell fedeznie magában a bűnt, és könyörögnie kell Isten bocsánatáért. Ha megkapta a feloldozást, újra kell kezdenie az egészet.

A reformátorok emberképét magára vonatkoztató ember igen nehezen jut el odáig, hogy az igazságtalanság miatt fellázadjon, kiálljon magáért, és kiálljon másokért is.

Jól illusztrálja ezt a teológiát egykori professzorunk búcsúüzenete, amelyet az 1987-ben végzett teológus-évfolyam tagjaiként kaptunk tő- le lelkésszé avatásunk napján. Az üzenet lényege az volt, hogy legyünk, maradjunk mindig kicsik, mert Isten csak akkor tud minket felhasználni az ő szolgálatában, ha kicsik vagyunk.

Hogy Isten miért és hogyan tud felhasználni valakit – teszem hozzá most én az egykori professzori üzenethez –, az mindig az ő titka.

Az viszont biztos, hogy aki kicsi, soha nem tud olyan nagy levegőt venni, hogy kiálljon magáért és másokért, és forradalmár legyen.

A reformátori teológia bizalmatlanságát a forradalommal szemben beszédesen tükrözik a mártír német evangélikus lelkész, Dietrich Bonhoeffer szavai is. Folyik a második világháború, amikor tanulmányt ír Nyugat-Európáról. Már a reformáció politikai következményeit, a különböző felekezetű nemzetállamok és tartományok kialakulását is a lejtő részének tartja. De a legnagyobb csapás szerinte, amelyet a Nyugatnak el kellett szenvednie, a francia forradalom.

A francia forradalom teremtette meg a Nyugat új szellemi egységét – írja Bonhoeffer –, a nyugati istentelenséget. Ezzel párhuzamosan született meg az ember istenítése, amelynek a kettős forrása szerinte Luthernek a keresztény ember szabadságáról szóló tanítása és az ember jóságáról szóló katolikus tévtanítás.

Bonhoeffer látványosan vergődik a pesszimista emberképet képviselő reformátori örökséggel.

Ettől majd csak akkor tud elszakadni, amikor az egyházon kívül élő ellenállók társaságába kerül, akiket nem zavar a reformátori teológia. Ekkor tudja majd feltenni azt a kérdést, hogy mi lehet az oka annak, hogy a németek legjobbjaiból is hiányzik a „civil kurázsi”, a szabad polgár bátorsága. Sokatmondó a válasza: a saját szívünkben való jogos bizalmatlanságból fakad a készség, hogy inkább a felülről jövő parancsot kövessük, mintsem a saját fejünk után járjunk.

Reformáció és forradalom csak akkor kerülhet harmóniába egymással, ha az evangélium szavai alapján kijavítjuk a tehetetlen, bűnbe gabalyodott emberről szóló reformátori tanítást. „Ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága” – mondja Jézus azoknak, akiket arra hív, hogy kövessék. Ha békét tudtok teremteni a hatalmaskodással elrontott kapcsolatok világában, akkor Isten fiainak, gyermekeinek fognak hívni benneteket. Emeljétek fel fejeteket, mert közeledik megváltásotok. Kiállhattok magatokért, és kiállhattok másokért is.

Így tudott végül Bonhoeffer is evangéliumi szellemű mondatokat fogalmazni a szabad és felelős emberről. „A civil kurázsi (…) csakis a szabad ember szabad felelősségérzetéből nőhet ki. A németek csak most kezdték felfedezni azt, hogy mit jelent a szabad felelősség. Ez a felelősség Istentől ered, aki a felelős cselekvésben a szabad hit merészségét várja el tőlünk, s ha valaki emiatt vétkessé lesz, annak megbocsátást és vigasztalást ígér.”

Ez a felhatalmazás és ígéret várja a reformáció és a revolúció gyermekeit.

A szerző a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium iskolalelkésze. Az eredeti cikk az Evangélikus Élet 2015. október 25.-i számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr518025838

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.