Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Tilt, tűr, támogat – a türelmi rendelettől Trianonig

Állam és evangélikus egyház, 1. rész

2015. október 06. - KötőSzó

Állam és egyház viszonya napjaink egyik legtöbb vitát és ellenérzést kiváltó kérdése. Cikksorozatunkban ennek a szövevényes kapcsolatnak és történelmi tapasztalatoknak járunk utána Kertész Botond történész segítségével. Sorozatunk első részében a magyar állam és az evangélikus egyház viszonyáról lesz szó – a türelmi rendelettől Trianonig.

Szerző: Kertész Botond

001_tolerancia_festmeny.jpgKép a felekezeti türelemről 

 

Türelmi rendelet: türelem helyett megtűrés

„Rendelet a vallási tűrhetőségről” – korabeli fordításban így olvashatjuk a ma türelmi rendeletként ismert dokumentum címét, amelyet 1781-ben II. József (1780-1790) adott ki. A rendelet két évszázadnyi üldöztetésnek vetett véget: gályarabság, száműzetés, börtön, templomok elfoglalása, hivatali és polgári előmenetel ellehetetlenítése – sokáig lehetne még sorolni, hogy mi minden gátolta meg a protestánsok vallásgyakorlatát.

A rendelet valójában inkább a tűrhetőségről, mint a türelemről szólt. Az állam eltűrte, hogy a többségtől és az uralkodótól eltérő felekezetek képviselői is gyülekezetekbe szerveződtek, iskolákat és templomokat építettek, vallásukat nyilvánosan gyakorolták. Egyenjogúságról távolról sem volt szó.

A templomépítést és gyülekezet alapítást korlátozták, és a nyelvi mágia már akkor is működött: a (torony nélkül épült) templomot oratóriumnak, a papot prédikátornak, a püspököt szuperintendensnek kellett nevezni. A tiltás után azonban valódi fellendülést jelentett a rendelet, tíz év alatt több mint kétszáz evangélikus gyülekezet jött létre a semmiből.

A türelmi rendelet a felvilágosodásnak és a koraújkori állam megváltozott szerepfelfogásának volt köszönhető. Mária Terézia (1740-1780) még egyik legfontosabb uralkodói feladatának tekintette, hogy alattvalói az egyedül üdvözítő katolikus egyház kebelében maradva megmeneküljenek a kárhozattól.

II. József szerint egy uralkodó nem követheti el azt a bűnt, hogy jóravaló alattvalóit hitük miatt megfossza a közjó és az államérdek szolgálatának lehetőségétől.

Jogegyenlőség és vallási egyenlőség

A reformkori rendi ellenzék legfontosabb követelése a (jog)egyenlőség volt. Már az 1832-36-os országgyűlésen felvetették a magyarországi bevett (azaz törvényben elismert) felekezetek egyenlőségének kérdését. Az idők változását mindennél jobban jelezte, hogy a témát egy katolikus követ, Beöthy Ödön exponálta. A vallásegyenlőség ügye politikai kérdés volt.

„Nem egyes vallási felekezetek panaszairól, hanem a nemzet közügyérő szól ezen [a vallásegyenlőség érdekében írt]  fölirat; mert törvény és szabadság vannak sértve; törvény és szabadság pedig az egész nemzetnek köztulajdonai.”- mondta (a katolikus) Deák Ferenc 1835-ben.

002_kossuth_ferenc_akv.jpgKossuth Ferenc keresztelési anyakönyvi bejegyzése, 1841. Az egyik keresztszülő Deák Ferenc.

 

A vallásszabadság ügye egyesíteni tudta a reformokat szorgalmazó, liberális közvéleményt. A rendeknek nem okozott érdeksérelmet, az amúgy is népszerűtlen felső kléruson kívül minden társadalmi réteg azonosulni tudott vele. Mivel az uralkodó sem támogatta a vallásszabadság ügyét, jó alkalom volt a központi hatalom tekintélyének megingatására.

A rendi Magyarországot lebontó 1848. évi, ún. áprilisi törvények 20. paragrafusa mondta ki végül a bevett felekezetek közötti „teljes egyenlőséget és viszonosságot”. Ezt azonban könnyebb volt leírni, mint megvalósítani.

Az ökumenikus koronázás (azaz, hogy az esztergomi érsek mellett protestáns püspök is vállaljon benne szerepet) felvetése inkább csak szőrszálhasogató jogászkodásnak tűnt.

A protestáns püspökök főrendiházi tagságának ügye ennél valóságosabb probléma volt. Ezeket a kérdéseket még lehetett jogalkotással rendezni, de az óriási vagyoni különbségek katolikusok és protestánsok között illuzórikussá tették a teljes egyenlőséget.

A 20. törvénycikk ezért úgy rendelkezett, hogy a bevett felekezetek „egyházi és iskolai szükségleteiről” a jövőben az állam fog gondoskodni. Ettől a rendelkezéstől a katolikusok az egyházi vagyont, protestánsok pedig a függetlenségüket féltették. A nagybirtokokkal nem rendelkező evangélikusok még az üldözések idején is megőrizték autonómiájukat.

A különböző szintű egyházi és világi vezetők választásába éppúgy nem volt beleszólása az államnak, mint a tanárok képezésébe, a tantervek összeállításába, vagy a tankönyvek tartalmába. Az 1848-ban benyújtott népiskolai törvénytervezet rávilágított arra, hogy a polgári állam ezeknek a meghatározására bizony igényt tart.

Szabad államban független egyház?

A szabadságharc leverése után az abszolutista bécsi kormány felszámolta az evangélikusok autonómiáját. 1859-ben a protestáns pátens néven elhíresült rendelet alkut akart kikényszeríteni: az autonómia egy részének feladásáért cserébe állami támogatást helyezett kilátásba az intézmények fenntartására. Az evangélikusokat megosztotta a rendelet, a reformátusok elutasították. Rendőrség által feloszlatott gyűlések, sajtókampány, perek és bebörtönzések jelezték, hogy a pátens harcot mindkét fél komolyan gondolta. Egy éven belül azonban a kormány a pátens végrehajtásának felfüggesztésére kényszerült.

003_maday_karoly.jpg    Máday Károly, a pátensharc idején bebörtönzött, majd 1860-ban püspökké választott lelkész portréja

 

1867 után világossá vált, hogy a mindjobban megerősödő polgári állam nem nézi jó szemmel az egyház rendi eredetű szabadságát. Az oktatás állami feladattá vált. Az egyházi iskolák legnagyobb részt megmaradtak, de a tantervet, vagy a tanárképzést már az állam szabályozta. A meredeken emelkedő iskola-fenntartási költségeket – különösen a gimnáziumokban – csak az államsegély igénybevételével lehetett előteremteni, így azonban a tanárok kinevezésébe is beleszólhatott a minisztérium. A polgári házasság, az állami anyakönyvezés bevezetése, valamint a felekezeten kívüli jogállás megteremtése 1895-ben nem okozott drámai változást az egyház helyzetében, és a jogszabályok meghozatalát megelőző „kultúrharcból” is kimaradtak az evangélikusok.

A protestánsok „ősi szabadságát” azonban a református miniszterelnökök sora sem hozhatta vissza.

004_ev_iskolak_aranya.jpgTáblázat: Felekezetek és felekezeti iskolák, 1895

 

A szerzőről

Kertész Botond (1971) - történész. Az Evangélikus Országos Múzeum tudományos munkatársa, kutatási területe a 19-20. századi evangélikus egyháztörténet Magyarországon. 

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr37889822

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.