Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

A menekülők ajándéka

2015. október 02. - KötőSzó

A menekülők adják most meg az esélyt, hogy teljes hosszában megpróbáljuk végiggondolni az előbb-utóbb mindenképp sorsunkká váló együttélés alapszabályait.

Szerző: Béres Tamás

menekulokajandeka_pappdora.jpg

Joachim Gauck vasárnap esti mainzi beszédét sokan fogják még idézni mostanában. Az Interkulturalitás Hetének megnyitóján a német államfő utalt arra, hogy a migráció minden történelmi korban ismert jelenség. Van, akinek mennie kell és van, aki menni akar szülőföldjéről a jobb élet reményében. Az Európába irányuló jelenlegi menekültáradat láttán Németország segíteni akar, de lehetőségei végesek. Sok feszültséggel kell számolnia mindenkinek addig, amíg az országba vándorlók majd egyszer a helyüket is megtalálják benne. A nehézségek azonban nem eredményezhetik a németek szívének bezárását, hanem a legjobb megoldásra törekvés jegyében a politikai racionalitás kultúrájának megerősödését kell szolgálniuk. Mert Németország „a bizalom országa”.

Nem szeretném elemezni egy a miénktől gyökeresen eltérő történelmű ország első emberének nyilatkozatát, mert akár a jelenért, akár a jövőért aggódó szavai olyan tónusú problémaérzékenységről és reménységről vallanak egyidejűleg, amely nem exportálható tetszés szerint bármely más, akár európai országba. Az Európába tóduló tömegek felé minden ország a saját történelmi tapasztalatának logikája szerint fordul, még ha a befogadandók elosztása közös megegyezés kérdése is az unióban. A történelmi tapasztalathoz pedig nemcsak maguk az események, hanem szisztematikus feldolgozásuk társadalomformáló élménye és az e két forrásból származó politikai kultúra teherbírása is hozzátartozik.

Azt az embert, aki az elmúlt évtizedekben Magyarországon élt, itthoni tankönyvekből tanulta a történelmet és itt ismerte fel később a történelemkönyvekből kimaradó események jelentőségét, csak a nyitottság és befogadás kultúrájának olyan közösen kimunkált, meggyőződéssé szilárdult belátásai tehetnék következetesen nagyvonalúvá a határokra érkező tömegek láttán, amelyekkel ebben a pillanatban közösségileg nem rendelkezünk.

Történelemkönyvünk minden lapjára jut egy elrettentő példa a megsemmisítésünkre törő ellenségről, a bennünket kihasználó szövetségesről, távoli hatalmak szimpátiájának erejébe vetett összetört hitről, a közeli és váratlanul közelbe kerülő hatalmak fojtogató igájáról. A világban szerzett megbecsülésünket hosszú évszázadok óta nem a sajátos geopolitikai helyzetünk javunkra fordításának stratégiai képességével szerezzük, hanem többé-kevésbé elszigetelt mikrotörténelmi hátterekből előlépő, tehetséges hontársaink révén, vagy lehetetlen történelmi helyzetünk mégis-morál szerű, illogikus vállalásával. Hiába próbálta keltegetni Vörösmarty, régi dicsőségünk változatlanul késik az éji homályban, és mi, magyarok, Kelet és Nyugat között ma még csak magányosan, magunkra hagyva és különleges, hősi nagy tettek árán tudjuk elképzelni visszahódítását. Kompországi, végvidéken szerzett történelmi tapasztalatainkból egyelőre nem következik nyílegyenesen sem a más kultúrából érkezők nagylelkű befogadása, sem az a nagyvonalúság, amellyel hagyhatnánk, hogy vis major alapon pont azokat az uniós rendelkezéseket ne teljesítsük, amelyeket később, saját jelenlegi szerepétől függetlenül, gyakorlatilag bármikor, bármelyik tagállam számonkérhet rajtunk.

Nem mintha a kerítésépítés megoldást nyújtana akár a távoli kultúrájú népek Európától való távoltartására, akár a belépő emberek adminisztratív átvilágításának elvégzésére.

A kerítés egy kicsi, büszke, nyomokban még szorgalmas nép kiáltásának op-art emlékműve, amely jelenleg mások szenvedésének tükrében szembesül kibeszéletlen történelmi tapasztalatából származó, tulajdon szenvedéseinek súlyával.

Magyarország ezzel a sorsával persze messze nincs egyedül a földrajzi régióban. Sok kibeszéletlen történelmű nép között szimbolikus jajkiáltása még terápiás hatással is járhat, bár a gyógyulás útja előre nem látható, megrázó fázisokon át is vezethet még. A szenvedés és tehetetlenség erős vizuális bevallásának láttán mégis, az érintett szereplőkben még a hivatalos kormányzati kommunikáció ellenére is, felébredhet az igény az eltérő sorsú országok (azaz egymás) közti türelmes megértés iránt. De ez jobb híján egyelőre nem más, mint egy hosszú távra érvényes, több mint bizakodó forgatókönyv.

A rövid távon érvényes valóság az, hogy a menekültáradathoz hasonló, előre nem látható helyzeteket, megbízható jelenkori minták hiányában és a jelen mindenkori jövő felé nyitottsága miatt, egyetlen európai ország sem tudhatja megbízhatóan jól kezelni. Ha a történelem nem, vagy nem mechanikusan ismétli önmagát, akkor a keresztény Egyiptom másfél évezredes vagy Buda elestének fél évszázados példája nem feltétlenül irányadó.

Aki nem ismer a történelemnél nagyobb urat, hihet annak mágikus önfejűségében, bár akkor sajnálatos módon meg kell tanulnia együttélni saját, megváltozhatatlan történelmi tehetetlensége mitikus tudatával is. Akik számára azonban a történelem valamely oknál fogva nyitott, azok nem tehetnek mást, mint hogy használják is a történelemnél nagyobbra tartott forrásukat.

A jövő megjósolhatatlanságát hirdetők a semmire sem alapozható ború- vagy derülátásukat. Az értelemre és együttműködésre alapozott emberi cselekvésben bízók a bizalom erejét. A Történelem Urát ismerők pedig az Isten előrelátó vezetésébe vetett hitüket.

Az utóbbiak számára a muszlimok, keresztények és zsidók Európa szívében, szokatlan körülmények között zajló találkozásakor különösen is nagy feladat a vallásos felszín alatti közös cél meglátása. Az elmúlt háromszáz év eredetében tiszta, de harag és uralomvágy közt született vezető ideológiájának szólamai ellenére Európa nem vallástalanodott el napjainkra.

Az európai vallásosság részben számtalan kulturális értékben és örökségben ölt testet és válik ezzel mindennapjaink részéve, részben a privát szféra belső szobáiból irányítja az autonóm erkölcsükre büszke európaiakat. (Hogy a csupán a kereszténységen belül felmérhető rendszeres templombajárók országonkénti megoszlásban vett 4 – 54%-át ne is említsük). A részben vallási ismereteken nyugvó európai élettapasztalat tud arról, hogy a folyamatos belső megújulás elkerülhetetlennek látszó ön- és közveszélyes formái mellett

minden világvallás rendelkezik olyan mainstream formával, amely hosszú távon, megnyugtató és békességet szerző módon képes jelen lenni más vallásokkal egyidejűleg azonos földrajzi határokon belül.

Isten gyönyörködik a békességben. Ezért a földi életben kevés értékesebb tett van annál, mint amikor a békesség útmutatásának engedelmeskedve valaki képes a saját szívében dúló harccal szembefordulni és életét elkötelezetten a teremtmények közötti tiszta és teljes békesség szolgálatába állítani.

 

A szerzőről

Béres Tamás (1965) – az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) professzora, a rendszeres teológiai tanszék vezetője. EHE Szociáletikai Kutatócsoport alapító tagja, az European Christian Environmental Network (ECEN) tagja. Kutatási területei: tudomány és teológia, vallásközi párbeszéd, ökoteológia, szociáletika.

Fotó: Papp Dóra

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr897877484

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Andráska8 2015.10.03. 22:44:13

Sajnos a humanizmus kipusztult a magyarokból. :(

Andi39 2015.10.04. 14:53:38

Ez egy nagy felfújt lufi az egész. Nem hinném, hogy a humanizmus kipusztult a magyarokból. Kinek miért jó az, ha Magyarország egyfolytában kereszttűzben van a jóléti társadalmú EU-s nagyhatalmak részéről? Németországnak úgy néz ki, nincsenek kibeszéleletlen emberiség elleni bűnei, múltja. Akkor csak hajrá!