Kötőszó

A Magyarországi Evangélikus Egyház tavalyi adventi adománygyűjtése a közel-keleti konfliktus áldozatai és az üldözött keresztények javára tizenötmillió forintos eredménnyel zárult. Az adakozók iránti felelősség okán és a támogatottak helyzetének minél jobb megismerése végett Fabiny Tamás elnök-püspökkel és az Ökumenikus Segélyszervezet vezetőivel a pünkösd előtti héten az iraki Erbílbe utaztunk, ahol a szervezet irodája is működik. Innen kiindulva látogattuk meg a háború sújtotta településeket, a támogatásunkkal megvalósult felújításokat.

Szerző: Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője

Fontosnak tartom, hogy részletesen beszámoljunk az adományok felhasználásáról, az Észak-Irakban tapasztaltakról. Számos szívszorító pillanata volt a látogatásnak, mégis igyekszem tárgyilagosan hírt adni a látottakról, hiszen „az erő, a szeretet és a józanság lelke” nemcsak a félelmet győzheti le, hanem az általános tisztánlátásban is segít, amely az észak-irakihoz hasonló éles helyzetekben elengedhetetlen. 

A „keresztényüldözés” szóra az interneten rákeresve gyakran jelenik meg a monitoron a figyelmeztetés: csak felnőtteknek szóló tartalom. A képeken és a leírásokban megjelenő tettek brutalitása valóban felkavaró, a radikális iszlám „harcosainak” kegyetlenkedése példa nélküli a 21. században. Az európai és az amerikai kontinens civilizációs magabiztossága felől nézve hihetetlennek tűnik, hogy még ma is a kereszténység a leginkább üldözött vallás a világon. Ez a tény számos politikai és teológiai tanulság levonását teszi szükségessé, aminek számos jelét látjuk az utóbbi években.

A különböző állami, civil és egyházi segélyprogramok jó szándékkal, nemes igyekezettel próbálnak támogatást nyújtani azoknak, akik a háborús helyzet, a magát Iszlám Államnak nevező szervezet rémtettei elől menekültek el otthonaikból, távoztak végleg szülőföldjükről, vagy – és most leginkább róluk lesz szó – visszatértek egykori lakóhelyükre, és megpróbálnak hinni abban, hogy helyben is van reménye, távlata az emberhez méltó életnek.

Észak-Irak s benne az 1992 óta önálló parlamenttel és kormánnyal rendelkező Kurdisztán különösen zaklatott sorsú terület, igen szövevényes belső viszonyokkal. Egy pillanatra sem feledve a személyes tragédiákat, érdemes az ottani helyzetet tágabb összefüggésben is szemlélni. A térség az egykori oszmán és perzsa birodalmak ütközőpontján, civilizációk és vallási csoportok egymáshoz való viszonyának váltakozásában sosem volt a tartós békesség birodalma. A szunnita kurdok, mivel nem adatott meg nekik az önálló államiság, folyamatosan harcban álltak a fennhatóságot gyakorló, többnyire síita többségű államokkal, így az iraki központi hatalommal is. Az évszázadok folyamán széles skáláját tapasztalták meg az arabosító törekvéseknek, a közigazgatási átszervezésektől a tömeges népirtásig. Sajátos módon mégis fenn tudott maradni egy olyan vallási sokszínűség, amelyben az ábrahámi vallások képviselői, tehát muzulmánok, keresztények, zsidók tudtak egymás közelében élni, megtartva hitüket, szokásaikat. A zsidó jelenlétre már csak zsinagógák romjai emlékeztetnek, ám a keresztény közösség továbbra is él a nagy muzulmán többségű térségben, szerepet vállalva a gazdasági s olykor a politikai életben is.

Az Iszlám Állam térnyerése, különösen a 2014. augusztusi támadása drámai változást hozott a korábbi, többé-kevésbé békés egymás mellett élésben. A radikális dzsihadisták egyik napról a másikra százezer embert üldöztek el lakóhelyükről. A menekülttáborokba vagy békésebbnek hitt körzetekben élő rokonaikhoz menekülő keresztények az elmúlt másfél évben gondolhattak csak arra, hogy az Iszlám Állam kiszorítása után visszaköltözzenek házaikba. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, hiszen a megszállók rengeteg kárt okoztak az épületekben.

A keresztények támogatásait koordináló helyi szervezet, a CAPNI (Christian Aid Program for North Iraq, vagyis Keresztény Segélyprogram Észak-Irak Számára) három kategóriába sorolta az épületeket az állapotuk alapján. Az A kategóriás épületek gyakorlatilag teljesen elpusztultak, többségében bombatalálat érte őket. A B kategóriájúak általában kiégtek, felújításuk szintén tetemes ráfordítást igényel, míg a C kategóriájúak bár szintén lakhatatlanná váltak, új nyílászárók beépítésével, festéssel, épületgépészeti javításokkal öt-hatezer dollárból újra beköltözhetővé tehetők.

Az egyházunk támogatásával rendbe hozott épületek Bashiqa városában állnak, amely a hírekben is sokat emlegetett, tragikus sorsú Moszultól, a bibliai Ninivétől mintegy harminc kilométerre fekszik. A település lakói jórészt mezőgazdaságból élnek, a lejellemzőbb termény az olíva és a hagyma. Bashiqában 2016 novemberéig tartott az Iszlám Állam rémuralma, amelynek hátborzongató emlékeit az azóta felújított katolikus templomban ki is állították. A megcsonkított, összetört szobrok, a következetesen, még a magánházakban is elpusztított hangszerek, a kalapáccsal levert keresztek, a szétvert keresztelőmedence jelzik, hogy rituális pusztítás zajlott, mely érthető módon traumatizálta a keresztény közösséget.

Sokan nem is tudják igazán elhinni, hogy valóban érdemes visszatérni a városba, s bár az életrevalóság és a jó kedély sok mindent megold, a kérdéseink nyomán kiderült, hogy már sokan távoztak Nyugat-Európába vagy Amerikába, és bizony gyakori tárgya a beszélgetéseknek a visszatérés észszerűségét kísérő kétely. Az evangélikus adományok felhasználását Bashiqában nemcsak a már említett CAPNI, hanem az Ökumenikus Segélyszervezet helyi munkatársa, a fiatal és agilis Saman is ellenőrzi. Fontos, hogy a felújított házat egy évig nem szabad sem el-, sem bérbe adni.

A képre kattintva megtekintheted az utazás alatt készült további fényképet.

A fényképeken jól látszik, hogy a felújítás épphogy a szükséges körülményeket teremtette meg az épületekben, a bebútorozás sok helyen még további gondot jelent. Fontos, hogy a különböző forrásokból érkező segélyek összehangolása gördülékeny legyen, így Bashiqában is a Külgazdasági és Külügyminisztérium Hungary Helps (Magyarország segít) programja finanszírozta az iskolaépület felújítását; ide járnak azok a gyerekek is, akik az „evangélikus” házakban laknak.

A tárgyszerű, józan beszámoló azonban nem lenne teljes, ha nem írnék arról, hogy mennyire tanulságos, felemelő és megrázó volt már a Bashiqa felé vezető út is a pünkösdöt megelőző csütörtökön. Hiszen elindulva a kurd főváros, Erbíl keresztény negyedéből, ahol az ott élők olykor még az autóikra is keresztény szimbólumokat ragasztanak, tehát az élet normális kerékvágásban zajlik, a számos katonai ellenőrző ponton átjutva egy olyan kolostorba értünk, amely a Krisztus utáni 4. század óta kisebb-nagyobb megszakításokkal működik.

A Mar Mattai kolostor szerzetesei nagyon racionálisan írták le a térség keresztény közösségének helyzetét, kiemelve, hogy a munkalehetőség a legfontosabb marasztaló erő, hiszen a veszélyeket az elmúlt több mint másfél évezredben már szinte megszokták. E megjegyzés kesernyés derűjét azonban messze felülmúlta az a meghatottság, amelyet akkor éreztünk, amikor vendéglátóink énekelt imádsága az ősi liturgia szerint arámi, tehát a valaha Jézus által is beszélt nyelven hangzott fel.

A pünkösdi ünnepkörben különösen megrázó tapasztalat volt az, hogy néhány kilométerre a dzsihadisták rombolásától miként él az egyház, hogy képes megtartani az évezredes rítust, nyelvet, hitet, s hogy mi magunk miképpen vagyunk, lehetünk a távolból is részei ennek a hagyománynak, közösségnek. Adományaink a nehéz helyzetben lévő testvéreinknek e közösség összetartását, erejét jelzik, azt a bizakodást, hogy az ősi földön úgy maradhat fenn a nyolcezer éve folyamatosan jelen lévő emberi civilizáció, hogy annak a keresztények is a részei maradnak.

Érdemes tehát a továbbiakban is figyelemmel kísérnünk, hogy „jól vannak-e testvéreink és a nyáj” (1Móz 37,14), és tennünk is érdemes azért, hogy sorsuk jobbra forduljon.

A képeket a szerző készítette.