Mennyire biztos az örök élet?

Prédikáció az egyházi év utolsó vasárnapján

2017. november 26. - KötőSzó

„Az örök élet nem olyasvalami, ami megmarad a tulajdonunkban, már ha helyes lóra teszünk, és Krisztus táborához kötelezzük el magunkat. Az örök élet nem lezsírozott nyeremény a játszma végén. Péter szavaival élve, a játszma végén minden elég majd. Nem érdemes hát a földi dolgok helyett átnyergelni egy másik hamis biztonságra, s fix örök életben reménykedni. Az egyház igazi kincse nem az örök élet, hanem az evangélium. Mindnyájan Isten kezében vagyunk.” Bence Áron prédikációját közöljük, mely az egyházi év utolsó vasárnapján, a szentendrei evangélikus templomban hangzott el.

menny.jpeg

„Tudjátok meg elsősorban azt, hogy az utolsó napokban csúfolódók támadnak, akik mindenből gúnyt űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, és ezt kérdezgetik: „Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” Mert rejtve marad előttük, szándékosan meg is feledkeznek róla, hogy egek régóta voltak, és föld is, amely vízből és víz által állt elő az Isten szavára. Ez által az isteni szó által az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult, a mostani egek és a föld pedig ugyanezen szó által megkímélve megmaradtak, hogy tűznek tartassanak fenn az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára. Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap. Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen. De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek. Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De az ő ígérete szerint új eget és új földet várunk, amelyben igazság lakik. Ezért tehát, szeretteim, minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben.” (2Pt 3,3-14)

Tegnap azt terveztük, hogy végre elkezdjük a költözést Szentendrére. És ezzel megkezdjük közös életünket Katival, no és persze a szíve alatt hordott kisbabával. Korán keltünk, elmentünk Kati gyerekkori otthonába, pakoltunk, cipekedtünk, szortíroztunk, zacskóztunk. Sokan segítettek nekünk ebben. Koradélutánra, mikor megérkeztünk a költöztetőfurgonnal az Ady Endre utcába, hideg, sötét lakás fogadott minket. Először azt hittük, áramszünet van, de hamar kiderült, hogy a társasház többi lakásában minden rendben. Ekkor már a szentendrei testvérek is a helyszínen voltak. Lementünk a lépcsőház aljába, és meglepve láttuk, hogy a villanyóránkat hatóságilag kiszerelték. Erről egy a villanyóra helyén hagyott, hivatalos papír tájékoztatott minket. Telefonáltam a tulajdonosnak, aki rövid időn belül szintén a helyszínre érkezett, feldúlva, hiszen hozzánk sem, hozzájuk sem érkezett semmilyen előzetes figyelmeztetés, pedig ők rendesen átíratták a nevükre az előző tulajdonosról a lakást az ELMŰ-nél is. Felhívtuk az ELMŰ hibabejelentő számát. Ők minden kérlelésünkre sem tudtak a hétvégén a segítségünkre lenni. Ott álltunk a hideg, akkorra már teljesen sötét lakásban, eddigi életünk bezsákozva, bedobozolva a földön, a lapraszerelt szekrények szomorúan a falnak dőlve, a testvérek által hozott istenhozott pezsgővel és sörökkel, és tudtuk, itt most nincs mit tenni. Meg kell várnunk a hétfőt, addig nem lesz változás. Kati hazament a furgonnal és anyukájával, engem egy kedves gyülekezeti tag fogadott be éjszakára. Nem így terveztük a szombat délutánunkat, de egy kiszerelt villanyórával nincs értelme vitába szállni.

Ítélet. Reménység. Örök élet.

Az egyházi év utolsó vasárnapjai nagyon nehéz témákat vetnek fel. Arra a kérdésre, hogy mi vár ránk és a világra az idők végén, nehéz dolog keresztényként válaszolnunk. Péter apostol is írja a mára kijelölt szövegünk közvetlen folytatásában, hogy nehezen érthető dolgok ezek, melyeket az ige hallgatóinak és magyarázóinak könnyű félreérteniük.

Ha egy kicsit is kritikusan olvassuk az elénk tárt levél szövegét, elhűlünk Péter apostol gondolatmenetétől, amely valamely furcsa elem-misztikától átitatva azt állítja, hogy Isten a világot a víz első pusztításától (lásd „özönvíz”) csak azért őrizte meg, hogy aztán a tűznek adja egy újabb pusztulásra. Az özönvíz utáni isteni békekötés, Isten szövetsége a világgal Péternél tehát nem örök szövetség, csak türelmi idő, amit a második, végső apokalipszis követ majd, amibe az istentelen emberek mind bele fognak pusztulni. A keresztényeknek nem szabad ragaszkodniuk e világ dolgaihoz, hiszen az idők végén minden elég és felbomlik majd, akárcsak akkor rég, a vízözön idején. Csak annak lesz esélye a túlélésre, aki Istenhez, és nem e világ rendjéhez igazodik. Ezt a világvégi tűzözönt nemcsak „szentül”, „kegyesen”, „tisztán” és „feddhetetlenül” kell a keresztényeknek várniuk, hanem még „békességben” is. Szép kis elvárások. A szöveg mögé könnyen odaérezhetjük, hogy persze egy kicsit kárörvendeni azért ér. Akik most gúnyolódnak rajtunk, azok a játszma végén jól megégnek majd a tűzben.

Ez a gondolat, hogy az idők végeztével, Krisztus második eljövetelekor az istentelenek megkapják majd a magukét, számos bibliai szövegben világosan megjelenik. Ez viszont az evangéliumnak, Isten Krisztusban bemutatott, megváltó művének ellentmondani látszik. Krisztus ugyanis földi munkásságával, kereszthalálával és feltámadásával nem azt közvetítette az őt követők számára, hogy ő a világ elítélésére, a bűnösök és az Isten nélkül élők megbüntetésére jött az emberek közé, hanem éppen Isten mindenkit menteni próbáló szeretetét tette végletesen nyilvánvalóvá. Ahol a Fiúisten kiszolgáltatottan, méltatlan és igazságtalan kivégzésének haláltusája közepette, önmagát megüresítve és az önmagától való elhagyatás érzését is vállalva az őt csúfolókért imádkozik, ott nem beszélhetünk arról, hogy ez az Isten jogosan ítélkező, az emberiséget két csoportra, jókra és gonoszokra osztó hatalomként nyilatkoztatná ki magát.

És mégis, keresztény szövegekben, Jézusról szóló híradásokban és apostoli levelekben egyaránt, újra és újra előkerül a gondolat, miszerint ez a világ végén visszatérő Krisztus nem olyan lesz, mint a Jézusban megismert Úr. Mintha csak Keresztelő János elképzelése a szórólapáttal és tűzzel érkező, világban ítélettel és szortírozással rendet tevő messiásról konokul tovább élt volna az első keresztények gondolatvilágában is. Mintha csak az igazságos, de kegyetlen világvégi ítélkezés gondolatától még az Úr útján botladozók (lásd „keresztények”) sem tudtak volna teljesen megszabadulni. Mert persze Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett, meg nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. De aki ezt nem akarja, esetleg nem tudja elfogadni (lásd „nincs hite”), annak a végén azért lesz majd nemulass.

Ezért van aztán úgy, hogy a most bemutatott paradoxonnal szembesülő igehirdetők kerülik ezeket az ítéletes, hovatovább kárörvendésből torz reményt kovácsoló részleteket. Taktikusan hallgatva elsiklanak felettük, és inkább a gyülekezet részére épületesnek tartott mondatokra koncentrálnak. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy kimondjuk: a Biblia tele van ilyen ítéletes részletekkel, amelyek nem egyeztethetők össze a Fiúisten emberi mélységekkel végletesen közösséget vállaló keresztáldozatával. Hibát követünk el, ha a Sola Scriptura elve alapján ezeket a visszafordíthatatlanul kirekesztő végítélet-ábrázolásokat isteni ihletésűnek mondjuk. Nem kell azt mondanunk: nem tudom összeegyeztetni Jézussal, de benne van a Bibliában, tehát igaz. Luther a Sola Scriptura elvét a középkori egyház túlburjánzó „Szent hagyományának” ellensúlyozásául hangoztatta, azonban ez csak kiindulási pont volt a számára. „Crux sola est nostra theologia”, mondta, egyedül a kereszt a mi teológiánk. Kevesen tudják, de Luther mert rangsorolni a bibliai iratok között. Azt mondta, hogy azok a szövegek, amelyek a keresztre, Isten botrányt és áldozatot is vállaló, mentő szeretetére mutatnak rá, ezzel vannak összhangban, azok igazabbak, közelebb állnak Isten lényegéhez, mint más bibliai részletek. Bizony, a Bibliában sok emberi okoskodás, elképzelés is van. Meggyőződésem, hogy ezek az emberek között szortírozó, visszafordíthatatlan büntetést vizionáló, ítéletes mondatok ez utóbbiak közé sorolandók.

De nézzük csak újra a péteri szöveget! Mert hiszem, hogy a kritikus visszakérdezés, a kritikus vizsgálat után lehántott részletek mögött valódi üzenet rejlik a számunkra most is. Valami, ami a mában gazdagíthat, kalauzolhat minket. Levelünk azt mondja, hogy semmi sem maradandó. „Az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve megolvadnak, a föld és a rajta lévő alkotások is megégnek.”

Végül nem marad majd semmi abból, ami itt körülvesz bennünket. Nem érdemes tehát ingatlanba, ingóságba, tárgyakba vagy eszmékbe kapaszkodnunk, mert végül semmink sem marad majd. Mondhatnám úgy is, hogy ha egy napon kiszerelik a villanyórát, akkor már mindegy lesz, hogy mi mindent hordtunk össze a lakásunkba.

Amikor tegnap ott álltunk a sötét szobában, kabátban-sálban dideregve a hidegben, ezt értettem meg. Ami maradt, azok a kapcsolataink voltak. Azok a kedves emberek, közeliek és távoliak, ismerősök és ismeretlenek, akik ott álltak velünk a bajban, jó szándékkal és segítőkészen. És a hitünk. Hogy érezhettük, s dadogva mondhattuk is egymásnak, hogy mindez nem történik ok nélkül. Valakinek terve van ezzel a kellemetlen fordulattal, ezzel a villanyóra-kiszereléssel is az életünkben. Már nem féltünk, hanem viccelődtünk, mosolyogtunk, nyugtattuk, akit még nyugtatni kellett.

Péter is bátorítja levelének címzettjeit. Ne féljetek, hanem legyen békességetek! Nyugtassátok hitetek tisztaságával azokat, akik még mindig az anyagiakhoz, e világ dolgaihoz ragaszkodnak! Ami igazán számít, az nem az, amit birtoklunk, vagy amire ácsingózunk, hanem a kapcsolataink. S végül, mikor minden elsötétül majd, mikor végleg kiszerelik a villanyóránkat, akkor majd egyetlen kapcsolat számít majd. Kapcsolatunk azzal, akinek minden történés a kezében van.

Ha ezt az üzenetet ma, örök élet vasárnapján forgatjuk magunkban, fontos kérdések merülhetnek fel bennünk. A válaszokra pedig, Luther és a többi hitvalló keresztény példáját követve, Krisztus keresztjénél fogunk rábukkanni. Mi az, ami odavész, amihez kár ragaszkodnunk? Mi az, ami megmarad? Mert ha az örök életet félreértjük, és úgy viszonyulunk hozzá, mint oly sokan, akik azt mondják: „mit nekem földi hívságok, mit nekem hírnév, családi kapcsolatok, hiszen nekem foglalt helyem van a mennyben, ahol aztán nem lesz hiányom semmiben!”, akkor úgy gondolom, megint rossz irányba indultunk. Az örök élet nem olyasvalami, ami megmarad a tulajdonunkban, már ha helyes lóra teszünk, és Krisztus táborához kötelezzük el magunkat. Az örök élet nem lezsírozott nyeremény a játszma végén. Péter szavaival élve, a játszma végén minden elég majd. Jézus, mikor Isten kezébe tette le lelkét, és kiszenvedett azon a szörnyű kivégzőeszközön, mikor sötétség borult rá és Istent már irgalmatlanul messze érezte saját magától, nem lehetett biztos abban, hogy lesz-e még bármilyen folytatás. Mégis bátran rá merte bízni magát arra, aki az egyetlen igazán létező.

Nem érdemes hát földi dolgok helyett átnyergelni egy másik hamis biztonságra, s a bebiztosított örök életben reménykedni, hiszen a földiekkel együtt az egek is múlandóságra ítéltetnek majd azon a végső napon. Az egyház igazi kincse nem az örök élet, hanem az evangélium. Mindnyájan Isten kezében vagyunk. Annak az Istennek a kezében, aki az evangéliumban úgy mutatkozik be, hogy az irántunk való szeretetétől és a belénk vetett reményétől hajtva megtapasztalja még a valóságos halált is a kereszten. Ő azt ígéri, hogy végül, mikor minden, testestül-lelkestül elpusztul majd, új eget és új földet teremt, „amelyben igazság lakik”. És mi hisszük, hogy ezen az új égen és új földön, minden sötétségtől és esendőségünktől megszabadulva, nekünk is helyünk lesz. Hogy milyen formában, azt egyedül Isten tudja.

És ez így van jól.

A bejegyzés trackback címe:

http://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr4813391845

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

mutoradep 2017.11.27. 12:05:30

Ez a baj a prédikációkkal.Ugyanis,ha valaki "laikusoknak"ilyen témát vet fel,akkor azt nem Péter leveleiből kell kiragadni,hanem a Mózes első könyve 3:25 ől kezdve.És ez egy olyan hosszú leírás,hogy legalább 5 hónapba telne a teljes értelmezés.Igen,van örökéletre való kilátás,mert Mózes első könyvétől ez kiderül.

mutoradep 2017.11.27. 12:07:19

Á!Ezt elírtam!Nem 3:25,hanem 3:15

gyógyszergyár 2017.11.28. 16:47:55

Kár volt figyelmen kívül hagyni a 9. verset: "Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen." Ezzel együtt sok mindent másképpen lehetett (kellett!) volna kifejteni.