Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Az elárult protestáns princípium

A sola („egyedül….”) reformációs elvekkel kapcsolatban gyakran találkozom azzal a félreértéssel, amikor a Szentírást szembeállítják a hagyománnyal (Sola Scriptura vs hagyomány), a kegyelmet az érdemmel (sola gratia vs érdem), a hitet a cselekedettel (sola fide vs cselekedet). De itt igazán arról van szó, hogy minden esetben a sola (egyedül) áll szemben az et (és) kötőszóval. Csak a Szentírás vagy Szentírás és tradíció? Csak hit által vagy hit és cselekedetek által? Csak kegyelemből vagy kegyelemből és érdemből? Csak Krisztusért vagy Krisztusért és a munkánkért?

Szerző: Kodácsy Tamás

5luther.jpg

Ugyanúgy félreértésre adhat okot az a tény is, hogy van négy alapelvünk, amelyik mindegyike kizárólagosságot állít. Hogyan lehet egyidejűleg négy kizárólagosságot állítani? Vannak akik az ellentmondás feloldására sorrendet állítanak fel, és az egyik elvet a többi fölé emelik, de ez sem megoldás, legfeljebb csak a kegyességi irányzatok közötti vonalakat élesíti. Másról van itt szó.

Az igazi kérdés az, hogy tehetünk-e valamit Krisztus, a Szentírás, a kegyelem, a hit mellé? A sola a maga kizárólagosságával nem más, mint lehántás, megtisztítás, definitív egyértelműsítés. Olyan, mint amikor a próféták felemelték szavukat Izraelben a mellékes bálványimádás ellen, a törvény kijátszásának kiskapui ellen, az önmegváltás módszerei ellen, a tisztességtelen alkuk ellen. A reformátori elvek mögötti „sola” versus „et” alapelvet az a tillichi protestáns princípium fejezi ki, amely tárgytól, vonatkoztatástól független, ezért általánosabb mint bármelyik sola.

„A protestáns princípium (mely a prófétai Lélek megnyilatkozása) nem korlátozódik a reformáció egyházaira vagy általában az egyházakra; meghalad minden sajátos egyházat lévén a Lelki Közösség kifejeződése. Minden egyház elárulta már, ideértve a reformáció egyházait is, de mégis munkálkodik minden egyházban, mint ama erő, mely megakadályozza, hogy a profanizálódás és a démonizálódás teljesen megsemmisítse a keresztény egyházakat.” [1]

A protestáns princípium mint elemi tiltakozás nemet mond a bálványimádás minden formájára, ez a prófétai Lélek megnyilatkozása. Beleértve azokat a beárazott ígérgetéseket, amelyek az önmegváltásra, a boldogság elnyerésére, a időleges célok istenítésére, vagy a jövő megragadására vonatkoznak. Beleértve az egyházon belüli kísértéseket is, amely akár az intézményrendszer biztonságára, akár a kimerevített dogmákra, akár a kizárólagos bibliaértelmezés birtoklására vonatkoznak.

A bálványimádás karakteres formájával szembesülünk abban a történetben, amikor Áron aranyborjút készít. A bálvány félelmetesen fejezi ki a Nietzsche-i hatalomvágyat mint bika, a freudi libidovágyat mint termékenységszimbólum, és a pénzsóvárságot mint aranytárgy. De a birtoklásnak nem is a hatalmi–szexuális–üzleti szempontja a legmegrázóbb, hanem az, hogy ki-ki a maga ékszerét adta bele a bálványba azért, hogy megfelelő arányban részvényese lehessen az új istenségnek. „Ezüstjükből és aranyukból bálványokat készítettek, de csak romlásukra.” (Hós 8,4)  A bálványimádással mindig olyan részvénytársaságba csöppenünk, amely által mint részvényesek a befektetett pénzünkkel, időnkkel, energiánkkal felhatalmazva érezzük magunkat az istenképgyártásra.

Az egyházon belül ez legtöbbször akkor kísért, amikor egy bizonyos teológiai látás vagy ismeret alapján abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy mindenhez értünk és mindent mi tudunk jobban, és emiatt képtelenek leszünk a párbeszédre.

Igen, ez azt is jelenti, hogy a protestáns princípium akár önmagával szemben is protestál, ha a bálványgyártás elleni harcban új bálványokat emelünk. Kálvin János szavaival: „az emberi elme, hogy úgy mondjam, mindig is bálványkészítő műhely volt” (Inst 1.11.8). Ennek egyik példája az, amikor a mise mint kárhozatos bálványimádás elleni protestálás maga is bálványimádás lesz azzal, ha úgy véljük, jobban tudjuk hogyan működik a sákramentum. A heves küzdelemben, a tudás birtoklásában éppen Kálvint felejtjük, aki a sákramentumot sokkal visszafogottabban titoknak (müsztérion) tartotta (Inst 4.14.2), pont azért, hogy se ostyába, se borba, se saját elméleteinkbe ne zárhassuk bele a végtelent.

Tillich szerint a bálványozás profanizálódásból és démonizálódásból áll. A profanizálódás azt jelenti, hogy a szentet kivisszük a szent köréből (fanumból), és az istentapasztalatot igény szerint lemásolva magunk állítjuk össze istenképünket. A démonizálódás pedig azt, hogy ezt a legyártott istenképet a szent nevében fölmagasztaljuk, mintha Isten lenne. Mindkettőre hajlamosak vagyunk.

A bálványimádás sajátos formájával találkozhatunk Luther Márton korában is. A búcsúcédulák a bálványimádás olyan formáját öltötték magukra, ahol az igaz bűnbánat helyett pénzért árultak bűnbocsánatot, a föloldozást. Nem maga az összeg nagysága, vagy a pénzgyűjtés célja az alapvető probléma. Látjuk azt a módszert, ahogyan a kárhozat miatti kollektív szorongást tovább táplálták, és az Isten-ember belső kapcsolatát tárgyiasították az üzletben. Erre Melanchthon mutatott rá különösen is élesen, amikor a cselekedetek által elnyerhető kegyelemhirdetésről így ír: „Ezek a henye képmutatók mindig úgy ítélik meg, hogy ők jog szerint érdemlik ki a kegyelmet, akár megvan az a bizonyos hajlamuk, akár nincs, mivel az emberek természetes módon bíznak saját igazságukban; de a megrettent lelkiismeretűek kételkednek és haboznak, ezt követően egyre újabb és újabb cselekedeteket halmoznak egymásra, hogy megnyugodjanak.”[2] A megrettenés helyett érdemes feltennünk azt a kérdést, hogy van-e bennünk olyan szorongás, amelyet akár magunk, akár mások táplálnak bennünk, ugyanakkor profanizált megoldásokkal kecsegtetnek.

A dunakeszi gyülekezetben október 31-én közös bibliaolvasással köszöntöttük a reformáció ünnepét, Nehémiás tudósításából kiindulva (Neh 8) „virradattól délig”. Éppen akkor kerültem sorra, amikor a zsoltárokból a Római levélre váltottunk. Ahogyan az utolsó zsoltárok katartikus dicsőítése magával ragadott minket a teremtett világgal együtt, úgy hántott le minden mellékest a Római levél nyitánya, és hirdette a tiszta evangéliumot. Az a kérdés fogalmazódott meg bennem a sola elvekhez kapcsolódóan, hogy a zsoltáros dicséretét hogyan lehetne az egyszerű evangéliumi tisztasággal megélni.

A szószéki beszédek – amelyekkel célzottan sok embert szólíthatunk meg – valóban igehirdetések-e? Nincsenek-e tele elvárt mondatokkal, mesterkedő fogásokkal, kényszeres ablakokkal, kivezető bevezetésekkel, lényegvesztő befejezésekkel? Nem kellene csak az evangéliumot hirdetni? Sola Scriptura!

Miért törekedünk arra, hogy az igehirdetést az állam tartsa fenn? [3] Tudjuk-e Isten Igéjét a politikától, hatalomtól, pillanatnyi érdekeinktől függetlenül hirdetni? Egyedül Krisztust? Solus Christus!

A kortárs óriáscédulák elemi szorongást váltanak ki belőlünk, létünk és életünk értelmét illetően: félünk a bizalmatlanságtól, amikor balról bizalmat kínálnak, félünk a kiszolgáltatottságtól, amikor jobbról védelmet kínálnak, félünk az értékvesztéstől, amikor mindenki moralizál. A félelmetes tudatában tudunk-e bátran ráhagyatkozni a kegyelemre, csak is a kegyelemre? Sola Gratia!

Mivel keveredik még a hitünk, amikor számítgatásokkal rövid távú érdekeket tartunk szem előtt, amikor az átvett intézményekkel, vagy az iskolai hittanórák által tartjuk fenn magunkat ahelyett, hogy a gyülekezeteink lennének a fenntartók? Miért nem irtunk ki minden politikai, emberi protekciót a reménységünk bizonyossága, a hitünk mellől? Sola Fide!

A protestáns princípium megéléséhez bátorság kell. Amikor Paul Tillich a létbátorságról beszél, nem emberi erényről szól, amit magunk elérhetnénk.

A keresztyén létbátorság úgy mond igent a létre, hogy teljesen tudatában van a nemlét fenyegetettségének. Ez azt jelenti, hogy minden szorongásunk, halálfélelmünk, kárhozatborzongásunk, ürességiszonyunk ellenére Istentől kapunk bátorságot.

Családunkkal Szarvason jártunk nemrég, a történelmi Magyarország közepénél. A makettországban láttuk Eger várát, ahol a falon ott volt Dobó István saját maga által kitűzött koporsója. Saját létbátorsága belefoglalta a nemlétet, s ez vált kollektív bátorsággá. Azt hiszem, ilyen végleges lenni vagy nem lenni kell ahhoz a bátorsághoz, hogy a prófétai Lélek szóljon általunk.

Egy érett hitű keresztyén testvérem arról, hogy évekig tartó „hitfejlődése” semmi más nem volt, mint a saját maga által gyártott teológiai építmények lerombolása, amelyek újra felépültek, és újra le kellett rombolni.

Hamarosan újra vissza kell mennünk az elemi kérdésekhez, mert nem lesznek udvarias gesztusok, alkuk, intézmények, nosztalgikus eszmék, amelyekben bízhatunk. Amikor eltűnnek a sallangok, csak a Szentírásra fogunk figyelni, eltűnnek a kitüntetések, és csak a kegyelemre hagyatkozhatunk, eltűnnek az eredmények és csak hitből élünk, eltűnnek a nagy hatalmú mediátorok, és csak a megöletett Bárány jár közben, és semmilyen más belső, zárt cél nem mozgat, csak Isten dicsőítése.

Akárhogyan is, már most is felkészülhetünk erre, magunkkal kezdve: kérdezzük magunkat őszintén a reformátori kizárólagosságról, a protestáns princípiumról. Bár Mózes kőtáblái nem, de az Úr kőtáblái széttörik bálványainkat. (2Móz 32,16kk)

Bibliográfia:

[1] Paul Tillich, Rendszeres Teológia, Osiris Kiadó, 1991. 543. o.

[2] Philip Melanchthon, Apológia, az Ágostai hitvallás védőirata, Luther Kiadó, 2017, 39. o.

[3] Ravasz László, Az Újszövetség magyarázata 2. MRE Sajtóosztály, 1991. 86. o.

A szöveg elsőként a parokia.hu-n jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr8213131368

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása