Solus Christus

Egyedül Krisztus

2017. október 30. - KötőSzó

A reformáció kezdetének 500. évfordulóját ünnepeljük idén egész évben az evangélikus egyházban. Már csak napok vannak hátra október 31-ig. Sokan vasalják fehér ingeiket, tisztíttatják Luther-kabátjaikat, hogy minél illőbbek legyenek a Papp László Sportarénában megszervezett ünnepre és végre elénekelhessék közösen, hogy Erős vár a mi Istenünk. Vannak, akik már most azon is gondolkodnak, hogy mi lesz a reformációval október 31-e után. A Kötőszó csapata az Evangélikus Élet magazinnal együttműködve szeretné felhívni a figyelmet arra a négy fontos kifejezésre és gondolatra (solákra), amelyek nélkül ma nem ünnepelhetnénk: sola fide (egyedül hit által), sola scriptura (egyedül a Szentírás), sola gratia (egyedül kegyelemből), solus Christus (egyedül Krisztus). Október 31-ig négy meditációt közlünk a solákról, evangélikus lelkészek tollából.

Szöveg: Korányi András

5solas_christus.jpg

Jézus ezt mondta: Én vagyok az ajtó, senki sem mehet az Atyához, csakis általam.

Ajtó, amely nem elválaszt és távol tart, hanem inkább feltár és továbbvezet. Ajtó, amely mögött többé nem a kiismerhetetlen, mégis sejtett és vágyott Isten lakik, hanem éppen a hazaérkezőt váró és annak elébe futó mennyei Atya. Jézus Krisztus legszorosabb köteléke ez, amelyről eljött bizonyságot tenni, bizonyságot adni a világnak – ahogyan csak ő tud szólni az Atyáról, senki más. Ahogyan ő ismeri, ahogyan ő szólíthatja meg, ahogyan őt elküldte az igazságért, hogy megtudja és megismerje a világ: mi Atyánk, a nyitott ajtóban…

Jézus ezt mondta: „Én vagyok a világ világossága…”

A világosság pedig azért jött, hogy ne maradjunk és ne járjunk a sötétségben. Egykor még ő volt minden ember világossága, ma pedig alig-alig ismeri valaki egy olyan világban, amely a nap fényére és melegére ugyan megéled napról napra és gyümölcsöt hoz évről évre, de az ő jelenlétére többnyire érzéketlen marad. Az emberek jobban szeretik a sötétséget, a félhomályt: világnézeti elméleteket, politikai ideológiákat, elvtelen kompromisszumokat, megalázó babonákat, zavaros érzelmeket, korrupt üzleteket, megtévedt cselekedeteket. Az ő világában járunk, de csak félig-meddig az ő napvilágában.

Jézus ezt mondta: „Én vagyok az élet kenyere…”

Gondoskodása, pazarló figyelmessége teszi élhetővé a körülményeknek kiszolgáltatott mindennapokat, mindennapi kenyerünket ő adja meg nekünk. Mégsem csupán egy globális szeretetszolgálat rátermett menedzsere a rászorulók körében, mert éltető-élhető ajándékainak sajátos ízvilága van, mint a mennyei, égi kenyérnek. A tápláló tésztához, a mindennél drágább, tiszta ivóvízhez, a szükséges ruházathoz igyekezne hozzákerekíteni az igazságos megélhetést, a szeretetteljes családot, a jó kormányzatot… S valamit még ezen is felül – az Isten országának mennyei kenyerét, mert minden más csupán csak ráadás.

Jézus ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet…”

Mi viszont leginkább olyanok vagyunk, mint egy keret nélküli, szürrealista festmény, egy jel nélkül maradt GPS, egy megvalósításról szóló jelentés nélküli projektdokumentáció. Hitéletünkben egyre kevesebb a konkrétum, a bizonyosság, a megvalósulás, s a nyakunkon maradt általános jó szándékban és szeretetemlegetésben sodródva egyre türelmetlenebbül keressük magunknak azt a valakit, aki egyszer tényleg kimondhatja: én vagyok az út, az igazság és az élet. S ha kimondja, akkor vajon nem oldódik-e fel mindez újra a misztikus-borongós árnyalatokban, a továbbvezető jel nélküli száguldásban, a valós eredmény nélküli öndokumentálásban?

Jézus ezt mondta: Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők, nélkülem semmit sem tehettek.

Több erőt, több szeretetet… és ehhez valódi egyházat és gyülekezeteket, igehirdetésre hajló szíveket és szolgálatra elkötelezett testvéreket is kérünk. Hol keressük ehhez az erőforrást és a továbbsegítő kapcsolatot? Hiszen túl minden missziói stratégián, túl a megújulást szolgáló reformokról összeállított anyagokon, az intézményi vagy közösségi túlélést jelentő, anyagi forrásokat biztosító döntéseken, végső soron mégis valami ezen felül valót kell szolgálnia mindannak, amit teszünk. S hányszor éltük már át, hogy cselekedni tudtunk őnélküle, de tenni sosem? Ezért ma is ő a kapcsolati tőke! Végső soron az egyetlen.

Jézus ezt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet…”

Mert valahol majd mégis meg kell állni. Vagy kitesszük a végére a pontot, vagy félbeszakad az utolsó mondat – s aztán kihullik minden, ami szorít és deformál, megront és hiábavaló. Kapaszkodhatunk agyagba, kőbe, ércbe, fekhetünk betűbe, színbe, hangba, s adjuk magunkat bíborba, borba, ölbe, öljük magunkat betonba, vasba, vérbe… Így tud beszélni erről a költő, s így éljük mi is mindezt prózaian. Csupán a tanulság nem lehet más: csak Krisztusban élünk örökké!

Jézus ezt mondta: „Hát ti kinek mondotok engem?” A tanítványok erre ezt felelték: Mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!

A bejegyzés trackback címe:

http://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr9513117088

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.