Kötőszó

„Mitől és hogyan alakulhat ki az, hogy a csendes félrenézésekkel gyakorlatilag díszletet építenek az emberek az elfogadhatatlannak? Ha mezítelen is a király, senki nem szólal meg, hanem úgy tesz és úgy viselkedik, mintha az abnormális is normális volna. Talán az ››átlátszó‹‹ ruhát meg is dicsérik, az előnyeiről és a praktikusságáról ódákat zengenek… A retorziótól való félelem vagy az érvényesülési vágy hat ilyenkor az emberre?” – írja Szemerei János. A Nyugati (Dunántúli) evangélikus egyházkerület püspökének gondolatait közöljük.

Az elmúlt hetekben óriási robbanás rázta meg az amerikai filmgyártás világát. A New York Timesban megjelent egy cikk, amely szexuális zaklatással vádolta meg a 65 éves világhírű filmproducert, Az angol beteg (1996), a Szerelmes Shakespeare (1998), a Ponyvaregény (1994), a Csokoládé (2000), a Kill Bill 1. (2003) és a Kill Bill 2. (2004) és sok más világszerte ismert film készítőjét, Harvey Weinsteint.

Eddig lehetne ez akár egy megszokott bulvárhír is, amilyennel szinte naponta találkozunk, és ami legtöbbször arról szól, hogy okkal vagy ok nélkül hírbe hoznak egy ismert személyt olyan ügyben, amelyet igazán sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Cikkezgetnek, duruzsolnak, suttognak róla egy darabig, de aztán lecsendesedik az ügy, és megy minden szépen tovább. Itt azonban nem ez történt. A New York Times cikke elindított egy lavinát.

Sorban kezdtek jelentkezni más bántalmazottak is, akiknek ugyan egymagukban nem volt erejük és bátorságuk kiállni a nyilvánosság elé nagyhatalmú bántalmazójukkal szemben, akitől bizonyára féltek is, mert a keze messzire elért, sorstársuk mellé azonban felsorakoztak a maguk kínos és kellemetlen történeteivel, ami mindent megváltoztatott. Nem lehetett tovább elkendőzni, ráijesztéssel, fenyegetéssel vagy külön alkuval elsimítani a vállalhatatlant. Az évtizedek óta reflektorfényben fürdőző Weinstein számára lekapcsolták a reflektorokat. Nagyhatalmú és befolyásos emberként talán úgy gondolta, hogy azt engedhet meg magának, amit akar, mert pénzzel és összeköttetésekkel mindent el tud rendezni, ahogy azt tette évtizedeken keresztül. A mostani cikk azonban a többi áldozat felsorakozásával lavinává dagadt, és ezzel szemben már tehetetlen volt.

Döbbenetes, ahogy Weinsteintől pillanatok alatt elfordultak az emberek. Egyik kollégája, a Star Wars VII. epizódjának rendezője, J. J. Abrams egyenesen szörnyetegnek nevezte. A híradások szerint nemcsak a filmgyártásból, de még saját cégéből is kitették. Még a testvére is szembefordult vele, a felesége pedig elhagyta. Emmanuel Macron francia köztársasági elnök bejelentette, hogy kezdeményezi, hogy vonják vissza Weinsteintől a munkája elismeréseként korábban kapott francia Becsületrendet.

A történet részleteiről, hullámairól sokáig lehetne még írni, de abból itt kilépek. Merthogy a konkrét eset messze túlmutat önmagán.

Mindegyik oldalon súlyos kérdések vetődnek fel. Természetesen leginkább a bántalmazó oldalán. Valamitől kialakulhat az, hogy a hatalmi helyzetbe kerülő ember a testi, fizikai, szakmai, anyagi, társadalmi vagy más területen meglévő befolyását érezve elveszíti a józanságát. Lehet, hogy tényleg azt hiszi, hogy mindent megengedhet magának. Sok esetben azért sem tart a következményektől, mert úgy gondolja, hogy mindent el tud intézni és simítani, hiszen ő minden szempontból a másik felett áll. Soha nem fogom elfelejteni azt a zavart kifejezést, amely Nicolae Ceaușescu román kommunista pártfőtitkár arcán jelent meg 1989-ben, amikor a romániai forradalmat követően bíróság elé állították. Súlyos bűnökkel vádolták, és a hatalommal való visszaéléseket kérték rajta számon, az ő arcán pedig a teljes értetlenség tükröződött. Szerepet próbált váltani, és ő akarta kiosztani a kérdezőit. Látszott, hogy egyszerűen nem hiszi el azt, ami körülötte zajlik. Nem számolt azzal, hogy valaki valaha is kérdőre vonhatja… 

A történet másik oldala az áldozat szerepe. Őt alázzák meg, ő szenvedi el a bántalmazást. A legtöbb esetben úgy érzi, hogy még rosszabb helyzetbe is kerülhet, ha beszél. Ez a csapdahelyzet maga is szenvedést okoz. Segítségre lenne szüksége, de nem mer segítséget kérni, mert úgy gondolja – és a bántalmazója is azt sulykolja –, hogy még rosszabb lesz, ha beszél.

Aztán itt vannak még a külső szemlélők. Rájuk úgy szoktunk tekinteni, mint akik nem tehetnek semmiről. Valóban nem ők a bántalmazók, nem ők az áldozatok sem, de nem kellene feltétlenül független nézőknek lenniük. Figyelmükkel kordában tarthatnák a bántalmazókat, mint ahogyan az áldozatoknak is segítene, ha nem néznének félre.

Mitől és hogyan alakulhat ki az, hogy a csendes félrenézésekkel gyakorlatilag díszletet építenek az emberek az elfogadhatatlannak? Ha mezítelen is a király, senki nem szólal meg, hanem úgy tesz és úgy viselkedik, mintha az abnormális is normális volna. Talán az „átlátszó” ruhát meg is dicsérik, az előnyeiről és a praktikusságáról ódákat zengenek… A retorziótól való félelem vagy az érvényesülési vágy hat ilyenkor az emberre? A látást homályosítja el, az értékítéletet torzítja, vagy a kommunikációt bénítja?

Ez a szomorú történet komoly figyelmeztetéseket hordoz. Egyrészt figyelmeztet arra, hogy a bűnök visszaköszönnek. Akkor is, ha sokáig úgy tűnik, hogy takargatni lehet őket. A bűnök visszaköszönnek, sok esetben itt, ebben a világban is, de az utolsó napon Isten előtt mindenképpen. Figyelmeztet másrészt arra is, hogy aki áldozat, keresse a segítséget. És végül figyelmeztet minket is szemlélődő szerepünkben, hogy ne legyünk cinkos nem látók, nem hallók és nem beszélők, mint az ismert ábrázolás a három majomról, amelyek közül az egyik a szemét, a másik a fülét, a harmadik a száját takarja el.

A földi reflektorfények egyszer végleg kialszanak. Odaát pedig Isten igéje szerint egy másfajta megvilágításban kell számot adnunk életünkről. A napi hírek megdöbbentő történetei is figyelmeztessenek bennünket arra, hogy vegyük komolyan Isten útmutatását az életünkben, és használjuk ki a tőle kapott kegyelmi időt!