Kötőszó

A reformáció ötszázadik évfordulójának évében, október 31-hez közeledve, kezdünk egyre inkább telítődni a sok Lutherről szóló információval és programmal. Ha a megemlékezésben szeretnél szintet lépni, akkor olvass tovább, mert ezúttal olyan reformátorokról lesz szó, akikre nem az egyház, hanem saját területük „Lutherjeiként” emlékezünk.

Szerző: Kovács Barbara

Nikolausz Kopernikusz – a színtelen forradalmár

Kopernikuszra éppen nem igaz, hogy semmi köze nem volt az egyházhoz, hiszen nagybátyja püspök volt, az ő jóvoltából a krakkói egyetemen tanulhatott, majd Itáliában teológiát, fizikát, matematikát, orvostant hallgatott, bár leginkább a csillagászat érdekelte. A 15. században még az ókori, ptolemaioszi világkép volt az uralkodó, amely szerint a bolygók a Föld körül keringenek. Ahogyan azonban a bolygók mozgását megvizsgálták, egyre bonyolultabb matematikai számításokra volt szükség. 1507-ben Kopernikusz felvetette, hogy ezeket a számításokat sokkal egyszerűbbé tenné, ha a bolygók mozgásának középpontja a Nap lenne, nem pedig a Föld.

Évtizedekig finomította elméletét, végül 1532-ben fejezte be hat könyvből álló értekezését, amelyben az évszakok, napszakok változását is mind a Föld forgásával indokolta. Bár a VII. Kelemen pápának előadott téziseit nem utasították el, ő mégis folyamatosan félt, hogy elmélete nevetség tárgyáva lesz. Talán ebbéli félelme miatt a legkevesebbet publikált tudósok közé tartozik. Könyvét sokáig nem merte kiadni, végül egy wittenbergi matematikus, Georg Joachim Rheticus rábeszélésre nyomtatták ki. Az előszót egy lutheránus tudós név nélkül írta, amelyben kifejtette, hogy Kopernikusz hipotézisei nemhogy igaznak, de még valószínűnek sem mondhatók. Ez a vélemény tükrözi azt, hogy sem Luther, sem pedig Melanchthon nem támogatta Kopernikusz nézeteit, sőt kifejezetten óva intették az embereket tőle. A csillagász csak halálos ágyán, 1543-ban kaphatta kézhez könyvét, szembesülve az elmarasztaló előszóval. Ez sokat rontott a tudós hitelességén, az eladott példányok még az ezret sem érték el, később minden idők legkevésbé olvasott könyvévé váltak. Amikor 1807-ban Napóleon ellátogatott Kopernikusz lengyelországi szülőházába, megdöbbenve tapasztalta, hogy a város még csak egy szobrot sem állíttatott neki. A csillagász úgy vált szakterületének reformátorává és úgy indított tudományos forradalmat, hogy közben minden idők legszíntelenebb figurájaként vonult be a történelembe.

Semmelweis Ignác – a megmentő, akinek senki nem hitt

Bár az anyák megmentőjeként él a köztudatban és egyetemet neveztek el róla, máig kevesen tudják, hogy az egészségügy megreformálóját egy elmegyógyintézetben ölték meg. Semmelweis Ignác belgyógyász akart lenni, de mivel nem volt számára gyakornoki hely, ezért elvégzett egy szülésmesteri tanfolyamot. Kezdő orvosként az elhunytak boncolása volt a feladata, eközben tűnt fel neki, hogy a szülészeten minden tízedik édesanya meghal gyermekágyi lázban. Akkoriban azt gondolták, hogy az utolsó kenetet hozó pap csengettyűje okoz olyan rémületet a kismamák körében, hogy meghalnak. Semmelweis ezt nem tartotta valószínűnek, de a megoldásra csak akkor jött rá, amikor egy patológus barátja meghalt, miután megvágta magát a bonckéssel. Akkoriban a baktériumokat még nem ismerte az orvostudomány, de Semmelweis rájött, hogy ők maguk viszik át az elhunytakról a baktérium- fertőzést az édesanyákra, amelyek aztán a halálukat okozzák. Felfedezését követően azonnal bevezette a klóros kézmosást, sőt még a vizsgálatok közben is kezet kellett mosniuk az orvosoknak. Ezzel az intézkedéssel tizedére csökkent a halálozások száma, azonban hamarosan ismét emelkedni kezdett, mivel az orvosok nagy része nem hitt kollégájuknak. A többség nem akarta tudomásul venni ezt a felfedezést, nem mostak kezet és őrültnek tartották Semmelweist. Bécsből hazaköltözve magyarországi magánpraxisában is bevezette az intézkedést, de osztrák kollégáihoz hasonlóan a magyarok sem akartak hinni neki. Ezért tudományos bizonyítékkal, egy ötszáz oldalas, statisztikákkal alátámasztott tanulmányban próbálta meggyőzni őket. Sikertelenségéért magát vádolta, ingerlékeny lett, ami dühkitörésekhez vezetett. Bár egyetemi professzor volt, tanított és vizsgáztatott, kollégái a családjával egyeztetve elmebetegnek nyilvánították, és egy bécsi utazás során a felesége maga záratta elmegyógyintézetbe, ahol annyira megverték, hogy belehalt sérüléseibe. Halotti anyakönyvi kivonatát meghamisították, haláláról csak a temetése után – amelyen még a családja sem jelent meg – adtak hírt.

Marie Curie – női reformátor egy férfivilágban

Marie Curie, a lengyel származású francia fizikus és kémikus sok tekintetben volt környezetének alakítója. Kevés világi reformátor mondhatja el magáról, hogy már életében is értékelik az általa elért eredményeket, de a Curie házaspár nő tagja közéjük tartozik. Ő volt a párizsi Sorbonne első női professzora, azon kívül elsőnek kapott kétszer Nobel-díjat, a fizika, illetve a kémia területén végzett munkájáért. 1903-ban tüntették ki a doktori címmel, Franciaországban elsőként, mint nőt. Ugyanebben az évben férjével Pierre Curie-vel együttesen megkapták a fizikai Nobel-díjat is. Életük messze volt attól a képtől, ahogyan egy modern, úttörő személyiség mindennapjait képzeljük. A Nobel-díj honoráriumának egy részéből újratapétáztatták párizsi lakásuk falait és modernizálták fürdőszobájukat, a maradék pénzt pedig megosztották az arra rászoruló diákokkal és ismerősökkel. A Nobel-díj hirtelen híressé tette a Curie házaspárt. A svéd akadémia történetében Marie Curie volt az első nő, akit a díjjal megtiszteltek. Második, kémiai Nobel-díja, amelyet már férje halála után egyedül nyert el, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Curie-nek sikerült meggyőznie a francia kormányt a Rádium Intézet megalapításának szükségességéről. Mivel abban az időben még nem tudtak a radioaktív-sugárzás veszélyes hatásairól, a Curie házaspárnak fogalma sem volt arról, milyen árat követelt kutatói munkájuk. Marie halálát 1934-ben szinte biztosan a káros hatású, ionizáló sugárzás okozta, hiszen egész életében a legkisebb elővigyázat nélkül dolgozott a radioaktív anyagokkal. Hatvan évvel később földi maradványaikat a párizsi Panthéonban helyezték el, munkájuk iránti tiszteletből. Marie ebben a megtiszteltetésben megint első volt, mint nő, akit saját érdemei miatt helyeztek a Panthéonba.